XIV. fejezet – A megnyugvás

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (Pál apostol)

Már csak egy dolgom maradt. Megígértem Dési Károlynak, hogy elmondom, mit tanultam e pár nap során. És szívesen hallanám bölcsességeit, mit tanult ő, e hosszú élet során. Mielőtt hazatérek, beszélnem kell az öreggel. Estefelé, hát megkértem Józsefet, mutassa meg, merre lakik az idős ember. Karcsi bá! Ő szegény néhány napja költözött át a másvilágra, mondta József. Kedden temették. De jobb is így, beteg volt erősen. Járni sem tudott, szeme világát is elvesztette évekkel ezelőtt. Mi dolgod volt vele, kérdezte, de én nem feleltem, inkább felemeltem poharam. Ittunk. Néztem a poharamban terpeszkedő vörös bort. Lassan kortyoltam a meleg vért. Mikor senki sem figyelt, kiléptem az étteremből. Elindultam az emelkedőn. A rövid úton ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Nem lehet, hogy ő az. Beszélnem kellett volna még egyszer vele. Miért nem adta meg a sors, még ezt az egyet? Miért nem zárhattam le utamat végleg? Láttam magam előtt a sírt. Átláttam a nehéz, fekete rögökön. Láttam, hogy a föld mélyén nem egy ember fekszik, hanem egy nemzet. Egy nemzet, amely kivéreztette önmagát. Egy nemzet, amely elfeledte gyökereit, elfeledte múltját, kötelességét. Amely elhagyta mindazt, ami több mint ezer éven át az éltetője volt, ami segítette minden vészen át. Egy nemzet, amely felvágta ereit. A végtagokra mért éles suhintással. A végeken ejtette a sebet, és a sebeken keresztül elfolyt az élet a törzséből is. Öngyilkos nemzet. Itt fekszik teste, lenn mélyen. Láttam, ahogy tizenöt-millióan körülállják a hantot, ahogy siratják nemzetüket, ahogy siratják önmagukat. És láttam a sokmilliónyi közömbös arcot, és a számtalan mosolygó ajkat. Furcsa temetés volt.

A halál lehelete ült arcomra. Bűneim fogták a kezem. Kísértek hűségesen. Aztán arra gondoltam, hogy ez nem lehet a vég. Mert a halál sohasem a vég. A halál után, vagy elporladunk, és semmivé leszünk, vagy elnyerjük a bűnök bocsánatát és a feltámadást. És nemzetemnek sokadik halálát egy újabb feltámadásnak kell követnie. Mert minden halál egy újjászületés. Mert láttam utunk során a lelkeket megnyílni, láttam a szíveket dobogni. Láttam az egymásnak simuló homlokokat, az összetapadó tenyereket. Mert hiszem, hogy sokaknak adatik meg az újra kezdés, és sokak találnak rá az igaz útra.

Beléptem a temető csendjébe és megkerestem a frissen hantolt sírt. Két-három koszorú, száradásnak indult csokor fedte. A fakereszten csak ennyi állt: Dési Károly 1921-2005.

Hallottam az öregember rekedtes, kongó hangját, „Csak igyekezzen”. Elkéstem. Bocsássa meg, szóltam halkan. Pedig mondta, hogy szedjem a lábam. Eljöttem. Ha későn is. Úgy szerettem volna elmondani, hogy nekem sikerült. Annyira szerettem volna, ha hallja, hogy nem szabad feladni, mert egyszer úgyis sikerül. Nincs erő, mely elgáncsolhat, nincs szándék, ami legyőzhet, ha igazán akarjuk, és ha az igazság útját járjuk. Szerettem volna elmondani, hogy azon az úton meglelhetjük a megnyugvást. Azon az úton ott fekszik lelkünk békéje. Csak le kell hajolni érte. Le a porba. Én tudom, hogy ez végül magának is sikerült.

Erősnek éreztem magam e sír mellett. Hitet és erőt merítettem a csendből. Lelkem megnyugodott, kisimult. Tudtam, ki vagyok. Tudtam, mit akarok. Tudtam, hogy legyőzhetetlen vagyok. Megérintettem a keresztet. Mintha az öreg érdes kezét szorítottam volna. Mintha újra csontos vállán pihentettem volna karomat. Egy szellő, ami a rögök közül suhant, meglebbentette a fejfára csomózott szalagot, rátekerte csuklómra és nem eresztett. Kibogóztam, kifeszítettem és elolvastam: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.”

Elolvastam újra, és újra. Hát így üzen nekem e sosem halt ember. Így meséli el nekem e megsarcolt föld évtizedeinek tanulságát. Így bocsát útra. Így bocsát utamra.

Leszedtem a szalagot, zsebembe gyűrtem és, mint egy tolvaj, kiosontam a temető árnyai közül. Lesuhantam a főtérre és lepihentem egy padra a Bocskai szobor mellé. Itt éreztem igazán, mennyire elfáradtam a hosszú futásban. Pihegtem, mint egy hosszútávfutó a maraton végén. Ültem csendben, figyeltem a derengő hajnal hunyorgását, a bezárult égbolt hajszálrepedéseit. Egy új nap köszönt rám, és én visszaköszöntem neki.

Ültem melletted a padon. Átöleltelek. Merengtem magam is a múló időn. Végül felkísértelek társaidhoz, mulass velük. De te visszatértél ismét. Választ vártál. Választ a megválaszolhatatlanra, feleletet az örök kérdésre. Pedig a válasz te magad voltál és vagy. Mert magad teremted a folyókat. Magad teremted a szakadékokat. Te döntöd el, hogy hidat építesz-e föléjük, vagy beléjük veted magad. Te döntöd el, hogy megtanulsz-e vízen járni, repülni vagy hatalmasat ugrani. A te döntésed, hogy követed-e a folyó kanyarulatait, a szakadék peremét, vagy szembefordulsz velük. Tiéd a döntés. Tiéd az életed. Magad döntöd el, mit őrzöl meg, és mit dobsz el. A születésed és halálod között eltelő idő, te vagy. Te magad. Így része vagy az öröklétnek, egy szemhunyásig. Születésedtől halálodig. Ennyi. Röpke pillanat. Teljesítsd hát bölcsen! Nagy belátással. Alázattal. Tiszta szívvel. Nyitott lélekkel. Ez minden.

(Kollár Zsolt kötete a kollarzsolt@monornet.hu e-mail címen rendelhető meg.)