– Hét évvel ezelőtt, 1996-ban, férjem korai halála után egyedül maradtam elsőéves egyetemista lányommal és gimnazista fiammal – kezdi történetét R. Erzsébet. – Ekkor egy budapesti, Corvin téri önkormányzati lakás bérlője voltam. Megszorult anyagi helyzetemben azonban nem tudtam fenntartani egy akkora lakást. Ebben az időszakban egy közös ismerősünk bemutatott minket egymásnak egy szintén egyedülálló férfival, akivel kapcsolatunk lett.

A férfiról R. Erzsébet csupán annyit tudott, hogy különféle vállalkozásai vannak és beteg édesanyját ápolja, az anyagi helyzete pedig neki sem túl jó. Mivel továbbra sem volt pénze, az asszony szerette volna kisebbre cserélni Corvin téri, 70 négyzetméteres lakását. Megismerkedésük után fél évvel a hölgy barátja, Tibor azt mondta, hogy bemutatja őt egy ügyvédnek, aki segít elcserélni a műemlék épületben lévő lakását, ami ekkor már az önkormányzat és az Alba nevű svájci cég között tárgyalási alap volt. Az úr azt ígérte, hogy a cserével egy olyan önkormányzati ingatlanhoz juthat, ami megvehető és azonnal tovább értékesíthető.

– Időközben elkezdtem gyanakodni a barátomra, sejtettem, hogy mással is foglalkozik, mint amit nekem mond – árulta el R. Erzsébet. – Igazam volt. Kiderült ugyanis, hogy N. Dénes – aki ma már „sztárügyvéd” – megbízásából alkoholista vagy rossz anyagi helyzetben lévő, főként idős emberek után kutat, akiknek aztán az ügyvéd, kihasználva állapotukat, mélyen áron alul megvette a lakását. Ma már konkrétan tudom, hogyan dolgoztak, kitől hogyan szerezték meg a lakását.Az ügyvéd és csapatának módszere az volt, hogy reggelenként R. Erzsébet a barátja felkereste a környező kocsmákat, ahol már megvoltak azok a kapcsolatai, akik információkat adtak neki a vendégekről. A férfi általában ötezer forintot kapott N. doktortól minden egyes névért.

– Volt például egy eset, amikor egy könyvelő hölgy volt az áldozat, aki, miután megözvegyült, keményen inni kezdett – idézi fel az asszony. – Engem kértek meg, hogy beszéljem rá a szerződés aláírására. Akkor még nem tudtam, hogy N. Dénesék lakásmaffiózók, csak később raktam össze a mozaikkockákat. A hölgyet négy-öt napig itatták, a legolcsóbb kannás borokkal. Ezzel tulajdonképpen mozgásképtelenné tették. Úgy tudom, végül aláírta a szerződést. De hallottam például olyanról is, amikor tulajdoni lapot hamisítottak N. ügyvéd úrék.

A férfiak módszere általában hasonló volt, majdnem mindig alkoholistákat találtak meg. Leginkább az I. és a XII. kerületben dolgoztak, néha a III.-ban is. Az asszony elárulja, hogy az informátoroknak 4-5 fröccsöt fizettek, de N. doktor Tiborral akkor sem volt túl bőkezű, ha összejött egy üzlet. Később azonban azt is megtudta, hogy az ő lakásáért több jutalékot kapott a férfi, mint általában, ezúttal százezer forintot.

Mire az asszony rájött, mi folyik, már teljesen eladósodott, ráadásul addigra az N. Dénes által bonyolított lakáscseréje már folyamatban volt, aminek során az ügyvéd felajánlott neki egy Keleti Károly utcai lakást, ezért úgy döntött, hogy nem szakítja meg az ügyletet. Az ügyvéd ajánlata az volt, hogy a Corvin téri ingatlanért cserébe az asszony megkapja a belbudai lakást, ezenfelül pedig kifizetik az összes rezsihátralékát is, hiszen ekkor már se villany, se gáz nem volt a lakásában, mert nem tudta fizetni a számláit.

