2004. december 5. emlékezetére

„Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, amikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.” (Márai Sándor)

I. fejezet

Három kereszt

„Vannak még, hegyeken túl is, hangjuk hív, téged szólít.” (Koltay Gergely)

2004. december ötödikén este tíz óra körül egy padon ültem. Ezen a télen még nem esett hó, a hideg sem volt fogvacogtató, én mégis remegtem. Az a fajta belső remegés árasztott el, amely a legmélyebb pontunkból indul hosszú útjára és végül halk, alig látható zizegésben hal el bőrünk pórusain. Mint a nyárfalevél, amit langyos nyári estén ráz meg a felsurranó szellő. Ez a remegés kontrollálhatatlan. Nem tudunk tenni ellene, mert nem tudjuk honnan indul, csak egyszerűen kipattan, fut, szalad, sejtről sejtre ugrik, árad, végül apró áramütésszerű rángásban kilökődik. Láthatatlan kezek újból és újból kavicsokat szórnak a lélek feszített víztükrébe, a hullámok pedig egymásnak gyürkőzve igyekeznek partot érni.

Ültem a sötétben, az éj pókhálójába gabalyodva, és hagytam, hogy ez a nagy vadász lábaival addig pörgessen, míg nem egy selyem zsákban találom magam, melynek ragacsos szorításából nincs menekvés. Nem akartam felállni, nem akartam szabadulni, csak hagytam, hogy aminek történni kell, az, hadd történjen. Hagytam, hogy testembe spriccelje a nedvet, ami lassan felemészt, lebontja szerveimet, szöveteimet, hagytam, hogy a latyakot, ami valaha én magam voltam, kiszippantsa, és ne maradjak más, mint egy üres test, melyből kiröppent még a lélek is. Nincs menekvés – véltem. Elengedtem mindent, amit addig szorítottam. Nem ragaszkodtam már semmihez, mert a percek teltek, a csillagok ugyanúgy vibráltak, nem szűntek meg világítani, a Hold sem esett szét darabjaira, és ami még ettől is kijózanítóbb volt, egy fiatal pár, egymásba kapaszkodva, boldogan nevetgélve elsétált mellettem.

Hat évvel korábban, mikor először léphettem a Csodák Kertjébe, felfedeztem egy világot, egy eget, melynek szélei búra szerűen lehajlanak, és elzárják, amit kívül akarnak tartani. Felfedeztem egy Galapagoszt, benne a lényeket, akik rámosolyogtak a búvárruhás idegenre, aki olyan esetlenül mozgott a Csodák Kertjében, mintha elfelejtette volna levenni a békatalpakat. Ezt az üvegbúra alatti szigetet Székelyföldnek hívják. Az ott élő lényeket pedig egyszerűen székelyeknek. Ezekben a romlatlan lényekben meg van az a tartás, az évszázadok alatt a büszkeség, a dac és az állhatatosság sarából tapasztott váz, ami akkor, ott a padon ülve belőlem elillant. Hosszú hetek önsanyargató szenvedése, gyötrődése, és a lélek homokszemcsékből összehordott újra építése vette kezdetét azon az estén. A föld színéig rombolt ember látott neki akkor egy hosszú, sziszifuszi munkának, melynek vége láthatatlan volt, és nem is fejeződött be máig sem. Látszólag magamra maradtam, igyekeztem mindenkit távol tartani dolgaimtól, de ő láthatatlan rám tette kezét.

