VII. fejezet – Kányád

„tájak, ahol a keserű, számban édessé ízesül” (Kányádi Sándor)

Ez a falu volt az alfa. A kezdet. A Csodák Kertjének első védett növénye. Így érthető, hogy bármi is történjen, az marad örökké, mint az első szerelem az életünkben. Az idő mind díszesebb ruhába öltözteti, egy-egy újabb találkozás, pedig mindannyiszor ünnepnappá magasztosul. Barátaim, József, Rezső, Kinga és a többiek úgy fogadtak bennünket, ahogy az apa várja rég eleresztett gyermekét. Szeretettel és talán némi büszkeséggel. A többiek, akik először jártak itt, megismerkedhettek az egyszerűség pompás és odaadó tálalásával. Nem készülhettek fel lélekben arra, amit az itteni emberektől kaptak. Nem tudhatták, de érezték, hercegek vagyunk, akiknek mindent odaadnak, még azt is, ami nincs. Ami nincs, de most lett. Mert lennie kell, hiszen onnan jönnek. Magyarból. Számított-e december ötödike ekkor? Számított. Csak azért is! Megmutatjuk-gondolhatták. Mert ők székelyek. Mert amikor megformázták a kezek, az agyaghoz hozzákevert valamit a mindenható. Amit a többiekből kifelejtett. Ezért az a nap nem úgy fáj nekik, ahogy nekünk fáj. Náluk a fájdalom nem becsukja az ajtót, hanem kinyitja.

Helyenként szégyelltük magunkat. Mert a tékozló fiú lesütött szemmel jár, mikor tapasztalja, hogy szülője a hűtlenség, az elhagyás ellenére örömmel fogadja vissza.

Érkeztünkkor és távozásunkkor elénekeltük közösen a Székely Himnuszt. Közte pedig csendes szóval fonogattuk lelkeink szálait, hogy olyan erős kötéllé forrjon, amit semmi el nem szakajthat. Két éjszakát s egy teljes napot ott töltöttünk. Délelőtt az eső szorított a szobákba, hogy elbeszéljük távoli életeinket, délután a szikrázó napsütés csalt fel minket az égei tetőre. Letelepedtünk a gerinc lankás hajlatára, és szótlanul néztünk a távolba. Tiszta időben látszanak a Kárpátok vonalai – mondták. S mi csak néztünk arra felé, nem szólt egyikünk sem. Nem volt miről beszéljünk, csak rászegeztük tekintetünket a kifeszített kék vászonra, hátha felsejlik rajta egy halovány ecsetvonás, ami az egykor volt határ egy darabkája. Néztünk a semmibe. Kerestük a valaha volt időt. Hunyorogtunk az erős fényben, és a csend fájó és végtelen volt. Ki, mire gondolt akkor ott? Nem tudhatom, és a magam gondolatait sem vagyok képes leírni, mert az felidézhetetlen. Csak e fénykép nem vész el soha. Ahogy ülünk a selymes mezőn, meredten, elmerülve az igazságtalanság feneketlen tavában. Ha akkor valaki azt mondja, mennyetek, álljatok meg a Kárpátok csúcsain és újra a miénk, akkor mind felállunk és neki indulunk gondolkodás nélkül. Talán ez fájt a legjobban. Hogy tudtuk, soha senki nem fogja már mondani, gyerünk, induljatok…

Elbolyongtam a dobogó fennsíkon. El a száz éves tölgyfák alatt, akik őrt álltak minden időben. Egy újabb tisztáson lassan szétterülő juhnyájba botlottam. Nem messze mögöttük megláttam az esztenát. Fa vesszőkből font kerítés, itató, kunyhók, karámok sorakoztak látszólag rendszertelenül, de valójában az évszázadok tapasztalatának mérnöki pontosságával. Oda köszöntem a közelben álló pásztornak, aki néma biccentéssel viszonozta azt. Bizonytalanul kerültem meg nagy ívben a poroszkáló juhokat. Egy öreg, foltos kutya ugatva közeledett felém, de az egyik pakulár felemelte botját, mire a nyájőrző egykedvűen megfordult, és visszasétált a kunyhóhoz és eldőlt az oldalára.

