– Antall József annak idején kamikaze-kormánynak nevezte az általa vezetett kabinetet. Akkori országgyűlési képviselőként hogy emlékszik vissza az 1990 és 1994 közti időszakra?

– Ellentmondásos, zavaros, csapdákkal teli időszak volt, melyben kellő információk és tapasztalatok híján szinte fegyvertelenül kellett fölvenni a harcot az önmagát átmenteni készülő kommunista pártállammal. Az 1990-es évek első felének varázsigéje a privatizáció volt, amit főképp a liberálisok mondogattak előszeretettel, de gyorsan magukévá tették a szocialisták is. Hogy mennyire más világban élnek, mint mi, azt a következő eset példázza: a kulturális bizottság egyik ülésén szóba került, hogy valamelyik faluban bezártak egy könyvtárat. Korábbi könyvtárigazgatóként és a vidék iránt elkötelezett emberként disznóságnak neveztem a dolgot, mivel ezzel elveszik a tudás megszerzésének esélyét a falusi gyerekektől. Erre egy SZDSZ-es képviselő odavágta, hogy privatizálni kell az intézményt. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Ennek az embernek láthatólag fogalma sem volt egy falusi könyvtár mibenlétéről. Ekkor jöttem rá, hogy ez milyen súlyos és veszélyes téveszme. Privatizálni csak veszteséges állami vállalatot szabad. A cél ugyanis az ideális működtetés, nem az öncélú magánosítás. Magyarországon azonban nem ez történt, gyorsan kiderült, hogy az új, főképp külföldi tulajdonosok nem termelő egységet, hanem piacot vásárolnak maguknak. Mai nyomorúságunk, gazdasági kiszolgáltatottságunk jelentős részben a privatizáció hazai modelljében gyökerezik.

– Jelezték e folyamatok veszélyességét Antall Józsefnek?

– Természetesen. 1991 májusában több MDF-es képviselőtársammal létrehoztuk a frakción belül a Monopoly-csoportot, mely a privatizáció visszásságait igyekezett feltárni. Nem arattunk nagy sikert észrevételeinkkel, értetlenül, sőt ellenségesen reagált a kormány és a párt vezetése is.

– Mi lehetett ennek oka?

– Egyszerűen nem értették, miről beszélünk. Idegeneknek, szinte szabotőröknek tekintettek minket, akik akadályozzák a kormányprogram végrehajtását, a külföldi tőke beáramlását. Csurka István például SZDSZ-es ügynököknek gondolt bennünket. Később aztán ő is megvilágosodott. Mindössze egyetlen törvényt sikerült átverekednünk az Országgyűlésen, ez kimondja, hogy egy állami cég menedzsmentje nem folytathat hasonló tevékenységet magántulajdonú gazdasági társaságban, vagyis köztulajdonú infrastruktúra nem használható magánnyereség termelésére. Sajnos ennél többet nem tudtunk elérni. Pedig hasznosítható nyugat-európai példák is rendelkezésre álltak. A német újraegyesülés után például a volt NDK területén lévő gyárak privatizációját szabályozó törvény értelmében az új tulajdonosnak minden elbocsátott ember után fejenként 70 ezer márkát kellett befizetni a Munkavédelmi Alapba. Ez ma sem csekély összeg, akkor pedig nagyon sok pénz volt. Ezt idehaza senki nem akarta meghallani, megérteni. A mieink lelkes amatőrök voltak, az ellenoldalon pedig dörzsölt, számító, komprádor-szellemiségű érdekkörök sorakoztak. A privatizáció lefolyásának mikéntje – ez ma már egyértelmű – az ország politikai stabilitására nézve is rendkívül ártalmas volt. Ám szélmalomharcot folytattunk, nem a zsákmányszerzőket tessékelték ki a gazdasági életből, hanem minket az MDF-ből. Elsőként én távoztam, félidőben független képviselő lettem. Másokat, például Balás Istvánt vagy Zacsek Gyulát kizárták. Utóbbi eltávolításának egyik oka vélhetően az általa a Magyar Fórumban megjelentetett Termeszek rágják a nemzetet, avagy gondolatok a Soros-kurzusról és a Soros-birodalomról című elemzés volt.