– Baráti köröm segítségével beutaltattam magam a Kútvölgyi kórház pszichiátriai osztályára, mert a helyzetem miatt rossz idegi állapotban voltam, ráadásul a pszichiátrián fűtöttek is. N. doktor ekkor elkövetett egy nagy hibát. Ugyanis amikor aláírtam az általa megfogalmazott, lakáscseréről szóló szerződést, már pszichiátriai ápolt voltam. Olyan gyógyszeres kezelés alatt álltam, aminek az idején nem köthettem volna ilyen megállapodást. Az ügyvéd egyébként tisztában volt az állapotommal, de nem vette figyelembe.

A lakáscserét 1996. március 22-én hagyta jóvá a II. kerületi önkormányzat lakás- és helyiséggazdálkodási irodájának vezetője, Hrutka János. A hármas csere eredményeként a Corvin téri ingatlant megkapta egy akkori országgyűlési képviselőnő, aki ebben az időben az egyik ismert humorista barátnője volt. A hölgy nagyon jól járt a cserével, hiszen néhány hónap múlva a házból szálloda lett, ezért többmilliós kártérítést kapott. R. Erzsébet pedig kiköltözött a Keleti Károly utcai ház pincéjében kialakított lakásba, aminek egyik része a közös tulajdonú pincehelyiségből volt kialakítva, az önkormányzat akkori lakásosztály-vezetője mégis egybefüggő ingatlannak nyilvánította azt.

– Szó szerint kipakoltak a Corvin téri lakásomból – meséli az asszony. – N. ügyvéd úr megbízásából odajött néhány roma, és a paplanhuzatba összecsomagolva költöztettek át a Keleti Károly utcába. Még az értékes gáztűzhelyemet sem engedték átvinni, az új helyen pedig egy robbanásveszélyeset kellett használnom. N. ügyvéd úr általában kisebbségiekkel dolgoztatott. Két teherautóval költöztettek, egy óra alatt kész voltak. Jött velük N. ügyvéd úr is, és amikor szólni mertem, hogy a majdnem új tűzhelyemet is pakolják fel, a két kigyúrt cigány nekem akart jönni. Erről egy fotóriporter ismerősöm csinált fényképeket. Nem sokkal később beszéltem a fotós feleségével és megtudtam, hogy a férje meghalt. A fotók azonban eltűntek. Tűvé tettünk érte mindent, a többi fénykép megvolt, csak ez a sorozat nem. R. Erzsébet elárulja, hogy bár tudta, a cserén legalább ötmillió forintot bukott, megállapodott N. doktorral, segít neki elintézni, hogy elfogadják a lakásvásárlási kérelmét, és segít abban is, hogy gyorsan tovább tudja adni az ingatlant. Az asszony beadta a papírokat a II. kerületi önkormányzathoz, amelyiknek 30 napon belül kellett volna reagálnia. Időközben azonban a társasház beperelte egyrészt az önkormányzatot, másrészt R. Erzsébetet, mert szerintük szabálytalan volt a lakáskiutalás. Mivel a lakás per alatt volt, az asszony nem vásárolhatta meg, így ott állt egy 100 négyzetméteres pincében pénz nélkül, és képtelen volt mozdulni. A per ideje alatt ebben a romos pincében élt.

Végül az asszony az önkormányzattal együtt megnyerte a pert. A bíróság elutasította a lakók keresetét, a döntés 1998. április elsején jogerőssé vált. Később kiderült, hogy a társasház egyik jogásznője N. doktor ismerőse, így feltételezhető, hogy R. Erzsébet azért nem tudta megvásárolni a lakást, mert az ügyvédnő ráperesített.

