X. fejezet – Az út maga

„Az út örök és tétlen, Mégis mindent végbevisz észrevétlen.” (Lao Ce)

A kilencszázötvenkét méter magas Gordon-hegy köszöntött reggel. A nap már virradatkor megmutatta szándékait, kardpengéi vágást ejtettek hunyorgó szememen, ahogy szembefordultam trónusával. Otthagytam szállásunk, a még álomba szippantott társaimat. Átkeltem egy keskeny gyaloghídon, a széles medrű, de vékonyan csordogáló patak felett. Nem sejthettem, hogy alig két hónap múlva, e szelíd kristályfolyam éktelen dühvel pusztítja, rombolja a partjain virágzó falvakat, a házakat, köztük azt is, melyben átpihentük az előző éjszakát. Neki indultam megkeresni a Tamási házat. Együtt ébredtem a falubeliekkel, akik szívélyesen igazítottak útba. Felfelé ballagtam az utcán, enyhe emelkedő melegített be az aznapi huszonegynéhány kilométerre. Megkerestem az épületet, amely a többi házacskától kicsit beljebb bújt meg a diófák lombjai alatt. A szülői házat hosszú éveken át Tamási Gáspár, az író testvéröccse vigyázta, gondozta és mutatta be az odalátogatóknak. Halála után, az utolsó élő testvérleány, Erzsébet vette vállaira a terhet. Ott jártunk előtt egy héttel temették el szegényt, így a lánya, a már a hetvenen túl lépett idős néni mesélt nekünk, gyásztól terhesen, időnként könnyekkel a szemében.

Visszamentem a többiekhez, akik már ébredeztek, és a frissen főzött kávé gőzében fürösztve arcukat készültek egy újabb napra. Magam is csatlakoztam hozzájuk, bele merítkeztem az illatok és az ízek harmóniájába. A reggeli után összecsomagoltunk és átkeltünk a keskeny hídon.

Társaimmal együtt hallgattam a kissé hadaró nénit, aki az írót mindenkor Áron bácsinak nevezte. Történetében a legmeghatóbb és megkapóbb időszak a saját gyermekkora volt, mikor személyes, átélt eseményekben rajzolta elénk az írót, a hétköznapok Áron bácsiját. Az édes szavak elringattak, néztem a rengeteg nemzeti színben díszelgő emléket, képet, könyvet, figyeltem a feketében, kezében egy pálcával mesélő leszármazottat, akinek a saját élete is egy regény lehetett és meghallgatásra érdemes. De ő csak Áron bácsiról beszélt, vég nélkül, sodró lendülettel, mintha minél hamarabb szeretné őt szavaival a föld alá helyezni. Volt valami lélegzetelállító abban, ahogy igyekezett történetének végére érni egy olyan közegben, ahol az évszázadok szúként ették magukat a gerendákba. Végigjártuk a háromosztatú, zsindelyes emlékházat, próbáltuk elraktározni az emlékek sokaságát. Kinn megnéztük még az eredeti kemencét, ahol hajdanán kenyeret sütöttek, majd megültünk egy kis időre a deszkakerítéssel határolt füves udvar árnyai alatt. Emléklappal köszöntem meg a megható gondolatokat, és elindultunk lefelé a patak völgybe, ahonnan ismét felfelé vezetett utunk, az író sírjához.

Időközben egy-egy kapualjban megjelentek asztalkáikkal az idős asszonyok, akik szőnyegeket, falvédőket, csergéből készült ágyterítőket, kisebb kézi szőtteseket árusítottak.

Hosszú lépcsőn kellett felmenni a templomhoz, amely előtt, két hatalmas cserefa gyökerei közé temették Tamási Áront. Fejfáján ez olvasható: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának.”

Néhány méterre Szervátiusz Jenő és Tibor alkotása áll. A több mint nyolc tonnányi kőtömbből kifaragott emlékművön az írót, testvérét és regényeinek hőseit láthatjuk megelevenedni. Elhelyezzük koszorúnkat. Némán járjuk körül e szent helyet, ahol a magyar irodalom, a magyar nyelv és nemzet óriása pihen és emlékeztet a kallódó idő múlására.

A város határában betérünk a hivatalba. A titkár úr fogad bennünket. Körüllengi a cigaretta füst barázdált arcát, miközben hallgatja mondandónkat. Érzelmek nem olvashatóak ki szemeiből, csendesen fogadja szándékainkat. Bölcs megfontoltság érződik szavaiból, lassan fogalmaz, mintha megrágná a szavakat, mielőtt kimondja.