– Kiknek voltak ennyire útban az MDF-en belül?

– Tevékenységünk az egész akkori pártvezetést mérhetetlenül zavarta. Antall Józsefnél egyetlen alkalommal sikerült kihallgatást kérnünk, hogy elmondhassuk észrevételeinket. Nem értették, mi a bajunk. Az akkori politikai elit felkészültsége, áttekintő képessége, politikai műveltsége nem volt megfelelő. Sajnos ma sem sokkal jobb a helyzet, tisztelet a kivételnek. Ez az ország lenyomata, általános műveltségbeli állapotunk tükre. Széchenyi szerint – idén van halálának százötvenedik évfordulója – „egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Ettől nagyon messze állunk. Néhány évtizede úgy véltem, félművelt emberek társadalma vagyunk. Ma már borúlátóbb vagyok, jó lenne, ha a félműveltek társadalmává válhatnánk, mert ettől is távol vagyunk. Az 1945 óta eltelt időszak nem szolgálta a kulturális üdvösséget. Az elmúlt húsz évben elszaporodtak a piaci jellegű képzések, az emberek párbeszéd helyett kommunikálnak, a különböző szóvivők tájékoztatás helyett értékesítési ügynökökként az általuk képviselteket igyekeznek eladni a közéleti színtéren. Márpedig a társadalom nem piac. Az emberek lelki békéje, kulturáltsága, közösségi érdeklődése, szolidaritása beleérző képességet igényel, de erről erősen elfeledkeztünk.

– A korabeli politikai osztály felkészületlensége magyarázza a rendszerváltás kisiklását?

– Már a rendszerváltó folyamat elején világossá vált előttem, hogy valakik lopva átállították a váltót, és rossz irányba haladunk. 1989. október 23-án többedmagammal felvonulást szerveztünk itt Orosházán az ötvenhatos hősök emlékére; tulajdonképpen ez volt a belépőm a közéletbe. Ezért engem egy nyugalmazott ávós alezredes a menet megindulása előtt agyon akart lőni. Néhány civilruhás nyomozó lefegyverezte, én pedig az este végén tudtam meg, hogy veszélyben voltam. Mindez azért érdekes, mert az ávós ellen nem indult semmiféle eljárás, vagyis a gyilkosságra készülődés nem járt következményekkel. Az illető nemrég hunyt el súlyos betegségben, halála előtt még magas állami kitüntetést kapott életútja elismeréseként. Ez sok mindent elárul az akkor és azóta történtekről. Akik rendszert akartak váltani, és a bőrüket vitték a vásárra – engem például 1976 óta megfigyeltek –, köszönetet sem kaptak, sőt, mintha még mindig útban lennének sokaknak. Nem panaszkodni akarok, mert ez nem személyes ügy, pusztán jól jellemzi a félrecsúszott rendszerváltást.

– Orbán Viktor kormánya mögött soha nem látott jobboldali parlamenti többség áll, itt a lehetőség a radikális változásra. Az új országvezetés számít a tapasztalt harcosokra, például önre?

– Engem nem keresett meg senki, de ez nem baj, az ember ne tolakodjon ott, ahol túl nagy a nyüzsgés. Megtalálom a módját annak, hogy segítsek azoknak, akik kezükben tartják a kormányrudat. A valóság megoldandó gondjainak nagy részét világosan látják, amit pedig nem, azt a saját területemen, rádiósként igyekszem bemutatni. A tisztességes segítség nem azt jelenti, hogy hozsannázunk minden kormányzati lépésnek, hanem azt, hogy időben, becsülettel, elfogulatlanul jelezzük, ha visszásságot látunk. Ezzel kapcsolatban tanulságos történettel szolgálhatok. Egyszer észak-amerikai rénszarvastenyésztők úgy vélték, a farkasok pusztítása nyomán nagyon megfogyatkozott az állatok létszáma, ezért a környéken kiirtották a ragadozókat. Egy év gyarapodás után gyorsuló ütemben még inkább csökkenni kezdett a szarvasok létszáma. Kiderült, hogy olyan betegségek ütötték fel fejüket az állomány körében, melyek korábban nem tudtak elterjedni, a farkasok ugyanis a beteg, legyengült rénszarvasokat terítették le. Ezért visszatelepítették a farkasokat, s ezután egészséges egyensúly alakult ki.