– A bácsot keresi? – fordult felém a biccentő juhász. – Igazából nem keresek senkit. Csak erre hoztak a lábaim – feleltem. – Úgy is jó – mondta és fordult is tovább a dolgára. A fa épületekhez mentem. A kutyák ügyet sem vetettek rám, úgy látszik, gyorsan értenek a szóból. Benéztem az egyik kunyhóba. Az asztalon sajt és orda sorakozott. A sarokban egy rúdra akasztott szöveten át fehéres, híg folyadék csöpögött a sajtárba. A karámok mellett kecskék bámultak felém, egy szamár egykedvűen rágta a kórót. Hirtelen egy nyolc éves forma fiú állta el az utamat. – Szia – köszöntöttem. – Ki vagy? – kérdezte köszönés helyett. – Zsoltnak hívnak. Hát te? Megvonta a vállát és nézett továbbra is a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni ki fia borja vagyok. – Nincs neved? – erősködtem tovább. – Van a. – Aztán mi? – Göre. – Göre? Hát az meg milyen név? – Olyan – felelé, és látom meg is sértődik kissé. Fejét oldalt biccenti, egyik szemét összehúzza, és úgy kémlel tovább. – Itt laksz fenn? Egyedül őrzöd ezt a legelőt? – Vannak még. Nem sikerült elnyernem a bizalmát, de azért csak leülök egy farönkre. Göre a homokba térdel és egy bottal rajzolgatni kezd. – Egész nyáron itt vagy? – Ittön. – Iskolába jársz-e már? – Hát. – Hányadikba? – Harmadikos leszök. De negyedikes is löhötnék, csak elmaradtam egy évöt. – Mert? Ez ismét túl bizalmas kérdésnek sikeredett, hiszen újfent vállrándítás a felelet. – A többiek merre vannak? – A patak árban. Ezt meg én nyugtázom egy apró vállrándítással. – Szüleid? – Apám ittö, anyám meg otthó. – Juhász apád? – Ő az. – És mit csinálsz egész nap? – Amit kő. S te? – Én túrázom. Most éppen itt vagyunk Kányádban. Feljöttünk a barátaimmal a tetőre körbe nézni. Nagyon szép itt. – Nem válaszol, csak rajzolgat tovább, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Megnézem jobban a fiúcskát. A maszat elkenődve feketéllik arcán, körmei alatt a piszok békésen meghúzódott. Haja csomókban tekerődzik minden felé, ruhája már abban az állapotban, mikor a kosz inkább lepereg, mint sem, hogy ráragadna. És mégis. Úgy érzem, itt ez nagyon is rendjén van. Nincs miért szégyenkeznie. – Mennem kell – töröm meg a csendet. – Hová – kapja fel a fejét. – Várnak a többiek. – Minek? – Hát? Hogy visszamenjek. – Itt ös maradhatsz. – Köszönöm – mosolyodom el. Ő nem mosolyog. Csak néz rám, mint aki a legkomolyabban beszélt. Maradhatok, ha akarok – olvasom ki a szemeiből is. Olyan természetes ez, mint ahogy reggel valaki felgurítja az égre a napot, este pedig legörgeti onnan. Mi dolgom lehet nekem máshol? Hiszen itt vannak az állatok, itt van az apja, itt alszik, itt eszik, és az éj itt is csak csillagos paplannal takarja be az álmokat. Figyelem őszinte lényét és legszívesebben maradnék. Maradnék itt, ahol a szó ugyan az, mint a gondolat. Ahol a szónak egy jelentése van, a mosoly örömöt, a könny bánatot takar. Maradnék itt, ahol a kevés is rengeteg lehet, a temérdek, pedig csekély, ahol a fák az égig nőnek, az eső cseppenként hull a fedetlen fejekre. Itt az erdőnek illata van, a juhoknak szaga, azt eszik amit maguk csinálnak és azt ölelik, aki hozzájuk tartozik.

Hálózsákokba gubózott testek borítják a hivatal padlóját. Mind a négy helységet birtokba vettük, házigazdáink jó fogadós módjára felfüggesztik a reggeli munkakezdést, hadd pihenjenek a fáradt vándorok. A hajnali kíváncsi fényfonalak végig szaladnak a párálló ember kupacokon. Mocorgás, szösszenés, horkolás, szuszogás keveredik a nesztelenségbe. Asztalok, székek, szekrények, iratoszlopok őrzik a kavargó álmokat. A máskor serény munkanapi reggelt áthúztuk a naptárban és piros betűs ünnepet varázsoltunk. Furcsa szerdára ébredhettek a falubeli hivatalnokok, nem igyekeztek a munkahelyre, nem kapkodtak, nem sürgette őket az óra múlása. Előző este összekacsintottak: ráérünk kilenc felé bemenni. Elfelejtettek azonban Attilára is rákacsintani, aki Székelyudvarhelyről jár be dolgozni. Érkeztünkről mit sem tudva, fejében a napi elvégzendő feladatok listájával, energikusan lépett be irodájába. Első pillanatban észre sem vette az átalakulást, a szanaszét heverő zsákokat. Táskáját az asztalra tette, nyúlt a széke után és hirtelen úgy maradt. Egy pillanat, ami magába képes zárni százféle gondolatot, ami történetek sorát pergeti le az agy vetítővásznán. A nem az én irodámtól, a nem is Kányádon vagyokon át, a bennrekedt betörők komikus esetéig, sok-sok rövid film kockái kerültek a vágóasztalra. Bármi is történt, bárhogyan is alakult, az, egyetlen egy kétségbeesett kérdésbe torkollott: Hogy fogok én így dolgozni?