A magabiztos, olykor fölényes életed roppant ketté. Hagytam, hogy porig alázd magad, hagytam, hogy a kínok beágyazódjanak a bőröd alá, mételyként égjenek a húsodon. Összeszorítottam tenyered, melybe izzó parazsat tettem, betömtem füleidet, melyekbe forró ecetet öntöttem, körmeid alá töviseket növesztettem. A fájdalom volt a társad, aki tested minden porcikájában veled volt, de igazán a szívedbe fészkelte be magát. A fájdalom sok mindenre megtanít, de különösen a türelemre és az alázatra. És te megtanultad, hogy ami elveszett, azért nem kár, ami összetört, azt felesleges megragasztani, ami elégett, az már csak hamu. Megtanultad, hogy a fontos dolgok csak hosszú, rejtett ösvények végén találhatók, hogy azokért menni kell, menni. De még előtte megtalálni azt az ösvényt, melyet sokak lábnyoma tett láthatóvá, még ha dzsungelek buja zöldje is borul rá, elfedve a kíváncsi szemek elől. Megtanultad, hogy a lábnyomok a legfontosabbak, melyek csak egy szempillantásra rajzolódnak a homokba, mert az első fuvallat homokkal fedi. A lábnyomok, amik mezőn csak eddig látszanak, míg a fűszálak gyorsan fel nem egyenesednek, patak partján pedig az első hullámig, mely láthatatlanná simít. A lábnyomok a legfontosabbak, mert ha lábainkat újra és újra ugyanoda tesszük, akkor ott előbb-utóbb egy ösvény vágunk, melyet más is felfedezhet anélkül, hogy a lábaink nyomát keresné. Megtanultad tisztelni a lábnyomokat, letérdeltél, mikor kerested, és ha nem láttad, hát lehasaltál, le a porba. Megtanultad tisztelni a porszemet, mely láthatóvá teszi a lábnyomod, és láthatóvá tesz téged is, hiszen te magad is egy porszem vagy. Lehasaltál, le a porba.

A Csodák Kertjének felfedezése egy meleg nyári napon kezdődött. Autónk órákon keresztül kanyargott dombok, hegyek menedékében, hogy aztán fáradt tagjainkat kitegye egy kicsiny faluban, Kányádon. Az utolsó tíz kilométer vesekövet zúzó, poros, törmelékes útján meglepődve, de még inkább az elzárt világ ezernyi színétől feldobva léptem az ismeretlen barátokhoz, akik meleg szívvel szorították meg kezemet. József megmutatta a három utcából álló falvacskát, a templomot, az iskolát, a hivatalt, az orvosi rendelőt. Bemutatott embereknek, egy idős bácsinak, aki a kapuban ácsorgott, az állatorvosnak, az iskola igazgatónőjének és a titkár úrnak. A titkár úr meghívott egy pohárka pálinkára otthonába, és ez özönvízszerűen elsodorta azokat a gátakat, melyeket a tudatlanság és a fejekbe becsavart kiégett izzók sötétsége épített ez elmúlt rezsimek időszakában.

– Aztán, hogy élnek itt? – kérdeztem Rezsőt. Egyformán – felelte ő, és hamiskás mosolyt növesztett bajsza alá, amit azóta se borotvált le. – Közeleg a nyugdíj, de nem tudom, mennyi van még hátra – folytatta, és én nem sejtettem, hogy a munkájáról, vagy az életéről beszél-e. Érdekes volt az a kacskaringó a patakon keresztül, tereltem így másfelé a szót.

– Ó, hát több mint tíz esztendeje nekiláttak annak a hídnak, minden nyáron tesznek is hozzá, meg vesznek is el belőle, nem biztos, hogy egyhamar száraz gumikkal átautózhatunk rajt. A már emlegetett földút fordul egyet jobbra, egyet balra, két ház között hirtelen meredekre veszi a formát, átsuhan a vízen, majd nekigyürkőzik, felkapaszkodik és visszatér a falvakat összekapcsoló „országútra”. A magosban, egy-egy pilléren már nekilendült a patakot átívelő hídkezdemény, de valahogy sohasem akar összenőni az, ami összetartozik.