– Majd kétezren élünk itt a Nyikó mentén, szinte csak magyar anyanyelvűek. Udvarhely után a legjelentősebb település vagyunk. Nyolc falu tartozna még hozzánk. Fejlődünk lassacskán, most éppen a gázvezeték fektetésén dolgozunk a kollégákkal. Sokan a turizmusból élnek, vagy bejárnak a városba dolgozni. A fiatalok maradnak szerencsére, hát igyekszünk.

Igen, mondják az idősebbek, hogy az eredeti falu arrébb volt, Dömöslaka, vagy Dénesföldje felé, de egy fagyos éccakán a farkasok bementek a házak közé. Ha embert nem is, de az állatokat leöldösték, s ezért döntöttek úgy, hogy elköltöznek erre a biztonságosabb területre. Innen a név. Aztán mondták, hogy ide is be-belátogattak a fenevadak, de lehet, csak beszélték az egészet.

Nem marasztalnak, mi pedig nem akarunk soká zavarni. Látom még amint beül a kicsi, füstös irodába, a papírok fölé hajol és visszazuhan a napi gondok szorításába.

Énlakának vesszük az irányt. Gyaloglásunk kilencedik napján, már rutinszerűvé vált minden. Tisztában vagyunk azzal, hogy milyen ruhát kell felvennünk, hogy kell-e zokni a lábbeli alá, felvehetjük-e azt a cipőt, amit oly tökéletesnek hittünk, hátizsákunkba mit pakoljunk és mit ne. Van, aki sántikál, mert nem szokta talpa a húsz-harminc kilométereket, van, aki bekente arcát, csak már későn, mert a nap már vörösre égette. Hibáinkért megfizetünk. Tanuljuk ezt a létformát, amely egy évszázada oly természetes volt, mint ma beülni egy autóba és elindítani.

A puha földút könnyűvé teszi a járást. Élvezem minden percét. Gyönyörködöm a szénaboglyában, a völgyekbe megbújt kicsiny legelőkben, a rét fölött suhanó héjában. Hol a távolt kutatom, hol közeli helyek titkait lesem. Gondolataim tekintetem hátán lovagolva járják be a vidéket, csaponganak ezerfelé. Azután percekig csak koszos cipőm orrát figyelem, a ritmust, ahogyan belevágnak minden új méterbe, ahogyan mutatják az irányt izzadt testemnek. Ilyenkor a képzelet is megpihen. Alászáll lelkem visszhangos vermeibe, ahol a kimondott szó újra és újra hallik, kergetőzve a falak között. Cipőnk orrát figyelve jól megvizsgálhatjuk magunkat, életünket, tetteinket és mulasztásainkat. Alkalmas pillanat ez a számvetésre, önmagunk lecsupaszított, őszinte megemésztésére. Elmúlt idők halovány képei ugranak be, a nosztalgia rajzol keretet köréjük, és minden olybá tűnik, hogy régen csak jó dolgok történtek velünk. Megszépülnek még a gondok is, és csak a jelen válik aggasztóvá, nehézzé. Persze már azt is tudjuk, hogy néhány év múlva, majd ezeket a napokat lengi körül az édes emlékezés.

Megpróbálom helyén kezelni a jelent. Érzem ennek az útnak a megismételhetetlenségét, érzem, hogy a mának súlya lesz a jövőben. Érzem azt is, hogy akik ma itt gyalogolnak velem, azok védőoltást kapnak a torz és sötét gondolatok ellen, amely egy ország, egy nemzet létezésének meghatározásáról születnek. Jelenlétük alkalmat ad a vírus befogadására, így szervezetük elindítja lelkeikben az ellenanyag termelését. Soha többé nem fertőződhetnek meg. Magam is megváltoztam. Kevesebbet gondolok önmagamról és többet a körülöttem lévő világról. Tisztábban látok néhány dolgot, kirajzolódtak a fontos épületek a ködös város rengetegében. Nem akarok már mindenhova benyitni, megelégszem, ha kopogtathatok az ajtókon és várom türelemmel a bebocsátást.

Nem voltam soha egyedül, most mégis itt van velem mindenki, aki számít. Elkísérnek, megfogják a kezem, szólnak hozzám. Nem kell a jelenlét, nem kell a hangos szó, nem kell az érintés, ahhoz, hogy tudjam, itt vannak. Megtanultam látni a láthatatlant, megsimogatni a messze lévőt, meghallani a ki nem mondott szót. Érzékszerveim tisztelettel veszik tudomásul lelkem uralkodását. Ő irányít már mindent. Ő fogad be és ő utasít el. Ő a vezérlő, ő a végső szó. Szemem láthat szépet, ha ő nem így gondolja, fülemnek édes lehet a szó, ha ő nem így hallja, ujjaim puhán simulhatnak bármihez, ha ő nem akarja megfogni azt.

