IX. fejezet – Melánia

„Rögön, hanton, koporsófedelen, szeretlek mindhalálig nemzetem.” (Reményik Sándor)

A nyolcadik napon indulunk tovább Székelyudvarhelyről. Néhány kilométer után megállunk Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírjánál. Tizenkét székely kapun át érünk a domboldalban pihenő felfedezőhöz, Székelyföld leghívebb fiához. Ahogy ballagunk a fa diadalívek alatt, a múlt szele körbesuhint minket. Olvasom a dicső időket, melynek emléke fába karcolva üzen nekünk: „Isten segedelméből építették ezt a kaput Tamás Lajos és Laiber Anna, 1853. október 27.” A síremlék csendességre int mindannyiunkat. A két kopjafa alatt a következő olvasható: „Székelyföld! A Te leghívebb fiad Nyugszik itt. Nyugtasd, míg a kürt riad!”

Ülök a kőkerítésen, s bár az út előtt olvasgattam Orbán Balázsról, most nem igen jut eszembe semmi. Csak azt érzem, hogy a szülőföld szívében vagyunk, ahol dobogni véli a halandó azt a szívet. Jó lenne azt írnom, hogy a hátizsákomból elővettem az író, A Székelyföld leírása című művét, és felolvastam belőle mindenki okulására, de nem így történt, mert a könyvet nem cipeltem magammal. Nem vettem elő és nem olvastam fel belőle, inkább csak hallgattam a madarak énekét, amelyek évtizedeken át itt voltak, és itt is lesznek, vidámítani a jövevények szomorkás hangulatát. Hazajöttöm után újra forgattam e könyv lapjait, és két dolog annyira megragadott, hogy nem tudom kihagyni őket írásomból. Kósa László foglalja össze Orbán Balázs életútját, és ennek egy része oly elragadó, hogy engedelmével idemásolom: „Maga a történet, amelynek később Orbán Balázs családtagként szereplője lesz, s amely egyéniségét döntően formálja, még a XVIII. század végén kezdődött. Valahogy úgy indul, mint egy mese. Egy török szultán, akit történetesen éppen Mohamednek hívnak, korhadt birodalmának apró reformjain töri a fejét, és a szomszédos uralkodóhoz, a Bécsben székelő magyar királyhoz fordul segítségért. Mivel a segítség semmibe sem kerül, szívesen adják. A szultán tizenkét bányamérnököt hív országába, hogy nemesfémbányáit korszerűsítsék. A selmecbányai akadémia végzős növendékei között akadnak is önként jelentkezők, köztük Knechtel János, aki társai segítségével eredményes munkát végez, és nem sok idő múltán magas méltóságra, a birodalom bányáinak főfelügyelőjévé emelkedik.

Úgy látszik, véglegesen megtelepszik Konstantinápolyban, mert feleségül veszi Foresti Eugéniát, egy gazdag görög nemes család sarját. De a jómód és a társadalmi elismerés ellenére az esztendők múlása meghozza a honvágyat a felföldi bércek, a bányavároskák kanyargós utcái után. Knechtel János szeretne hazatérni, hitvese nem. Eltervelt szökés volt-e vagy hirtelen elhatározás – ma már nem tudható – , de a keserves családi viták után a kislányával a kikötőben sétálgató Knechtel hirtelen hajóra szállt és hazavitorlázott. A kislányt mintegy zálogként nevelőintézetben hagyta Kassán, és ő maga visszaindult, hogy feleségét is Magyarországra költöztesse. Hajója azonban az úton viharba került, és elsüllyedt az utasokkal együtt.

A gondos apa három évre előre kifizette leánya neveltetési költségeit. Az idő múlásával a kis Eugénia mind hevesebben várta a híreket szüleiről. Talán nem szorong, ha tudja, hogy a sors könyvében kötelezően elő van írva: a regényesen induló történetnek regényes lesz a folytatása. Báró lengyelfalvi Orbán Pál és gróf Dessewffy Klára ugyanabban a kassai intézetben neveltetik három leánykájukat, és amikor tudtukra jut a kis árva dolga, magukra vállalják a további költségeket, majd saját gyermekükként viszik haza udvarhelyszéki kúriájukba.