– Én magam írogatok minden tavasszal a központnak, lássanak már neki igazán – folytatta Rezső, aki titkári megbízatása folytán, különösen érintett volt híd dolgában -, de hát hiába. Hol a pénz kevés, hol az akarat. Bár tehetségünk lenne annyi, mint ígéretünk! Most is kint dolgozik két jóember, de hol az acél, hol a fogó hiányzik. Néha mi viszünk ki ezt-azt, de igazi elszánást nem látok se rajtuk, de még magunkon se. Inkább a vízen, az teszi a dolgát szakadatlan. Még szerencse, hogy csendesen csordogál – próbálom a jó oldalát megvilágítani, de megint sikeresen melléfogok, mert így szót szóval félbevágva mesélik el a nagy esők, olvadások és áradások legendás megpróbáltatásait, mikor negyven kilométert kellet kerülni Udvarhely felé. Persze gyerekkorban volt ez igazán szép, mikor a Dacia még csak ünnepnapokon látogatott a faluba. Korán indultam, hogy éccakára újra itthon legyek- toldja meg József. Úgy könnyű volt – válaszol Rezső-, átvágtál a dombokon, nem kellett zötykölődnöd ezen a göröngyös úton. S az Ida néni tehenére emlékszel-e – folytja belém a nevetést József, mert a helybeliek, kik már tucatszor hallották e történetet, kuncognak tovább, és toldják meg egy-egy helyreigazítással az eseményeket. Ki így, ki úgy tudja, bár egyikük sem volt ott, nem is látta, de biztos forrásból ismeri. Egy-egy lényegtelen apróságon megtörik a legendárium elbeszélése, melyet a többség, vagy a nagyobb hang, eldönt, de végül én is birtokába kerülök a történetnek.

– Az úgy vót, hogy ez az Ida néni, aki ekkor már meg volt vagy nyolcvan, kilencven is vót az, egy fenét ha mondom, szóval szokása volt kikötni a tehenét oda le a patak partra, oda a csendesen csordogáló mellé, így nem volt gondja se zöldre, se vízre. Vót, hogy künn is felejtette, persze, olyan is vót, no de a lényeget hadd mondom! Szóval kikötötte alkalmasint, hadd rágja a burjánt, ott úgyis szép dús. Addig otthon tette vette a dolgát, nem nagyon csinyát az semmit, hát ami igaz, vén volt már , mint az öregisten, de mindegy is az, rábízta a jószágot a természetre. Az meg gondozta is bőszen, míg a kötél engedte. Egyszer azonban egy nagy égzengés után, úgy felduzzadt a mi kis patakocskánk, akár a Küküllő, ahová ez megyen. Vitt az mindent magával, ami mozdítható volt, meg se kérdezte, adjátok-é, kapta s vitte. Akkor ment el a szekerünk is olyan messze, ahol még sose járt. Nem is jött az vissza többet. Akkor láthatta mindenki, milyen erős a víz. Nem is tartogattak utána a partján semmit, amihez ragaszkodtak! Ekkor járta az a mondás, hogy úgy szeretem az anyósom, kiültetem levegőzni egy kicsit a patak mellé. Na elég az hozzá, hogy a hömpölygő víz vitte volna Ida nénénk tehenit is, de az úgy ki volt pányvázva, hogy egyhelyben lebegett a kötél végin, nem volt kikötve mondják azt is, nem a fenét, hát sziklán akadt fönn? Ott himbálódzott, ha mondom, nem a víztől akart megfulladni, hanem a madzagtól. Az emberek meg csak álltak s nézték tehetetlenül, mint viaskodik az árral szegény jószág, bátorsága nem volt senkinek, hogy a habokba vesse magát, tán nem akkor sodorta el Mózes Áront a víz? Sosem lakott minálunk Mózes Áron, akiről kend beszél az a szomszéd faluban élt, s elvitette magát egy asszonnyal, de ezt most hagyjuk! Ida nénénk is csak jajveszékelt, topogott, rimánkodott a Szűzmárjához, ha már az urát elveszejtette, legalább egyetlen társa maradjon meg néki. Es az imája meghallgatásra lelt, mert amilyen gyorsan jött a víz, olyan gyorsan el is szaladt, tehene pedig a végkimerültségtől lábáról ledőlve feküdt a most már csörgedező patakban. Szaladtak is a bicskáért, vágták le a kötélről, nehogy végül attól múljon ki szegény pára. Tán egy óra is eltelt, mire felkecmerkedett. A hasa meg akkora volt a sok víztől, mint egy szalmaboglya. Soha többet nem tudták áthajtani a patakon, így az már csak a déli végeken nyalja a füvet, ha ki nem múlt azóta.