Belül van a legfontosabb érzékszervünk. Ott, valahol a szívünk táján van egy pont, ami teljesíti a feladatát, ha hagyjuk, ha észre vesszük, ha elfogadjuk.

Lépéseink közelebb visznek a célhoz. Minden újabb lábemelés, minden újabb megkezdett gondolat egy új szakasz az úton. Méterről méterre, gondolatról gondolatra araszolgatunk azon az ösvényen, amit kijelölt számunkra a sors. Amikor pedig elérjük a célt, akkor rájövünk, hogy folytatni kell utunkat, mert ott a következő mérföldkő, ott a következő cél, ami indulásra késztet bennünket. És ez így megy újra és újra. Mikor megérkezünk, akkor belekezdünk egy másik szakaszba, mert a távolban felfedeztünk valamit, ahová el kell jutnunk. Életünk ezeknek a köveknek a megkeresésével, felkutatásával és elérésével telik. Azt hisszük a célok vezérlik életünket, csak amikor megkaparintjuk, akkor jövünk rá, hogy az a valami nem érte meg a küzdelmet, nem elég. Ekkor kezdünk el ismét keresgélni a távolban. És a sokadik meglelt és elért mérföldkő után, a sokadik csalódásunk után, ha van kellő bölcsességünk, akkor rájövünk, hogy elfecséreltük eddigi életünket. Nem vettük észre azt, ami igazán lényeges. Ami ott volt minden pillanatban előttünk. Amiért, ha akartunk volna, minden percben lenyúlhattunk volna. Itt van, ez a miénk, ez az, amit meg kell értenünk.

Ott, Énlaka és Farkaslaka között, a felrúgott por napfényszőttesében fedeztem fel az utat. Azt az utat, amelyet minden nap, oly nagy gonddal hódítottam meg, gyűrtem magam alá. Nem az a kérdés, hogy eljutok-e Énlakára, hanem az, hogyan teszem meg odáig azt a néhány kilométert. Este, a faluban nem az fog boldogsággal eltölteni, hogy ott vagyok, hanem az, hogy míg megérkeztem testem és lelkem a békesség hajóján utazott. Mosolyogtam a székelypálfalvai cigány lánykára, hálás voltam, hogy Firtosváralján házi pálinkával köszönthettem a kedves, ismeretlen asszonyt, hogy nyugalom és megbocsátást éreztem azok iránt, akik nem tudják milyen emberek teremnek ezen a földön.

Székelypálfalva haldoklását láthattuk áthaladtunkban. Firtosváralja nyögéseit hallhattuk megpihentünkben. Két kicsi magyar falu próbál szembe szállni az idővel. Halálos ítéletüket már kimondták, valahol a Kárpátokon túl. Most csendben várják bíráik az utolsó lehelet születését, hogy aztán radírjaikkal megoldják ezeket az apró problémákat.

Leülünk az egyetlen üzlet előtt, amelyet rácsok zárnak le. Mikor van nyitva, kérdezzük egy talicskát toló idős asszonytól. Este, ha hazajönnek a földekről, feleli. A Magazin Mixt szánalmas állapota, a düledező házikók, az öreg emberek fel-feltünése temetői hangulatot idéz. Az évszázadok viharait túlélt épületek és emberek tehetetlenül szemlélik a boldog békeidők fojtó közönyét. Értékek vesznek el mindörökre. Jóvátehetetlen vétek, amit elkövetnek, elkövetünk. Nincs segítő kéz, segítő szándék. A végelgyengülés fájdalmas szorítása érződik minden lépésen, minden mozdulaton. A remény vesztettség, a kiúttalanság üzen minden leomlott fallal, elkorhadt kerítéssel. Csak a falu széli néhány cigányház előtt látunk gyermekeket. Ők a népviselet egy-egy szakadozott darabját magukon viselve, mezítlábasan, koszosan hancúroznak és állnak össze büszkén a fényképező gépünk előtt.