Családi visszaemlékezések szerint Knechtel Eugénia messze földön híres szép hajadonná serdült. Kezét mégsem távolról jött hódolónak nyújtotta, hanem mostohabátyjának, a napóleoni háborúkban megsebesült, utóbb leszerelt Orbán János huszár kapitánynak. Házasságukból született Lengyelfalván 1829. február 3-án az a fiú, akit – lévén éppen Balázs napja – régi szokás szerint Balázsnak kereszteltek. A Konstantinápolyban maradt anya közben fáradhatatlanul kerestette eltűnt szeretteit, végül nyomukra is akadt, de már nagymamaként érkezett a távoli Székelyföld eldugott falujába, hogy a sok gyászos esztendő után néhány boldogat töltsön föllelt leánya és annak gyermekei körében. A honvágy azonban őt sem hagyta sokáig nyugodni. Egy idő után hazautazott Konstantinápolyba, és hatalmas vagyonából pompás palotát építtetett, aztán csalogatni kezdte az övéit, hogy foglalják el, hiszen nekik szánta. Az Orbán család 1846 tavaszán indult útnak, de mire célhoz értek, a nagymama meghalt. Az óriási vagyon pedig – a hatóság nem tudván örökösökről – a török törvények értelmében a mohamedán egyházra szállt. Orbánék igyekeztek is visszaszerezni jussukat, azonban a magyar és európai jogrendtől erősen különböző török szokásokat nem ismerték, a megvesztegetések végtelen láncolatával bajlódva pedig csak tizenhét évi pereskedés után jutottak hozzá a jogos örökség töredékéhez.

A perlezáró végzésig azonban még sok említésre méltó esemény történik. A huszadik század embere szinte hajlamos volna gyanakodni, hogy az Orbán család történetének Dumas vagy George Sand tollára kívánkozó kalandos fordulatai valóban megtörténtek-e. Az ifjú Orbán Balázsnak azonban eszébe sem jutott kételkedni a gyermekkorában sokszor hallott események igaza felől, már csak azért sem, mert részben már maga is átélte őket. Aztán pedig élte a folytatást.

A család mesés története véget ért, de bízvást mondható: Orbán Balázs tudatosan is úgy alakította az életét, ahogy ezek után folytatni illett, azaz ahogyan a kor diktálta – és a kortól korántsem voltak idegenek a hasonló történetek.

Mindenekelőtt önműveléssel kezdett foglalkozni. Székelyudvarhelyen csupán néhány osztályt járt a római katolikus, majd a református gimnáziumban; hatalmas tárgyi tudásának nagyobb részét azután és pusztán önképzéssel szerezte. A romantika költői gyakran indultak képzeletbeli keleti utakra, írtak verset és mesét, amely az olvasót valahová az ismeretlen Ázsia partjaira vezette. Orbán Balázsnál ezeknek a vágyaknak valóságos alapjuk volt, édesanyjának származása és a tudatos törekvés ismeretek szerzésére. Amikor Konstantinápolyban lakott a család, teljesíthető lehetőséggé nőttek az álmok. Így írt barátjához, Dózsa Dánielhez a jóval később megjelent Utazás Keleten című művének ajánló soraiban: ”Emlékezhetel, hogy gyermekkorom legszebb álma volt megutazhatni egykor keletet, e szülőföldjét a nagynak, a csodásnak és titokszerűnek. A szép Székelyföld bércei közt, kedves szovátai fürdőnkön emlékszel-e: hogyan töltők együtt a holdvilágos estvéket, a fiatalkor édes ábrándjaival tervelgetve, hogy együtt utazzuk be az emberi nem művelődésének bölcsőjét.„ Be is utazta Kis-Ázsiát, Szíriát, Palesztinát, a Szentföldet, Libanont, Arábiát, Egyiptomot.

Míg odavan, itthon a világ kifordul a tengelyéből, Amint lehet, siet hazafelé, azonban nem egyedül, hanem százötven fős szabadcsapat élén. De már késő, mire a határra érnek, Világosnál megtörtént a fegyverletétel. Nem maradt tétlen: a magyar menekülteket kezdi segíteni. Kiutahiában meghiúsít egy Kossuth ellen irányuló merényletet. Működése hamarosan szemet szúr az osztrák konzulnak, aki katonakötelesként kikéri a török hatóságoktól. A fiatalember nem várja meg a döntést; Londonba hajózik.

