Kudarc az identitás nélküli ember

– Nagy divatja van ma a címkézésnek. Homofóbnak bélyegeznek minket, ha férfiként vagy nőként tekintünk magunkra. Ha keresztényként határozzuk meg önmagunkat, akkor a kirekesztő jelzőt aggatják ránk, ha nemzethez tartozásról beszélünk, lefasisztáznak. Pedig az ösztönünk azt súgja, e sokféle identitás valóban az emberek többségének sajátja. Igazunk van?

– Az ember nem a személyes önazonosságával és szociális identitásaival születik meg, még ha vannak is ezeknek genetikai alapjai. Képletesen szólva, az identitásunkat növesztenünk kell. Ahhoz, hogy kialakuljon, rengeteg tapasztalat szükséges, és sok-sok visszajelzés a környezettől. Ám önmagában ez sem elegendő. Egy belső érési folyamatnak kell végbemennie ahhoz, hogy kifejlődjön az énképünk, a személyiségünk. Így tudunk kapcsolódni a bennünket körülvevő közösséghez, legelőször a családhoz, később az óvodai, iskolai csoporthoz, a szomszédsághoz, a településünk közösségéhez, majd így tudjuk átélni a nemzethez tartozás érzését is. E tanulási folyamat során jön létre az értékrendünk, amely meghatározza a döntéseinket, azt a működési módot, ahogyan képessé válunk a kooperációra. Mert nem csak személyes önazonosságunk van, a társas identitásunk is hozzátartozik a személyiségünkhöz, ami ugyanakkor a közösségeinkhez is köt minket. Általuk leszünk jó szomszédok, derék állampolgárok vagy jó horgászok, esetleg hűséges Fradi- vagy Újpest-drukkerek. A személyiségünket valahogy úgy képzelhetjük el, mint egy hagyma héjait, amelyek együtt alkotnak egyetlen egészet. Nem csak a belső, a hagyma külső burka is mi vagyunk. Ha ezt sértjük meg, akkor is sérül a lélek egésze. Következménye pedig például depresszió vagy sokféle szocializációs zavar lehet.

– Ám mostanában ezeket a rétegeket igyekeznek mesterségesen is lefejteni rólunk. Valóban le tudjuk vetni az identitásunk egy-egy darabját?

– Nem. Az identitás nem olyan, mint egy konfekcióruha, eldobom az egyiket, és leakasztok a boltban egy másikat. Mindegyik rétege az énünk elválaszthatatlan része. Meg tudjuk tenni, kamaszkorban legtöbben meg is tesszük, hogy például a családunk értékrendje ellen lázadva elutasítunk bizonyos mintákat, elvárásokat. De ez nem jelenti, hogy légüres térben találnánk ki magunkat vagy a közösségeinket. Az identitásunk nagyon mélyen gyökerezik, az önazonosságunknak elválaszthatatlan része, de párbeszédben alakul ki a minket körülvevő fontos személyekkel, társadalmi normákkal, értékekkel.

– A genderelmélet képviselői összemossák, összekeverik az identitást a társadalmi szerepeinkkel?

– Visszatérve a hagymahasonlathoz, a társadalmi szerepeink, a társas kapcsolatainkat meghatározó szociális identitásunk a külső héja a személyiségünknek. Egyes identitásokat képesek vagyunk felerősíteni, lehalkítani, de teljesen ezektől sem tudunk megválni. Gondoljunk arra, hogy mostanában mindenki örökké fiatal szeretne maradni. Pedig idősebb életkorunkat és a hozzá tartozó társadalmi azonosságtudatunkat is meg kell tudnunk élni. Ha öltözködéssel, viselkedéssel mindenki azt akarja sugallni, hogy még a fiatal korosztályhoz tartozik, az ebben nem segít. Senki nem tud kibújni a bőréből.

– A fogyasztói társadalomban azonban mégis az képzet él, hogy a szerepeinket, az identitásunkat ugyanúgy cserélgethetjük, mint egy autót, egy számítógépet…

– Valóban ez a közhangulat a világban. Ilyesmit sugallnak sokszor azok a hangos társadalmi mozgalmak, amelyek például a homoszexuálisok vagy a genderváltó személyek elfogadásához kapcsolódnak. Mára sajnos a nemi identitás is közéleti kérdéssé vált. Nem arról folyik a vita, ki hogyan, milyen arányban részesüljön a javakból, ki milyen módon részesüljön az egészségügyi ellátásból, az oktatásból, vagyis a társadalmi szolidaritás megnyilvánulásaiból. A társadalmi különbségek az identitásbeli különbözőségekben fogalmazódnak meg, az identitáspolitika lett az a bunkósbot, amellyel az egyes társadalmi csoportok legyőzhetik egymást a közéletben. Mindezt azért tehetik meg, mert minden ember számára lényegi kérdés, hogy ki ő, és milyen helyet foglal el a társadalomban. Ha a környezet nem fogadja el azokat a válaszokat, amelyeket ő ad ezekre a kérdésekre, akkor az ember rosszul érzi magát. A kisebbséget tehát védeni kell a saját veszélyeztetett azonosságtudatának megélésében. A mai konfliktusok tekintélyes része viszont éppen abból fakad, hogy a többség úgy érezheti, az ő válaszait nem igazolja vissza a közhangulat. Ezt az érzést erősíti, hogy a média követendő példaként állítja elénk például a meleg párokat, a szingli életformát, és háttérbe szorítja azokat az értékeket, amelyeket a társadalom többsége magáénak érez.