Dombok ölelésében szendereg Énlaka. Csak templomtornya dugja ki fejét a völgyből és a Firtos-tető árnyékából. Leereszkedünk felfedezni a kicsiny települést. Fel, azután ismét le, jobbra, majd balra. Girbe-gurba utcákon tekerőzünk, sehol egy merőleges útkereszteződés, tervszerűen elképzelt kanyarulat. A házak is csak odapottyantak, mintha a zsákból elszórta volna a teremtő, mikor dolgára sietett. Gyümölcsfák mindenfelé, a lombok alatt fatornácos, zsindelyes székely lakok állnak hetykén. De egy sem úgy, ahogy a szomszédé, mert itt nincs két egyforma utca, de még telek sem. Mesebirodalom ez, ahol járókelővel csak igen ritkán futunk össze. Egy meredeken eső kövecses út végén találunk egy kis üzletet, ahol megpihenünk. Elfogyasztjuk kései ebédünket, közben érdeklődünk szállás felől. Felvilágosításuk nyomán megkeressük a lelkész úr fiát, Alpárt, aki hamar kapja magát és mutat egy kis házikót, a hozzá tartozó fészerrel. Megelégedésünket pálinkával nyugtázza a fiatalember, mi pedig örömmel koccintunk egy újabb magunk mögött hagyott napra.

Alpár vállalja, hogy a templomot is bemutatja nekünk, mi pedig a gyors tisztálkodás után ismét nekivágunk a kanyargós, lejtősemelkedős falunak. Közben megtudjuk tőle, hogy Énlaka területén már az ókorban is éltek, római település maradványaira bukkantak egykor, sőt még egy fürdő helyét is megtalálták. Ez a hely az egész Erdély területét magába foglaló Dacia provincia keleti részén kiépített limes, vagyis határvédelmi rendszer részét képezte – mondja. A dombtetőn őrködő unitárius templom a XIV. században épült. Nem túl magas kerítésfal veszi körül. Szemöldökgyámos fakapun lépünk a kertbe, ahol fák, bokrok, régi sírkövek szabdalják a füves teret. Még be sem tértünk, de már szinte a bőrünkön érezzük az időutazást, a több évszázados repülést a múltba. Lélegzetelállító csend és derengés kísér minket a templomba. Mintha kalauzunk is halkabban szólna felénk. A faluközösség 1668-ban készítette ezt a csodálatos kazettás mennyezetet – mondja Alpár -, miután a tatár dúlás nyomán az eredeti leégett. Láthatjátok a rovásírásos szöveget, mely az unitárius jelmondatot, Egy az Isten, valamint a festő nevét jeleníti meg. Körbejárom a templomot kívül és belül, majd egyedül indulok a falu fellapozásának. Mintha emlékszobában járnék, úgy nézem a réges-régi, fekete-fehér képeslapokat, a népi építészet emlékeit. A homloktornácos házikók illedelmesen köszöntik az idegent, és amolyan székelyes daccal nézik a domboldalról a jöttmentet.

Megszólítok egy kisfiút, aki az egyik udvaron játszik. Felkönyökölök a kerítésre, ő odajön hozzám, és minden teketória nélkül közli, hogy egyedül van itthon, a mama elment. Akkor megyek én is, mondom, de a fiúcska marasztal, ejszen mindjárt jő. És valóban, már a kapuban is áll az asszonyka, kezében gyümölcsös kosár, tele szép körtével. Jöjjék bé, na – mondja, kóstálja meg e finomságokat. Én pedig nem akarok ellenállni a kísértésnek és a kíváncsiságnak, így belépek a harmatos udvarra. Hellyel kínál a kicsiny kerti padon, és már mossa is a gyümölcsöket a kútnál. A gyermek mellém hejpőcködik, aztán mindketten majszolni kezdjük a körténket, szürcsölve, hogy a nektár cseppje se vesszen oda. Méreget az asszonyka, majd jöttöm felől kezd érdeklődni. Valahogy nincsen kedvem belebonyolódni ügyünkbe, ezért egyszerű turistáknak bélyegzem magunkat, akik elvetődtek ide. Turista vagyok, de magyar- toldom meg, de nem látok mosolyt az arcán. – És meddig van maradástok? – kérdi. – Csak ezen az éjszakán, reggel megyünk tovább – felelem. – Az nem túl sokacska. Én hetven esztendeje élek itt, mégis minden nap felfedezek valami újat, amit még sosem láttam – fedd meg sietségünkért. – Sok mindent szeretnénk megismerni ezen a tájon, azért ily rövid a látogatás – védekezem. – Aki sokat markolászik, annak kevés a fogás – bölcselkedik nevetve. – Van ebben is igazság, meg abban is, ha szedjük a lábunk – felelem.

