Szent Márton-templom a kúttal Szombathelyen
Hirdetés

Hogy megértsük a Szent Mártont Kárpát-medence-szerte övező tiszteletet, vissza kell menjünk az időben, az utolsó kutatások szerint egészen 336-37-ig, amikor is Márton a Római Birodalomhoz tartozó Savariában, a mai Szombathely területén a világra jött. Ez mára bizonyossá is vált, jóllehet a hagyomány egészen a XX. századig úgy tartotta, hogy születési helye valahol a pannonhalmi várhegy környékén lehetett – ezért is szentelték Szent Mártonnak a XIII. században itt felépült monostort és bazilikát. Apja, aki tribunusként szolgált a császár hadseregében, fiának hivatásul a katonai pályát szánta, ám az hosszú életét mindvégig Isten szolgálatának, a keresztény hit terjesztésének és egyházközösségek alapításának szentelte.

Félbevágott köpeny

A Savariában született Márton gyermekkorát Itáliában, a mai Pavia városában töltötte, ahol apja, katonai szolgálatának jutalmául, földbirtokot kapott a császártól. Annak ellenére, hogy szülei pogányok voltak, alig tizenkét évesen egyházi szolgálatra jelentkezett, így feltehetően eszébe sem jutott volna három évvel később belépni a hadseregbe, ha az édesapja iránti tisztelet és egy császári rendelet nem kötelezi rá. Életének sorsdöntő fordulata, amiről minden életrajz­írója megemlékezik, már erre az időszakra tehető. Légióját egy szokatlanul hideg télen a galliai Amiens-be vezényelték, ahol Márton minden ruháját odaajándékozta a szegényeknek. Egy este azonban, járőrszolgálatról hazatérve, a városkapu előtt egy meztelen koldussal találkozott, akit rablók fosztottak ki és vertek meg. Saját köpenyét kardjával kettévágta, és egyik felét a didergő ember vállára terítette, hogy megmentse a fagyhaláltól. Még aznap éjjel megjelent álmában Jézus, rajta a koldusnak ajándékozott fél köpennyel, és ezt mondta neki: „Márton, a hittanuló takart be engem ezzel a ruhával.” Ezután hamarosan megkeresztelkedett, további katonai szolgálatát pedig már Krisztus katonájaként teljesítette. Így, amikor Galliát barbár támadás érte, hiába buzdította a harcolni készülőket az ütközet előtt személyesen a császár, név szerint és ajándékokkal kedveskedve nekik, megtagadta a fegyveres küzdelmet. Tántoríthatatlanságát és bátorságát bizonyítva másnap puszta kézzel, Krisztus nevében és a kereszt védelme alatt akart szembeszállni az ellenséggel. A csata azonban csodával határos módon elmaradt, mivel a frank sereg vezére váratlanul békét ajánlott. Márton ezután otthagyta a katonaságot, és Poitiers-ba ment, ahol Hilarius püspök segítője lett.

Szent Márton hermája Szombathelyen

Magyarország védőszentje

Nem sokat időzött a településen, egy álom ugyanis hazaszólította szüleihez, hogy ott hirdesse tovább Isten igéjét. Bár édesapja megmaradt pogánynak, édes­anyját kortársa és életrajzírója, Sulpicius Severus szavaival élve „lelki vágyának és szándékának megfelelően megszabadította a pogányság tévedésétől…”. Amikor 360 körül az eretneknek nyilvánított ariánus mozgalom megerősödött, Márton újra Galliába ment, majd 371-ben felkérést kapott Tours népétől, hogy fogadjon el a megüresedett püspöki széket. Mivel vonakodott, a város lakói cselhez folyamodtak, és egy beteg meggyógyítása ürügyén a településre csalták. Egy legenda szerint amikor Márton rájött, hogy lépre csalták, egy libaólban próbált elbújni, a ludak azonban gágogásukkal elárulták. Püspökké szentelése után szigorú szerzetesi életét élt, nevéhez csodás gyógyítások, ördögűzések köthetők, miközben élete végéig elszánt küzdelmet folytatott a pogányság ellen. 398-ban, vidéki munkája során, Candes-ban halt meg, három nap múlva Tours-ban temették el, sírja fölé tanítványa és utóda, Szent Britius kis kápolnát emelt.

A kápolnából hamarosan bazilika lett, középpontjában a sírral, amely jelentős szerepet játszott a szentkultusz kialakulásában. Ide zarándokoltak el ugyanis a gyógyulást remélő betegek, akik a felépülésüket követően szerte a világban hírét vitték Márton csodáinak. Tisztelete előbb a nép, majd uralkodói körében is elterjedt, így a Merovingok például szinte már Gallia uraként gondoltak rá, köpenyének megmaradt darabjára ereklyeként tekintettek, fontosabb csatáikba magukkal is vitték. Imáikban hozzá fohászkodtak, tőle kértek védelmet családjukra és nemzetükre. A Szent Mártonba vetett hit pedig egységbe kovácsolta, közösséggé formálta Gallia egész lakosságát. Érdekes, de Márton hazai kultusza is összefügg a királyi hatalommal. István az ő segítségét kérte a lázadó Koppány leveréséhez 997-ben, a támogatásával elért győzelemért cserébe lett Szent Márton a magyar királyok patrónusa, Magyarország védőszentje. Az őt övező tiszteletet bizonyítja többek között az a több tucat település, amely a nevét viseli szerte a Kárpát-medencében.

Korábban írtuk


Fénye a világnak

Szülővárosában, Szombathelyen pedig ma is áll az az ujjereklyéjét őrző kápolna, amit feltételezett szülőháza fölé építették, előtte azzal a kúttal, amelynek vizével a hagyomány szerint megkeresztelte édesanyját. Ez persze tudományosan nem igazolható, mégis, ennek a XVII. századi elképzelésnek állít emléket a kút fölött Rumi Rajk István szoborkompozíciója. Márton kultusza természetesen nem maradt a város határain belül, az egész országban elterjedt. A szakrális történeti tradíció mellett nevéhez számos profán hagyomány fűződik, közülük mára már leginkább csak az őt eláruló ludakra emlékeztető novemberi libavacsorát ismerjük. Arról azonban, hogy miként került a lúd attribútumként Szent Márton mellé, hiszen sem az életrajzok, sem pedig a legendák nem említik, csupán annyit tudunk biztosan, hogy a XII. század környékén terjedt el Németország északi tájain a szenthez kapcsolódó dalokban és népszokásokban.

Egyes feltételezések szerint eredete egy római hagyományra vezethető vissza, amikor is a tél kezdetének ünnepén nagy lakomát tartottak, méghozzá Mars isten szent madarából, a lúdból. Később ebből a latin „avis Martis”-ból Márton madara lett, amiből e napon bőven kell fogyasztani, hiszen a mondás szerint aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik. A lúdvacsorát aztán az éppen elkészült újborral, vagyis „Márton poharával” kellett leöblíteni. Egy XIV. századból fennmaradt krónika ugyanakkor arról számol be, hogy november 11-e a jobbágytartozás határnapja is volt, ekkor fizette meg a gazda a pásztoroknak az úgynevezett bélesadót vagy rétespénzt, melyért cserébe azok vesszőt ajándékoztak az uraságnak, annak ágaiból a jövő évben várható malacok számára lehetett következtetni. Német nyelvterületről terjedt el az a sok helyen még ma is élő szokás, hogy Márton-napon a gyermekek lámpással a kezükben járják az utcákat, ennek fénye a szent életű püspök jó cselekedeteire emlékeztet hosszú évszázadok távlatából is.