Két évig tartózkodik a brit birodalom fővárosában, és szakadatlanul látogatja a British Museumot, hogy ismereteit gyarapítsa. Szíve és hajlamai Jersey, majd Guernesey szigetére húzzák, ahol ezekben az években a levert forradalmak egész sor vezetője nyert menedéket. Olyan jeles férfiak barátságát vagy jó ismeretségét mondhatja magáénak, mind Kossuth, Mészáros Lázár, Victor Hugo, Mazzini, Louis Blanc. Mindennapos vendég társalgóköreikben, nagy figyelemmel hallgatja vitáikat. Ez az időszak rendkívül fontos világnézetének kialakulásában. Hatásával későbbi munkásságában, tetteiben minduntalan lehet találkozni.

1855-ben tér vissza szüleihez Konstantinápolyba. 1859-ben ott találjuk Klapka oldalán, aki a román fejedelemségeket igyekszik a magyar ügy mellé állítani. De még az év végén, kihasználva a politikai enyhülést, hazatér a sosem felejtett szülőföldre.

Orbán Balázs romantikus életregénye ezzel a fordulattal voltaképpen befejeződik, pedig ő csak épp felezőpontjához érkezett éveinek. Neki bizonyosan úgy tetszett, hogy töretlenül folytatja ezt az életregényt. Csakhogy míg korábban a történelem és a személyes sors eseményei fordulataikban pontosan megfeleltek egymásnak, utóbb ez már nem mondható el.

Az csak a mai olvasónak szokatlan, hogy a sokéves távollét után hazatérő a tömösi vámnál a magyar határra érve földre borul és megcsókolja a földet. Későbbi életében nem egy hasonló romantikus gesztussal találkozunk. Amikor az osztrák kormányzat 1863-ban a magyar politikai hagyományokat figyelmen kívül hagyva próbálkozik Erdély politikai életének talpraállításával, az általános magyar bojkott ellenére Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök rész vesz a nagyszebeni tartománygyűlésen. Orbán Balázsnak ez ad okot, hogy római katolikus vallásáról tüntetően az unitáriusra térjen át. 1871-ben szenvedéllyel leplezi le a Mack-féle összeesküvés hajdani besúgóját, Bíró Mihályt, és a hazafias közönség országos ünneplése közepette győztesen kerül ki az ellene ezért indított sajtópörből. Pár év múlva állítólag egyik titkos előkészítője az orosz-török háború idején szervezett törökbarát úgynevezett ”székely puccs„-nak. 1881-ben a kormánypárti jelölttel szemben vereséget szenved Székelykeresztúron. Kedvelt székely népének ”hűtlenségét„ megkönnyezi, de nemes bosszút áll; alapítványt tesz a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban. Mint országgyűlési képviselő a korabeli magyar parlament ”szélsőbalján„ foglal helyet. Beszédeinek gyűjteményét maga rendezte sajtó alá, pontosan tanulmányozható belőle Orbán dacos, szinte görcsbe merevedett ellenzékisége, amellyel a mindenkori kormány majd minden intézkedésével szemben különvéleményét hangoztatta. 1890. április 19-én halt meg Budapesten. Egyszerű, hazafias pátosszal fogalmazott végrendeletében (az oldalági rokonok nem kis bosszúságára) vagyonának nagy részét közcélokra hagyta: ”Családdal nem lévén megáldva, a magyar népet tekintem családomnak, s azt kívánom főörökösömnek tenni„ – írta az életútját pontosan és méltán összegző mondatban. ”

A másik csak egy mondat, amit maga Orbán Balázs vetett papírra. Egy mondat, aminek jelentése volt akkor, 1868-ban, és jelentése van ma, 2006-ban. A történelem azonban jó alaposan átmosta az elmúlt százharmincnyolc évet, így fájó, elkeserítő és szívet tépő ez a gondolat: „én Magyarország és Erdély unióját visszavonhatatlanul bevégzett ténynek tekintem…”