Endre megemelte fejét, csipás szemei hasadékából figyelve a megrettent halandót, és egy bíztatásnak szánt, bátorító, ugyanakkor megnyugtató, de rekedtes „ jóreggelt” recsegett felé, majd erőtlenül visszaejtette fejét karjaira. Attilát nem sikerült megnyugtatni. Kiszaladt irodájából és neki indult, hogy megkeresi a polgármestert, aki azonban ekkor lépett be a hivatalba. A remegő ember, levegő után kapkodva próbálta a rettenetet egy rövidke mondatba összezsúfolni, hogy minél hamarabb tárcsázni lehessen a rendőrséget. József bajusz alatti somolygása, nyugodt és megadó karjelzése, vagy csendes magyarázata oltotta e ki a tüzet-, nem tudom, de Attila, kicsit megbántva, kicsit megnyugodva, kicsit örömmel fogadta kézfogásainkat.

Délelőtt már szomorkásan hallgattuk bölcs, a tapasztalattól roskadozó szavait. Mesélt a magyarok fogyásáról, népünk felhígulásáról. Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy. Ahol ezidáig csak magyar szót lehetett hallani, ott az oláh beszéd árasztotta el az utcákat. Mi lesz itt tíz év múlva?- teszi fel a kétségbeesett kérdést, és mi lehajtott fejjel nézzük cipőnk orrát, nem szólunk semmit, mert erre nincs válasz. Meglátogatom a Jakab családot. Olyan jó ebben a konyhában ülni és hallgatni szavaikat. Megnyugtató. Egy távoli, meleg otthon simogató lélegzése. Soha nem tudok úgy jönni, hogy ne azt érezném, szeretettel fogadnak. Sokat tanultam Rezsőtől és Ibolyától. Keresni kell a kifejezéseket, ha el akarom mondani, mert ha csak egyszerűen leírom, akkor olyan üressé válik az egész. Csendes, de mégsem belenyugvó küzdelem az övék. A fentről elrendelt igazság tűrése. És a sziklából fakadó forrás tisztasága. Harmónia. Harmónia az éggel, a földdel, az élettel, a társsal és önmagukkal. Ez miden. Ez a minden. – A télen nem lesz gond a meleggel- mutatok a kerítés mellett pihenő tűzifa halomra.

– Igen, igen. Jócskán sikerült. Van egy kicsike erdő, még a szülőktől. Onnanst van – feleli Rezső. – A kert? – fűzöm tovább. – Van ott ez is, az is. Ami kell a főzéshez. Vannak földek a falu határában is, de oda nem érdemes semmit sem vetni. Kitúrják a medvék, meg a vaddisznók. Volt kukorica, de nem lett belőle semmi. Tönkre tették. – A kutyus? – nézek az üres házra. – Elpusztult – legyint nagyot, keserűen. – Öreg volt már. Elropogtatta az utolsó csontját. – Lesz másik? – Hó, meg van már. Két hetes. Majd hozzák. Magyarországról. – És milyen fajta? – Milyen!? – rökönyödik meg Rezső- Mint az előző. Puli.