– A bajok jelzői lennének a farkasok?

– Határozott véleményem, hogy szükség van olyan megbízható, információkkal rendelkező emberekre, akik a tervszerű támadásokban megfogalmazott hamis állításokat figyelik, másrészt szóvá teszik, ha hibát látnak. Ezek ugyanis tartósan megmérgezik a légkört. Sztálin születésének századik évfordulóján olvastam a Népszabadságban, hogy a szovjet diktátor hibákat is elkövetett. Vagyis az erkölcsi rend helyi értékei elcsúsztak, a bűn hibává szerényedett. Ha így van, akkor a hiba innen nézve erénnyé válik, az erény pedig bűnné, s a kör bezárul. Így működött a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer. Hadd hozakodjak elő ismét egy tanulságos történettel! Hosszú ideig dolgoztam a Magyar Rádiónak, s egy alkalommal interjút készítettem a főelvtársak valamikori testőreinek egyikével. Ő mesélte, hogy amikor Kádár János és neje megjelent a pártfőiskola uszodájában, a testőröknek ki kellett parancsolni a többi fontos elvtársat a vízből. Nem tudom, Bacsó Péter is hallotta-e ezt, vagy máshonnan merítette az ötletet a Tanú című film hasonló jelenetéhez, mindenesetre ez valóság volt. Az egykori testőr emlékezete szerint a róla készült film kapcsán nemrég címlapokra került Biszku Béla mindig morgott emiatt, de a kommunista párt politikai bizottságának döntését – mert az rendelkezett erről – nem bírálhatta fölül. Szintén jellemző, hogy Kádár Jánost rendre műszerésznek titulálták a két kommunista közti látszatválasztások idején kiragasztott plakátokon. Valójában Kádár esernyőjavító-segéd volt, ő vitte ki az elkészült ernyőket a tulajdonosaiknak. Ez azért érdekes, mert megvilágítja, hogy a magát puritánnak és népbarátnak hirdető rendszer még emberi gesztusaiban is tömény hazugságra és kisstílűségre épült. És ettől a magatartástól még mindig nem sikerült megszabadulni, hozzánk ragadt, mint a gépzsír. Most itt a történelmi esély, hogy örökre szakítsunk ezzel a politikát is meghatározó hitványsággal. De ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy azok, akik ezt a hazug rendszert fenntartották, annak emblematikus figurái voltak, politikai szempontból ne élhessék túl e kegyelmi időszakot, ne fertőzhessék meg Orbán Viktor kormányát. Például ne lehessen a Honvédelmi Minisztérium egyik kommunikációs cégének vezetője a Kommunista Ifjúsági Szövetségben szocializálódott Gubcsi Lajos.

– Lehet, hogy a saját káderállományban nem akadt más, megfelelő ember a posztra…

– Ha így van, az rossz üzenet a választóknak. A kérdés az, hogy azon emberek, akik a kommunizmus vagy szocializmus politikai módszertanát szívták magukba, miként értékelik mindazt, amit szabadságjogokra épülő demokráciának, piacgazdaságnak, nemzeti érdekérvényesítésnek gondolunk. Ez a kormány sikerességének alapvető problémája. Ha megtalálják a megfelelő embereket, történelmet fognak írni. A törleszkedő, helyezkedő újhitű régiek a sikert veszélyeztetik, akkor is, ha állítólag több éve tagjai a mostani kormánypártnak.

– Ezek az emberek nem igazulhatnak meg, ha belátják korábbi hibáikat?