– 1998 júliusában írtam egy levelet a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjének, Szabó Lajos úrnak, melyben kértem, hogy a bérleti szerződés érvényességét, melyet egészségi állapotomat kihasználva írattak alá velem, bírálják felül – folytatja R. Erzsébet. – Először azt a választ kaptam, hogy a hivatalnak hatáskör hiányában nincs módja a beavatkozásra. Ugyanezen év szeptemberében írott újabb válaszukban ezt megismételték. Ugyancsak 1998-ban írtam egy beadványt az ombudsmannak, amiben az szerepelt, hogy nemcsak egy romos pincében élek, hanem még a társasház közös vízórája is az én lakásomban van. Ez azt jelenti, hogy a saját lakásomba bárki kulccsal bejöhetett. Az emberi jogi bizottságban el is indult az ügyem, erről visszajelzést is kaptam tőlük. A lakáscsereügynek öt év az elévülési ideje, ami a beadvánnyal 2003-ig meghosszabbodott. Egy fotóriporter barátnőm csinált egy fényképsorozatot az akkori állapotokról, ezt is csatoltuk a bizottsághoz eljuttatott beadvány mellé.

Időközben az asszony édesanyja meghalt, családtagjaival pedig konfliktusba került, mert azok őt hibáztatták helyzete miatt. Más lehetősége nem lévén külföldre ment, és házvezetőnői állást vállalt Düsseldorfban. Erre már csak azért is szükség volt, mert amikor édesanyja meghalt, R. Erzsébet a megörökölt budakalászi családi házrészéről lemondott a lánya javára, így – a megromlott családi kapcsolatok miatt – nem tudott volna hol lakni.

– Düsseldorf után Kanadába mentem, ahol három hónapig dolgoztam – mondja R. Erzsébet. – Sajnos nem tudtam tovább, mert kiderült, hogy cukorbeteg vagyok és csontritkulásom is van, így haza kellett jönnöm. 2000 tavaszán sikerült eladni a Keleti Károly utcai lakást, ez a pénz viszont csak arra volt elég, hogy a tartozásaimat rendezzem. Kanadából hazatérve tehát szó szerint hajléktalan lettem. Megpróbáltam megbeszélni beteg édesapámmal, hogy lakhassak nála, így ápolni tudom őt. Ő azonban ebbe nem egyezett bele, mondván, oldjam meg magam az életemet. R. Erzsébet ekkor elment a Szentendrei Városi Bíróságra és a Dózsa György úti hajléktalanszállóra, ahol be kellett bizonyítania, hogy nincs hol laknia. Hónapok múlva sikerült megállapodnia a családjával, egyezségük szerint ápolnia kell beteg édesapját, amiért cserébe minden héten pár napot a budakalászi házban alhat.

– Ma is itt tartunk – összegzi az asszony. – Havi jövedelmem 16 ezer forint, amit a budakalászi önkormányzattól kapok az ápolásért, ebből ötezer forintot fizetek a Dózsa György úti szobáért. Néhány héttel ezelőtt felhívtam N. doktort és időpontot kértem, hogy beszélhessünk a lakáscserémről. Azóta kétszer beszéltünk, de az ügyvéd úr mindig időt kért.

Eközben történt néhány érdekes dolog. A Keleti Károly utcai lakásból, ahová mindenki szabadon bejárhatott, minden, az asszony lakásügyével kapcsolatos papír eltűnt. Ôt pedig karácsony előtt néhány nappal, december 21-én megverték, aminek következtében eltört a karja, és a szeme alatt egy jókora monokli éktelenkedett.

– Január folyamán pert indítok N. ügyvéd úr és a II. kerületi önkormányzat ellen, ugyanis ők hitelesítették az ügyvéd által elkészített szerződést – zárja le R. Erzsébet a történetet. – Azért nem kezdtem már 1996-ban pert, mert nem gondoltam, hogy három évig egy romos pincében kell élnem. Nyilvánvaló, hogy N. doktor azért húzta olyan sokáig az ügyet, hogy megint nehéz anyagi helyzetbe kerülhessek, és ezt kihasználva hozzájusson a Keleti Károly utcai lakáshoz is. Semmiben sem érzem magam bűnösnek, csak abban hibáztam, hogy 41 évesen, gyermekeit egyedül nevelő özvegyként kapcsolatot kezdtem egy szimpatikusnak tűnő fiatalemberrel.