Átmegyünk autóval Székelydályára. A poros, kavicsos emelkedőt gond nélkül mássza meg a nép autója, a jóbarát Dácia. Olyanná lett ő, mint egy családtag. Ülök a férfikort megélt járműben, nézem a megviselt belsőt, az egyszerű, puritán műszerfalat, látom és érzem, hogy Rezső kormányt szorongató keze ápolja és simogatja azt. Jásfalva mellett haladunk el, néhány ház csupán e kicsi falu. Röptünkben bepillantok az egyetlen utcájába, melynek vége felé lakik Anna néni, a falucska mindenese. Polgármesternek nevezték viccesen kányádi barátaim ezt a nyolcvan körül járó asszonyt, aki kortalan lelkesedéssel és energiával tervezi és szervezi falujának közösségi életét. Találkozásunk és megismerkedésünk ismét csak elrendelt és nehezen feldolgozható volt. Gyalogosan mentünk az égei tetőnek, ő pedig szintúgy gyalogosan jött lefelé onnan. Megálltunk egymáshoz érve, bemutattak a feketébe bújt idős asszonynak, mire ő, nagy csodálattal, felnéző sopánkodással örült jöttömnek. Gyorsan el akart mondani mindent kicsi falujáról, és szánta szavaival, hogy most nem tudja megmutatni nekünk. Ígéretet tett, ha ismét erre járunk, házi kenyérrel, lepénnyel fogad minket, amit kemencéjében fog sütni nekünk. Indulóban megállt, és ott a hegyoldal poros útjának árokpartján énekelni kezdte a Székely Himnuszt, nekünk, a Magyarországról jött idegeneknek a tiszteletére. Egy elefánt ült a lelkemre, amit cipeltem Jásfalváig. A hírös Jásfalváig- ahogy Anna néni mondta, mutató ujját az égnek emelve, mintha figyelmeztetné a mindenhatót, tekintetét el ne vegye onnan. Végig jártuk egyetlen utcáját, megnéztük az asszonyka gondozott házát, és egy készülőben lévő épületet, amit közösségi házzá alakítanak Anna néni vezetésével a falubeliek, hogy fogadhassák barátaikat. Néhány hónap múlva Kányádra érkeztem az esti órákban, több száz kilométernyi vezetés fáradságával tagjaimban. Pihenésre vágytam, de Enikő nem engedett kiszállni az autóból. El kell menjünk Anna nénihez- közölte velem. Megtudta, hogy jövök, reggel óta dagaszt és süt, hogy engem friss kenyérrel fogadhasson, ígéretéhez híven. Este nyolc óra volt, de tudtam, hogy most nincs az a fáradság, ami visszatarthatna még néhány kilométer autózástól. Anna néni boldogan ültetett le asztalához bennünket, és már hozta is a túrós, a szilvás lepényt, a kürtős kalácsot, és a káposzta levélbe csomagolt, még langyos kenyeret. Csak ámultam, és abban a percben talán fel sem fogtam, hogy ez az asszony, jöttöm hírére félre tette minden gondját, és egész napját feláldozva sütni kezdett. Ez nagyon kemény munka volt- súgta a fülembe Enikő, látva a terülj-terülj asztalkát. A puha kenyérbe harapva számban és orromban a káposzta kellemes, édeskés ízét és illatát éreztem. Azóta sem ettem hasonlót. Miközben falatoztunk a hideg szobában, Anna néni elém tette a fényképalbumot, amiben élete munkája, a kis közösségért szervezett események sorakoztak. Itt éppen a vízvezeték fektetést kezdjük meg – mondta ő, és bütykös ujjaival mutogatta az elmúlt évek nagy történéseit. A hajlott hátú csoda rendíthetetlenül mesélt a jövőbéli tervekről, és én magamban elszégyelltem, hogy olykor, pesszimista lelkem felülkerekedhet gondolataimon. Rákérdeztem családjára, és az idős asszonyka csak itt tört meg egy pillanatra. Egyedül maradt. Egyetlen leányát fiatalon vesztette el. Majd bele őrült- mondta. Napokon át csak a tébolyult világgal hadakozott, de a hit átsegítette őt oda, ahol megtalálhatta további életének az értelmét. A hit a Jóistenben- ez ad erőt minden percemben, fejezte be, hogy lelkesen újra belekezdjen a tavasszal reá váró feladatokba.

Jásfalva után, az égei tetőről lefelé haladva, hamar Égére értünk. Rezső szülőfalujába. Ez a legszebb falu, mondta. Székelydályán a templom mellett álltunk meg. A fehér, cserepes kőfallal körülvett református templom karcsú tornya három utca összefutásánál magasodott. A kívülről felállványozott falak nem sejtették, hogy az épület belső állapota mily lehangoló. Az Árpád-kori templom padjai szétszedve, a vakolat lehullott, málló, a fa kazetták leszedve és falhoz támasztva várták a feltámadást. Ennyire magára hagyott templommal nem találkoztam még. Pedig érezni lehetett a hajóba lépve, hogy az évszázadok történelme süt a falakról. A Szent László legenda elénk rajzolódott, ha halványan is, a szentéj boltozatán pedig általam még sohasem látott zöld indás motívummal ölelt nyolc történelmi címert pillantottam meg. Alkalmunk volt találkozni a tiszteletes úrral, aki hittel beszélt e műemlék felélesztéséről. Éreztem szavaiból, hogy a templom sorsa nincs megpecsételve, még ha gonosz erők láthatatlanul fújják is ki az összetartás porszemeit a kövek közül.