– Utána egy darabig oda jártak csúfolódni a gyerekek, tanítsa meg úszni az ő tehenüket is, meg, hogy még mindig vizet ad-é a riska tej helyett?

A hidat nem mosták el az áradások, mert nem volt mit elvinni. Legalább nem volt gond az újjáépítéssel. 1999-et írtunk ekkor. Az éjszakát a titkár úréknál töltöttem. Este, mikor mindenki hazatért, hármasban ültünk a konyhában, ettük a vacsorát, amely ünnepi és gazdag lett a tiszteletemre. Sötétedés után állított be a gazdasszony bátyja, aki csendben leült a sarokra, magához vett az invitálásra néhány falatot és hallgatva belefolyt a beszélgetésbe. Csak néhány percig volt közöttünk, én mégis úgy éreztem, hogy oda tartozik. Olyan természetes volt jötte, ahogy megpihent és ahogy odébbállt. Úgy történt, ahogy mi már nem megyünk át testvéreinkhez, nem ülünk meg náluk, nem váltunk néhány szót céltalanul a hétköznapok mozdulatairól. Ezért volt olyan idegen és mégis oly közeli. Elgondolkodtam, hogy én miért nem megyek át testvéreimhez, miért nem ülök le náluk és miért nem eszek pár falatot akkor is, ha nincs születésnap, ha nincs névnap, ha nincs szükségem semmire. És ők miért nem jönnek át csak úgy, csendesen, szótlan, testvériesen? Sok mindenre lehetne fogni, de azt hiszem, hogy egyszerűen bennünk van a hiba.

A testvér ült, mint ahogy fáradt vándor szokott, aki eltölt néhány szusszanást egy árnyékot adó tölgyfa tövében. Mindennap átjön, mondta Ibolya. Megnézi anyukát. Anyuka évek óta feküdt tehetetlenül a mellettünk lévő szobában. Az idős, az életpróbát kiált göcsörtös kezek a télfehér paplanon, pihentek mozdulatlanul. Megszolgálták az időt, és most rezzenéstelenül szenderegtek. Várták a halált. Várták az idő elmúlását, az utolsó órát, az utolsó perceket. Nem kívántak már semmit, még búcsút sem akartak inteni, csak egyszerűen elmenni, átmenni abba a világba, ahol újra foghatnak, újra simogathatnak, ahol ismét megragadhatják a kapát, a seprűt, kimoshatják a ruhát, becsukhatják az ajtót. Várták a feltámadást.

Két élet között magatehetetlenül hevertek, és emlékeztek. Mikor felkapták a kicsiny gyermeket, megtörölték könnytől maszatos arcocskáját, ölbe ültették, és álomba ringatták. Mikor ebédet főztek, a fakanállal ételt kavartak, ujjaikkal sót permeteztek, a hazatérő embernek megterítettek és az asztalra ételt tettek. Emlékeztek a legkisebb mozdulatra is, ahogy megfésülték az apróságokat, ahogy megkötötték a cipőfűzőt, elsimították az abroszt, letörölték az asztalt. Álmodtak.

– Esténként, ha teheti, megnézi anyánkat, szól hozzá néhány jó szót. Néha át is visszük hozzájuk, de csak néhány napot marad ott édesanyánk, mert itt jó neki velem.

Néztem az idős asszonyt, akit sohasem láttam aludni. Talán nem is aludt már évek óta. Szeme mindig nyitva volt, a mély üregben megbúvó halovány üveggolyók ugráltak ide-oda, keresve valamit a kihunyó létben. Köszönésemet tekintetével fogadta. Nézte az idegent, az erőtől duzzadó fiatalembert, aki nem tudja mit is mondhatna egy ágyhoz szegezett, magatehetetlen, félholt asszonynak, aki áll szótlanul, esetlenül, és arra gondol, hogy mi lesz, ha egyszer az ő ágyánál állnak így bambán, szánakozva, szégyenkezve, üresen.