– Nekünk Magyarországon szerencsénk van, az elsöprő többség fontosnak tartja a hagyományos értékeket, a fiatalok is gyermeknevelő családban képzelik el az életüket, általában fontos érték a szabad vallásgyakorlás, a nemzethez tartozás. Ezért is vert fel akkora port az LMBTQ-szervezeteknek az a nyugaton már elfogadott törekvése, hogy a gendernevelés teret kapjon az óvodákban és az iskolákban. Ön is veszélyesnek tartja ezt az irányt?

– Az emberi identitás kialakulása hosszú és küzdelmes folyamat. A felnövekvő gyerekeknek meg kell adnunk a lehetőséget, hogy megtalálják az életkoruknak, érettségi szintjüknek megfelelő saját azonosságtudatukat. Így érhetnek felnőttkorukra döntésre és felelősségvállalásra képes személyiséggé. Ebbe a folyamatba nem szabad külső szempontok, politikai szlogenek alapján beleavatkozni. Az egyén és a társadalom is kárvallottja lesz az ilyen társadalommérnökségnek. Az identitáskeresés nem az aktuális divatokhoz, elvárásokhoz vagy politikai trendekhez igazodik, hanem olyan folyamatokhoz, amik a legbelső ösztöneinkből fakadnak és a megélt közösségeink részesévé tesznek. Ezért kell mindenkinek megadni a lehetőséget, hogy megtalálja és megélhesse a saját személyiségének különböző oldalait. A másokkal összekötő és tőlük elválasztó oldalakat egyaránt. Kisebbségi sorban ez nehezebb folyamat, amit a többség megértéssel, az előítéleteinek csökkentésével tud elősegíteni.

– Gondolom, most nem csak a nemi kisebbségekről beszélünk.

– Valóban nem. Mindenfajta kisebbségi lét frusztrációt okoz, ha a társadalmi normákat alakító többség nem igazolja vissza a kisebbséghez tartozók törekvéseit. Ezt mi, magyarok erőteljesen átélhettük, de nem csak magunkról beszélek. Közép-Európa lakói is egyfajta kisebbséget alkotnak a kontinens többi nemzetéhez képest, hiszen az itt élő népek lélekszáma egyenként nem éri el a nagy uniós tagországok népességéét. A történelem pedig jó ideig megakasztotta ezeknek az országoknak a társadalmi, gazdasági fejlődését. A nagy nyugati uniós tagországok is igyekeznek kisebbségként kezelni bennünket, egyenjogúságra való törekvéseink frusztrálóak a politikusaik számára. Ebből a helyzetből szintén komoly konfliktusok származnak.

– A XX. század két olyan diktatúrát hozott, amely új embert akart kovácsolni. Az egyik a fasizmus, a másik a kommunizmus. Az utóbbi évtizedek terméke a liberális ideológiának az a fajtája, amely létre akarja hozni a nyílt világtársadalomban hányódó homo sorosiensist. E fogalom olyan embert jelöl, aki nem kötődik családhoz, partnerhez, közösséghez, nemzetéhez. A korábbi kudarcok nem azt mutatják, hogy ezt az új típusú emberfajtát sem lehet kinevelni?

– Az emberi személyiségnek megvannak azok a korlátai, amelyek meghatározzák, milyen méretekhez képes alkalmazkodni. Egymagunkban sem szeretünk állni, de teljesen feloldódni se vágyunk a többiek között. A nemzethez tartozás jó példa arra, hogy a közös kultúra, a közös hagyományok és normarendszer segítségével meg tudjuk élni az elkülönülés és a beolvadás egyensúlyát. A témában végzett kutatások azt mutatják, hogy már az európai identitást sem tudjuk ehhez hasonló teljességgel megélni. Túl nehéz átlátni a szabályait, és érzelmi közösséget vállalni minden lakójával. Ennél is tágabb térben, világpolgárként az ember akkor tölti be küldetését, ha a szellemi horizontját magasra emeli, de a gyökerei a személyesen átélhető közösségeihez kötik, ott igyekszik hasznossá válni, értéket teremteni.

– Úgy tűnik, a liberális demokráciákban e probléma áthidalására találták ki a nagyvállalattal való azonosulás követelményét. A Twitter vagy a Facebook közösségébe való betagozódást, esetleg a munkaadó multinacionális céggel való azonosulást. Ez megnyerhetővé teheti az identitásháborút a liberális ideológusok számára?

– Semmiképpen. A világvállalatokra is igaz, amit elmondtam. Számos tudományos vizsgálat igazolja, hogy az emberek nem a világot behálózó cég egészével éreznek közösséget. Igazodási pontjaikat, identitásukat a szűkebb környezetük határozza meg, azok az emberek, csoportok, akikkel együtt dolgoznak nap mint nap. Így hosszú távon a leghatékonyabb menedzsment sem képes rá, hogy felülírja a pszichológiai törvényeket.