Túl vagyunk a finom vacsorán. A töltött káposzta gombócaira váratlanul kihozták a főtt, füstölt csülköt. Emberiség elleni bűntett, mondtam, és nem állhattam, hogy meg ne kóstoljam. Csapassuk szét, mondta József, és már töltötte is az itthoni szilvapálinkát. Körül ültük a nagy asztalt jóllakottan, a nyelv oldók tompa csapásaitól elnehezülve. Igazi, magyaros, búskomor és mégis vidám társaság. A polgármester úr, a tiszteletes úr, a titkár úr, a mérnök úr és mi. Folyt a szó, szájról szájra, egybefonva e koszorút.

– Józsikám, te is úgy vagy ezzel, mint az egyszeri miséző pap, aki a mellécsorgó bor látványától felhergelve elszólta magát. – Inkább a szemem folyt vón ki. – Igaz vagy sem, de ismeritek az esetet a mohó öregasszonyról, ki az ostyát olyan elánnal kapta ki a papja keziből, hogy megharapta az ujját. – És? – Mire az mérgesen, de mégse Istenkáromlón leteremté, amolyan félhangosan. – Osztán mit mondott? – A fájdalom ördöge szólhatott belőle. Azt kérdezte az öregasszonytól, hát maga mindent bé akar kapni? Nevettünk, volt, aki a térdét csapkodta. – Aztán láttatok-e sok szépet? – fordultak felénk. – Sok szépet és sok jót. Sok jó embert. – Nem hesegettek el a kertajtóból, ugye? – Neeeem.- nyomom meg az e-ket, és látom, hogy önérzetesen büszkék népük vendégszeretetére.- Elkélne nálunk is ebből a fajtából- dicsérem tovább őket, ami láthatólag jólesik nekik. – Azt mondom, sok minden végleg elveszett már. Elfajzottunk mi is, mint ahogy az egész világ elfajzott e Földön. De ez az egy, ami még itt fészkel a bordák alatt, mint a kalitkába zárt madár. – Ez sem a régi már Dénes! Egyre ritkábban nyitjuk az ajtót mi is egymásra. Régest, ha valakinek dolga volt, hát ott sürgött minden rokon, szomszéd. Most meg úgy kell könyörögni, ha egy kocsi szénát bé kell pakolni. Magunkra maradunk lassan mi is. – Lassan mi is európaiak leszünk. A tv már behozta a sok mocskot, mi tagadás, ragad ránk belőle rendesen. – Én úgy látom, hogy az önök lelke még mindig hófehér a miénkhez képest. – Ja, hát van tíz-húsz év előnyötök, de mi is haladgatunk az úton. – A pokol felé, bátyám! A pokol felé! – Mit károgtok itt vészmadarak! Tegyétek a dógotok, ne a szátok járjon. Az a baj, hogy itt má mindenki nagyon tudja, hogy mit kéne, csak nem akar senki hozzáfogni. Mer az má nyűgös. Mit tehetünk mi? Éljük az életünk, ahogy hagyják. – Egy fenét! No de ne ostorozzuk magunk! – Hallottátok mi történt az Ámbrival? – Az öreggel, vagy a fiával? – Mind a kettővel. A kicsi jött béfele szénával púpozva, aztán a szekér becsúszott az árokba egyik oldalával, a rakomány meg leborult félig. – Hol? – Még Jásfalva előtt. Vakargatta a fejit, setétedett is, éhes is vót, egyedül ki se bírta vón billenteni a szekért, segítség meg nem akadt. Kikötötte a lovakat, s hazaballagott, majd hajnalban visszatér az apjával és megoldják, gondolta. Otthon nem szólt semmit az esetről, bekötötte a lovakat, leült az asztalhoz, szegte a kenyeret és vacsorált békességben. Az anyja sem kérdett mást, csak mi szokás volt esténként. Hogy telt a nap, látott-e medvét, kik dolgoztak künn? Már éppen béfejezte a vacsorálást, mikor csak mellékesen megkérdé az anyja, hogy az öreg nem jön e bé a lovaktól. A fiúnak megállt a csámcsogója, szárazon nyeli le az utolsó falatot. A teremtő áldja meg szegényt – sziszegte a fiú, s már szaporázta is a lépteit vissza a szekérhez. De mán jött vele szemközt a szitkozódó öreg, szalma mindene, kezeivel néha lesepert magáról egy-egy szálat. Csak félig volt örömteli a viszontlátás. A fiú elfeledé, hogy az öreg Ámbris fenn alszik a szénán, mivel kicsit bepálinkázott és megpihent, így ott hagyta a szekérrel együtt. Az öreg meg ott ébredt a sötét út szélén.