Ibolya, az édesanya ápolója és egyetlen lánya hordozza a kereszteket. Egyik ilyen kereszt a szoba és ágyfogságra ítélt asszony. Másik keresztje fiatalabbik gyermeke, Ibolyka, akit a teremtő gondtalanabbra teremtett, hogy aki felneveli sokkalta több gondot fordítson rá egész életében. Így szaporodtak gondjai. Harmadik keresztje a temetőben. Leánykáját kettő évesen vesztette el, mint első gyermekét, mint a fiatal házaspár ragyogó gyöngyharmatát. Három ilyen nehéz kereszt alatt mindenki összerogyna. A súly elviselhetetlen, összezúzza a szívet, a tüdőt, a gerincet, a lelket. Ibolya mégis vidám, bizakodó, tettre kész. Nem könnyek futnak az arcán, hanem mosolyok. Honnan ez az erő? Honnan ez a kitartás?

Állok az ágy lábánál és nézem az első keresztet. Van- e igazság, és ha van, azt ki méri, és milyen edénnyel? Szitával, hogy a lyukakon elfolyjon? Ez az asszony végig küzdötte életét, felnevelte becsülettel gyermekeit, otthont teremtett családjának. Dolgozott, nevelt, szolgált élete minden pillanatában, most pedig hosszú évekre szenvedésre ítéltetett. Kínokra, megaláztatásra, szánakozásra. Hányszor tehette fel magának a kérdést az elmúlt években: Miért? Nem voltam bűntelen, mint ahogy ember nem lehet bűntelen, de ehhez fogható szenvedést, Istenemre, nem érdemeltem. Miért? És feküdt az ágyban, és nem felelt senki, és eljött az éj, a sötét, és ő nem csukta le a szemeit, nehogy elszalassza azt, aki halkan megválaszolja utolsó kérdését. Miért?

A Csodák Kertjének lakói közül ez a család volt az első, akit megismerhettem. Majd mesélek másokról is, de azt hiszem ők voltak azok, akik odaálltak szívem bejárati ajtajához, halkan bekopogtak, benyitottak, bejöttek, majd maguk mögött nyitva hagyták az ajtót, hogy mások is bejöhessenek. Lehet, ha nem így alakul, akkor csak résnyire nyílik az az ajtó, vagy bezáródik, és mostanság konganának az üres termek, az üres padlások és üres pitvarok szívemben. De szerencsére ők kopogtattak először, és ők annyira lekötötték figyelmemet, hogy már nem is törődtem a huzattal, bárki bejöhetett, aki akart. A Jakab család- talán megbocsátják- puha otthon meleggel vont be minden ottlétemkor. Ettől fogva menthetetlenül, Erdély magyarjai ugyanezt a meleg, átölelő szeretetet jelentették számomra. Ezért is mesélek legelőször róluk, hisz minden, ami ezután történt, ebből a tőből fakad, minden új rügy, új hajtás ennek a törzsnek köszönhető. Egy mélyen gyökerező, erős fatörzsből, csak egészséges és szép ágak, levelek, virágok teremhettek.

Reggel, a hegyek fölé feszített tinta kék vitorlán átsütött a forró nap, és én nekiindultam e kicsiny világ felfedezésének. A tehenek velem ébredhettek, mert öntudatos cammogással, akkor indultak neki a domboldalnak egy fiatal fiú kíséretében. Minden ház kapujából csatlakozott kettő, három jószág, beállt a sorba, mint egy jó diák és baktatott felfelé a poros úton. Estefelé hasonló tempóban fordulnak be a hazai kapukon, csak tőgyük lesz hatalmas és duzzadó. A családok majd mindegyikének ez jelent egy kis bevételi lehetőséget. Reggel, este viszik a tejet a faluból, fillérekért, de legalább rendszeresen. Egy alakalommal a gyermekemnek készítendő reggeli kakaóhoz elfogyott a magunkkal hozott tartós tej. Mivel ez egy kihagyhatatlan szertartás volt, ezért elszaladtam a kicsiny üzletbe. A fiatalasszony értetlenül bámult rám, mikor elmondtam jöttöm célját.

– Tejet???- meresztette hatalmas szemeit. – Tejet itten nem lehet kapni.