– Természetesen mindenkinek lehetősége van felülbírálni korábbi világnézetét, de ma kissé kampányszerűen mindenki keresztényebb akar lenni a kereszténynél, fideszesebb a fideszesnél. Ez veszélyes folyamat, melynek kordában tartására határozott és világos intézkedések szükségesek. Egyértelmű határokat kell húzni. A damaszkuszi út most körforgalommá változott, sokan folyamatosan körbejárnak, igazodva a mindenkori viszonyokhoz. Ezekben az emberekben nem bízom. Gyakran hallom a fordulatot: „igaz, hogy hogy ez vagy az az ember kommunista volt, de velem rendesen viselkedett.” E mondatból kiviláglik a szolidaritás hiánya, hiszen az a „rendes” kommunista mást esetleg egy életre tönkretett.

– Hogy lehet arányosan, tisztességesen meghúzni a határokat?

– Aki valóban szembefordul korábbi élete tévedéseivel, hibáival, azzal ezt ki kell mondatni egyértelműen, világosan. Ez bizalmat eredményez, az elkenés, a csöndes somfordálás láttán ellenben okkal gyanakszik az erkölcsös ember. E kifejezést egyrészt elcsépelték, másrészt nem vesszük elég komolyan. Annak idején néhai Horváth Balázs belügyminiszterrel volt egy vitám, amikor javasoltam neki, hogy hozzuk nyilvánosságra az egykori ügynökök névsorát. Ő azt mondta, ez őrültség lenne, hiszen az MDF-ben van a legtöbb III/III-as. Ez természetes volt, hiszen mi voltunk akkor a legnagyobb párt. De épp ezért kellett volna nekünk példát statuálni. Halála előtt nem sokkal interjút készítettem Horváth Balázzsal, akkor már azt mondta, igazam volt. Az orosházi temető elvtársi szegletében van a Nagy Imre-per egyik ülnökének sírja. Nemrég arra lettem figyelmes, hogy a vörös csillagra valaki ráragasztott egy kerámiából készült rózsát. Alóla vércseppre emlékezetően kandikál ki a csillag egyik szára. Ez nagyon erőteljes jelkép, beleláthatjuk egész lezáratlan, jelen idejű múltunkat, amit máig cipelünk magunkkal. Erkölcsi forradalomra van szükség, hogy végre ledobhassuk ezt a terhet.

Ágoston Balázs

VARGA ZOLTÁN

rádiós újságíró, volt országgyűlési képviselő

1945-ben született Orosházán.

1969-ben a Debreceni Tanítóképző Főiskola könyvtár-népművelés szakán diplomázott.

1975-től 1994-ig az Orosházi Városi Könyvtár igazgatója volt.

1987-től a Magyar Rádió szegedi körzeti stúdiójának külsős munkatársa lett.

1989-től 1990-ig a Szabad Európa Rádió munkatársaként tevékenykedett.

1988-ban részt vett a Nyilvánosság Klub létrehozásában, és tagja lett a Magyar Demokrata Fórum szóvivői testületének.

1990-ben Békés megye 6. országos egyéni választókerületében parlamenti mandátumot nyert az MDF színeiben.

A Kulturális és Sajtóbizottságban, valamint a Gazdasági Bizottságban dolgozott, és tagja lett az 1991-ben létrejött Monopoly-csoportnak.

1993 nyarán független képviselővé vált.

2000-ben a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal dél-alföldi felelőseként Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megye pályázatainak gondozójaként és elbírálójaként tevékenykedett.

2001-ben a Miniszterelnöki Hivatal Civil Kapcsolatok Főosztályának külsős szakértője lett.

2002 tavaszától 2006 végéig a Magyar Rádió szegedi stúdióját vezette, 2007 januárjától a Kossuth Rádió külsős munkatársaként dolgozik.

2008 novemberétől a Gyulapont Rádió vezető szerkesztője, 2009 áprilisától a Gyula TV vezetője volt.

Nős, három gyermeke van.