Ismét nevetünk, és a huncut kacajokból nem bírom kiszedni az igazságot, ugrattak-e, vagy valóság volt a történet. A pálinka, mint egy megáradt patak, ismét utat tör bensőnk felé.

– Tudjátok, azon az estén azért néhány székely keményen bevágta az istálló ajtót. Mondták is nekem, hát nem azért a deci pálinkáért tiszteletes úr, de ez fájt. Mert hát meg vagyunk mi itten, mint ahogy megvótunk eddig is, de azért ezt nem vártuk vóna. Nem kellett csitítgatnom őket, csendesen mondták mindezt, de én azért láttam, hogy belül forr a lélek üstje.

Többen csak bólogattak, hümmögtek. Helyeseltek volna, de nem akarták bántani a vendéget. Pedig hát inkább szóval bántottak volna, mint csenddel! Néha a csend többet mond mindennél.

– Én úgy vagyok ezzel, mint az apa rosszcsont gyermekével – vágtam bele a némaságba. – Ha a szeretett gyermekem nem jót tesz, de olyannyira, hogy arcul kell csapjam, akkor majd belehasad a szívem. Hát még akkor, ha kiderül hamarosan, hogy igaztalanul bántottam őt. Arcul csaptunk benneteket, és igaztalanul tettük. Hogy fájhat nektek, hogy leütöttük a jobbotokat, hogy ocsmányságokat mondtak rólatok, hogy élősködőnek, jöttmentnek, betolakodó románnak neveztek benneteket! Hogy fájhat nektek ez az igazságtalan megbélyegzés és kitaszíttatás! Átérzem keserűségteket, és ez engem hihetetlenül gyötör. Mint ahogy gyötör az igazságtalan szülő pofonja is. Ég a tenyerem és ég az arcom. Mert hiába próbálom én társaimmal egy nemzet terhét magamra venni, tudom, hogy ez lehetetlen és értelmetlen is egyben. Bár olyan egyszerű lenne, hogy eljövünk közétek, és hitet teszünk közös életünkről! De tudom, hogy kivételek vagyunk. Rengetegen azt hiszik, hogy jól tették, amit tettek. Úgy gondolják, megfeleltek a felhívásnak. Semmi sem drága ezeknek az embereknek. Hiányzik belőlük a felelősség, a tudás, a szeretet és a kellő bölcsesség. Olyanokká váltak, amilyenekké akarták változtatni azok, akik megmondták, hogy a nem a helyes döntés. Rabokká lettek. A rossz, a sötétség és a gonosz számítás rabjaivá. De én hiszem, hogy az idő megmutatja mi az igaz és mi nem. Hiszem, hogy van bocsánatkérés, van megbocsátás, és van újra kezdés. Hiszem, hogy tettünk fontos, ha csak néhány embernek is, ha csak önmagunknak is, ha csak az égnek és a földnek, de fontos, mert az igazság önmagáért is fontos, csak önmagában is érték. Ismét csend lett. Mint egy halott félig nyitott szájüregében, olyan csend. És ez a csend most többet jelentett, bármely kimondott szónál.

Kányád utcáin sétálok. Három utca, három irányból. Ége felől, Derzs felől és Miklósfalva felől. Új házak nincsenek. A legfiatalabb is már meg van harminc éves. Az ifjak elmennek. Nem építenek új otthont itt. De kár, hogy így alakul.

Egy év múlva ismét itt járunk. Három újszülött a boldog anyák kezében. Magyar legények és magyar kisleány. Egyszerre három! Ez maga a csoda! A Jóisten éltesse őket és tartsa itt. Mert úgy kell nekünk Kányád, olyan szükségünk van ezekre a falvakra és a benne lakó társainkra, mint egy falat kenyérre.