Később se lesz, válaszolt kérdésemre. Hogyhogy nem lehet tejet kapni, akadtak fenn most az én szemeim. Hát mindenkinek van tehene, adta meg a feleletet a hölgy. Menjen csak be, bármelyik házba, adnak magának. Liliputi voltam az óriások országában. Bementem hát ismeretlenül az egyik otthonba, ahol meghallván kérésemet a néni összecsapta kezeit és sűrű bocsánatkérések közepette, sóhajtásokkal meg-megszakítva elmondta, hogy korán elvitték, de ha tudta volna…Na ma kakaó nélkül maradsz kicsi fiam, gondoltam. Itt, ahol minden istállóban vödörszám fejik a tejet. De nem telt bele fél óra, a néni hozta a tejet, mert addig ment háztól házig, míg valaki nem adott a magyarból gyütteknek.

Imola, a nagyobbik lány, aki református tiszteletes egy közeli falucskában, Siménfalván, ritkán jön haza, hiszen rengeteg tennivalója van. Ő az illatos, színes virágszál a keresztek között. Az ő mozdulatai, a szavai, az ő élete jelentik a vigaszt, a reményt és az igazi értelmet. Apró, törékeny lány, aki a szolgálatot választotta. Nem a dallamos elméletek, a hangzatos prédikációk, hanem a tettek szántóföldjén. Igazán a múlt esztendőben ismeretem meg, pedig évek óta tudunk egymásról. Az igazi megismerések, a nagy felismerések a tragédiák során lepnek meg minket. Hátulról, sunyi módon közelítenek, és egyszer csak ott vannak, leplezetlenül, a maguk megkérdőjelezhetetlen valóságában. Így állt előttem Imola kétezer-öt szeptemberében, a nagy árvíz utáni napokban. A Nyikó patak álmosan folydogál faluról falura. A vízében gyermekek áztatják lábukat, libák úszkálnak, rosszcsontok gázolnak bele forró napokon bokájukat hűsítve. Kis hidak ívelnek fölötte a gyalogosoknak és nagy vasbeton hidak az autóknak, szekereknek, állatoknak. Hangtalan és gyengéden csörgedezik, szinte észrevétlen surran át a házak között, mintha nem akarná zavarni a dolgos falubélieket. Minden nap elmennek mellette, átkelnek felette, néha talán rá is csodálkoznak, né ez a patak tegnap is itt vót? Észrevétlen meghúzódik a maga egyszerűségében, de ha egy nap szárazan porlana a köves meder, mindenki felkapná a fejét és szomorú lenne. Mert e patak hozzánőtt a helybéliekhez, mint a karjuk.

Egy augusztusi napon a sötét fellegek összegyűltek az ég egy pontján, mint tyúkok a magot szóró gazdasszony köré, és szempillantás alatt kifacsarták magukból a súlyos terhet. A Hargita egy-egy meredek oldala okádta a vizet, ami végigrohant a lejtőn egyre gyorsuló sebességgel, végül belevetette magát a Nyikóba. A patak percek alatt meghízott, felduzzadt, majd robbanásszerűen végigvágtatott a járt úton. Elsöpört mindent, ami az útjába került, kilépett medréből, tajték álkapcsaival beleharapott autóba, hídba, oszlopba, fészerbe, állatba, emberbe. Fogaival erősen szorította őket, és vitte magával, húzta, ráncigálta a szerencsétleneket. Akit igazán elkapott, annak nem volt menedéke, nem volt menekvése. Vitte. Dobálta. Pörgette. Szakította. Legyűrte. Felemelte. Összeroppantotta. Végül a cudar prédát magából kivetette. Farkaslakától Rugonfalváig pusztított az ördög. A csendes patakocska egy órára megidézte Petőfi szellemét- „azért a víz az úr”. Siménfalvára is berontott az ár. A Fehér-Nyikó őrjöngve, tombolva csapott le a falura. Az emberek tudták, hogy jön, hiszen telefonon értesítették őket, de ők csak legyintettek, hiszen sokszor kijött már a víz, legfeljebb elázik a cipőjük. Ami történt, arra senki sem számított. Azt emberi ész fel nem foghatta, képzelet meg nem szülhette. A kicsiny házakra rázuhant a Duna. Nem a Küküllő, nem a Maros, hanem a Duna. Néhány nappal később láthattam a pusztítást. Pedig akkorára már a törmelék és az iszap nagy részét eltakarították. Lesodort kerítések, kettétépett hidak, összefacsart sörös dobozoknak kinéző Dáciák, megroggyant házak. Útban Siménfalvára autónkkal lassan áthajtottunk Szentléleken. A piciny falu egyetlen utcáján, jobb és baloldalt emberek álltak és próbálták menteni a menthetőt. Az autóikat az oldalára döntötték, és slaggal mostak az alját. Láttam egy asszonyt, aki hálószobájukban állva nézett ki az utcára. Nincs szívet szorongatóbb dolog, mint látni egy család magánéletét az összedőlt falon keresztül. Mintha bomba csapódott volna be, tátongott az óriás lyuk. A bútorok az udvaron száradtak, a ruhák, cipők, szőnyegek, mint egy nagytakarítás után, csepegtek kiterítve. A falut, nevéhez híven, megérintette a szentlélek.