Betérek a völgyben épült Szejke Gyöngye vendéglőbe, és megkérdem a pult mögött mosogató hölgyet, hogy hagyhatok-e néhány Emléklapot az asztalokon. Természetesen, mondja, s míg elmegyek a mosdóba, látom, hogy a kezébe veszi és olvasni kezdi. Mikor visszatérek, megkérdi, hogy nem adnék-e neki is egyet. Meg nekem is, és nekem is, bújik elő a konyhából két újabb felszolgáló. Dehogynem, örül a szívem, s miközben kezet fogok velük búcsúzóul, párás szemeink egymásra tapadnak, összeolvadnak, összeforrnak, újjászületnek. Letérünk a főútról, ismét köves, poros mellékutakon közelítjük meg az elzárt, kicsi falvakat. Ülkén a fülledt ég izzadságcseppjei beterelnek bennünket a helyi kocsmába, néhányan azonban egy idős bácsi invitálásának engedve a fedett terasz alá húzódnak be. Mi a törzsközönséget köszöntve iszunk egy pohár sört és majszolunk el egy megkedvelt csokifajtát, amit egyszerűen átlátszó celofánpapírba csomagoltak, a többiek pedig hallgatják a megfáradt öreg múltba szárnyaló emlékezéseit.

Elnézzük a térképet, így Székelyfancsalon át Oroszhegyre vetődünk, ahová eredetileg nem terveztük. Mivel nincsenek véletlenek, így a szándék is hamarosan kiderült. De először megpihenünk a falu központjában, a templom árnyékában, azután felvetetjük magunkat egy lovaskocsival, amelynek hajtója odasuhint a lovak közé. Élveztük a billegős, zötyögős száguldást a hegyoldal utcáján egész a falu végéig. A zászlót magasra emeltük, csak zúgtak a lovak, mintha érezték volna, hogy meg kell lobogtassák azt. Kíváncsi szemek, integető karok üdvözölték száguldásunkat. Egy kőkeresztnél tett le a falubéli gazda, kinek Emléklappal köszöntük meg a fuvart. A kereszten az alábbi írás fogadta jöttünket:

„Rögön, hanton, koporsófedelen, szeretlek mindhalálig nemzetem.” E Reményik Sándor idézet ismét pihenésre késztette sodró lendületünket. Ha lábainkkal nem is, agyunkkal, szívünkkel csendben megálltunk egy pillanatra.

Elhagyjuk ezt a „véletlenül” utunkba toppant falut. A házak elfogynak, és zavartalanul ömlik lábaink elé a véget nem érő hegyvölgyes rengeteg, a hullámzó lombtenger, a kéklő hajlatok egymásba simuló ölelkezése. Mint a még meleg reggeli ágy, melynek dunnái és párnái közé temetkezünk elodázva a gyötrő ébredést, úgy takar minket e táj, egybeolvadva a puha, habos felhők végtelenjével. Le kell üljünk egy magaslaton. Előttünk egy enyhén megdöntött, lécekből összeütött kereszt vigyázza a mélységet és a messze örvénylő hegyeket. Nem lehet nem észrevenni az alkotó szándékát, aki ezt az Istennek rendelt világot megszentelte a korona megbillent keresztjének utánzásával. Ki volt? Mikor tette? Kideríthetetlen. Csak az ég a tudója és jutalmazója. Felhúzom térdeim, megtámaszkodom hátam megett, és beleveszek ebbe a felülmúlhatatlan ragyogásba, ebbe az univerzumba repítő, szédítő mélységbe. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy átélhetem ezt a szépséget, ezt a melegséget, amit itt találtunk. Barátaim kipakolják a mezőre az elemózsiát, és nekiállnak falatozni. Csodálatosabb terített asztal még sosem várt. Odatelepedem melléjük én is. Miközben bicskáinkkal szeljük a falatokat valahonnan a fű alól, előbújik egy hét éves forma szőke kisleány, megáll tőlünk néhány méterre, és figyeli mozdulatainkat. Odahívjuk, ő bátortalanul lecsücsül mellénk, megkínáljuk, de szépen megköszönve elutasítja. Beszélgetünk. Megtudjuk, hogy már ebédelt. Szalmapityókát. A szülei itt dolgoznak a földeken, ő pedig játszogat addig. Nézem a leánykát, kinek haja olyan, mint az érő búzamező. Elgondolom, hogy a nyarat itt tölti a világ legszebb pontján, repkedő pacsirták, ezer színben pompázó mezei virágok között. Látom, ahogy a természet körbefonja törékeny alakját, összenő vele, eggyé válnak, és minden mosolyában ott fészkel a napsugarakkal csiklandozott harmatcseppek viháncolása. Odaállítom a leterített zászlónk mellé, és lefényképezem.