Megmutatja a házát, amit a régi szokás szerint fa szerkezettel és sártapasztással készítettek. Hátul a sütőház toldja meg az épületet, ahol egykor a kenyeret sütötték, és még ma is időnként. Még távolabb a pajták sorakoznak, juhoknak, teheneknek, felettük szénával megtömve az odor. Már csak két juh, két kecske, és egy tehén van, mondja. Nem úgy, mint régen, mikor tucatjával tartották az állatokat a férjével. Egyedül már nehezebb, teszi hozzá. Hallgatom Anna néni fáradt szavait egy boldogabb múltról, nézem a munkától göcsörtössé lett kezeit, tipegő lábait, előrebillent vállait. – Es merre lesz a holnapi menet? – Küsmöd felé. Parajd az esti cél – felelem. – Firtos várát nem nézik meg? Már ami még megmaradt belőle. Igen szép történet járja róla. – Sajnos nem fér bele, de szívesen hallanám azt a történetet! – Úgy mesélte nekem az édesanyám, hogy ebben a Firtos várban élt egy testvér leány, akik tündérek voltak. Az egyikőjükbe beleszeretett egy legény, aki esténként felkaptatott lovával a várba, es itt töltötte az éjszakát szerelmével. Boldogan sétálgattak a kertben, a várfokon, s csak a csillagok es a hold tudott szerelmükről. A tündérleány testvére, akit Tartodnak hívtak, észrevette, hogy a leány minden éjjel kilopózik a szobájából, s csak hajnalban tér meg. Kileste húga titkát, s napról napra, egyre irigyebben leste boldogságát. Egyik sötét éjjelen, aztán a mélybe taszította a várfalon sétáló szerelmespárt. A legény összezúzta magát, a leány azonban fennakadt egy sziklán, ahol kővé vált. Ennek a sziklának a tövében ered egy patakocska, amelyet a szerelmét sirató tündérleány könnyei táplálnak. – Szép. És létezik ott egy ilyen patak? – Létezik a. – És sós annak a vize? – Honnan tudja, hogy a tündérek könnye sós?

Aztán a kisunoka kezdi húzni a kezem, focizzak vele, a mama sose ér rá. Kötélnek állok, de néhány gurítás után az otthon maradt kisfiam sajdul a szívembe. – Aztán igennel szavazott-é decemberben? – kérdi hirtelen.

Ránézek a labdára lépve, a fiúcska is türelmesen vár, érezvén a pillanat súlyát. Az asszony félrebillent fejjel lesi válaszom, mintha attól függne, hogy focizhatom e tovább a gyermekkel. Gyengéden visszaterelem hozzá a labdát, majd odalépek az asszonyhoz, de még mindig várok a szóval, mintha azon gondolkodnék, mi a helyes választ, mintha az idő fogyásával próbálnék menedéket lelni. – Az ég a tanúm rá, hogy igennel.

Nézünk egymás szemibe. Keressük benne a szépet, a jót, a kedvest, de csak a végtelen szomorúság fekete virága hajt a mélyén. Sötét tó tükre, leölt őz csillogó üveggolyója, kiszáradt kút elhaló mélye. Csókolnám ezeket a szemeket. Napfény csillogását a tó tükrére, életet az őz szemére, hűs vizet a kút peremére. – Ha tette, az Isten áldja meg érte. Ha nem tette, ugyanő bocsássa meg!

Nincs több szó közöttünk, az ifjú barátom is csak félszegen int búcsút. Nem bizonygatok semmit, még csak szándékomban sincs meggyőzni. Megértem, hogy teljesen mindegy, mit mondok, mert az igazságtétel nem az ő kezében van. Isten színe elé helyezte lelkem. Ott pedig jó helyen van.

A szállásunkon már javában zajlik az élet, mikor visszaérkezem. Néhányan előszedik a röplabdát, és körbe állva szórakoztatják egymást és magukat. A sakkcsaták is megkezdődtek. Én behúzódom egy sarokba, előveszem a kis füzetkémet, s mint minden nap estéjén, röviden lejegyzem a velünk történteket. Átolvasom az eddig írottakat, egy-egy bejegyzés, név, falu ezernyi elém illanó képet rejt. Mint a lepkeházban ácsorgó, csodálom a sok színes pillangó repülését, szárny billegetését. Orromra, hajamra, vállamra ülnek, tovább lebegnek, majd ismét megpihennek. Bármerre fordítom arcom, apró csodák verdesnek köröttem. Így száll elém Gagy hosszú utcája, Csekefalva Árpi bácsija, Petőfi körtefája, Székelyderzs szalonnái, az égei tető fodros felhői, Farcád Szent Istvánja, Oroszhegy keresztje és Farkaslaka farkasai. Színek, szagok, érzelmek kavalkádja, soha el nem múló freskók koponyám belsejének boltíves falán.

(Folytatása következik.)