Siménfalván ökumenikus istentiszteletet tartott az unitárius lelkész, Imola és Tőkés László a dombon álló, így épen maradt unitárius templomban. Könnyek hullottak, sóhajok szakadtak. Hit és a remény a szavakban, fájdalom és a reménytelenség a tekintetekben. Itt, ezen a napon ismertem fel Imola erejét, hitét, eltökéltségét. A kicsiny református templomot néhány héttel azelőtt újították fel. A víz mindent tönkre tett. Álltunk az elázott falak között, cipőnk a felszedett padló híján homokban és sárban. A padokat kihordták száradni az udvarra. A kőkerítés kidőlt, a hatalmas sziklák szanaszét görögtek. Tovább ballagtunk. Egyik ház udvarán fekete ruhában ácsorgó embereket láttunk. Itt élt, és innen ragadta el a víz a négy éves leánykát, kinek testét a következő falu határában találták meg. Megnéztük az iskolát, melynek földszintje használhatatlanná vált, így az első emeleten tanítottak.

Néztem és hallgattam Imolát, aki oly rendíthetetlenül beszélt a tenni valókról, mintha csak egy tavaszi zápor után lettek volna. Bizonytalanságnak, reménytelenségnek, hitehagyottságnak, gyengeségnek még csak a szikrája sem látszott. Ő maga volt a tett, a jövő, az építés, a felújítás. Ő maga volt a hit, a remény, a feltámadás. Ebben a piciny és törékeny nőben oly erők munkálkodtak, melyeket látva elszégyelltem az én hétköznapi gyengeségeimet, borúimat, hasznavehetetlenségeimet.

Ő a virágszál a Jakab családban. A szülők ebben a teremtésben önmagukat látják, és hihetetlenül büszkék.

December ötödike estéjén legelőször ők jutottak eszembe. Ők, akik a dombok és hegyek között élik életüket, akik szülőföldjükön kelnek reggelente és szülőföldjükön fekszenek esténként. Ők, akik ásót nyomnak abba a földbe, vagy követ tesznek kőre, kitépik a gyomot, felsöprik a ház előtt az utcát. Ők jutottak az eszembe, ők, akik sohasem mondták, hogy mi magyarok vagyunk. Ők, akik sohasem berzenkedtek, hogy itt kell élni a románok között. Ők, akik nem álmodoztak nagy Magyarországról, nem harsogtak, de még csak nem is suttogtak hangzatos hazafias szólamokat. Ők, akik nem okoltak senkit sorsukért, akik nem szidtak politikusokat se embereket. Ők, akik nem kértek soha semmit, de odaadtak volna mindent, amit csak lehet, de leginkább meleg pillantásokat és őszinte szavakat. Ők voltak legelőször az eszemben, mert tudtam, hogy ebben a pillanatban sem mondanak semmit, csak lesütik a szemeiket néhány másodpercre, szégyenlősen, mintha ők tehetnének arról, hogy így alakult. Becsukják óvatosan az ajtót, megvetik az ágyat és lefekszenek aludni, mert korán kell kelni másnap, hisz sok a tenni való.

(Folytatása következik.)