Elkérem a címét, és néhány hét múlva elküldöm neki a képet. Rá kis időre megjön a válasz, a köszönőlevél, és mi végérvényesen barátok leszünk. Nem oly régen meglátogattam őt és szüleit. Ezek azok a találkozások, amelyekre nem lehet semmit mondani. Csak átélni lehet, csak megélni lehet, csak befogadni lehet. Ezeknek a barátságoknak nem értelme van, hanem lelke. Ezeket a találkozásokat nem motiválja semmi, csak elrendeltetik. Eltévedtünk. Betévedtünk Oroszhegyre. Így lett a barátom Vass Melánia, hét éves oroszhegyi leányka. Hátralévő utunk Farkaslakáig, a pihenni vágyó nap kíséretében már csupán ráadás. A mai napon már megjártuk a mennyországot. Tettük a lábainkat egymás elé, ereszkedtünk lefelé a völgybe, gondolataink azonban ott maradtak azon a hegyoldalon, ott a kereszt mellett, ahonnan elláttunk egészen hazáig.

Bogárfalva határában egy szekérre szénát pakoltak. Jól megnéztek minket, azután folytatták a munkát. A Bogár-patak völgyében haladunk a régi házak között. Egy enyhén ittas középkorú embertől megtudjuk, hogy a település neve az alapítóktól, Bogár Andrástól és Bogár Simótól ered. Marasztal minket, de mi a lebukó napra fogva tovább sietünk. Biciklis gyerekek csapódnak hozzánk, akik nem éppen patyolat tiszták, sokkal inkább a virgonc falusi fiúk maszatfoltjaival ékesek. Észrevétlenül Székelyszentlélekre érünk. A két falu egymásba nőtt, közös utcáján nem fedezhető fel színeváltozás. Felső-Nyikómente egyik legősibb településén baktatunk. A falu végén ismét lovaskocsira szedelőzködünk, úgy látszik ez egy ilyen nap. Bálint Simon helyi gazda fogad maga mellé az érdekes gumikerekű kordélyon néhányunkat. A rövid potyautasságunk alatt megtudjuk, hogy hosszú évekig dolgozott Magyarországon, Székesfehérvár mellett útépítéseken. Nézem gyeplőt szorongató kezét, melyről két ujj hiányzik.

Megköszönjük a néhány száz métert, fáradt lábainknak ez is jól esett. Már látjuk Farkaslaka házait, templomát. Tamási Áron jut eszembe és azok a decemberi esték, mikor újra elolvastam az „Ábel a rengetegben” című könyvét. Vigasztaltak a sorok, és bántottak is egyben. Tamási sem lenne méltó a magyar állampolgárságra.

Fáradtan kezdtünk neki a szálláskeresésnek. Lehetőség volt bőven, de mi szerettünk volna együtt maradni, tizenhét embernek meg nem akadt hely ugyanott. Végül a Fehér-Nyikó patak mellett sikerült lecihelődnünk. A házigazdáink még egy gyors szalonnás, hagymás tojásrántottával is megleptek. Faltuk a finom falatokat és jó kedvűek voltunk. Ismét egy erdélyi csoda nap végéhez közeledtünk. A feldolgozott és a fel nem dolgozott élmények zsibongtak bőrünk alatt. Volt, aki vízhólyagját, volt, aki vérhólyagját kezelgette. Kiültem a patak partjára. Felettem ugyan az a csillagos ég nyújtózott, mint odahaza, ugyan az a hold húzta szélesre vigyorgó arcát. Megkerestem a Nagygöncölt, amelynek fényes sarokpontjait a házam teraszáról is minduntalan felkutatom. Odaképzeltem magam az udvarunkra, a házunk elé. Mintha otthon lettem volna.