A mese a leghatékonyabb eszköz az erkölcsi nevelésben
Lovagok és királylányok
Hogyan sajátítja el a gyermek a férfi- és női szerepeket? Mikor válik számára egyértelművé, hogy fiúnak vagy lánynak született-e? Van-e felelősségünk abban, hogyan formálódik gyermekünk személyisége, önmagáról alkotott képe és nemi identitása?
„Minden Lány egy kicsikét királylány, / minden Fiú kicsit hős lovag. / A Lány trónol Álomország trónján, / a Fiú képzel kardot és lovat” – írja Fodor Ákos Lány és Fiú című versében. És valóban: ha visszagondolunk kisgyermekkori önmagunkra, olyan egyértelmű volt, hogy kislányként hercegnőnek öltöztünk a farsangon, sőt a mindennapokban is! Csillogós, fodros tüllszoknyát hordtunk, olykor még a koronás hajpántot is feltettük a fejünkre, hogy valódi királylánynak érezhessük magunkat. És azok is voltunk. Mint ahogyan a fiúk igazi királyfiak vagy lovagok, akik kardot ragadva, lábuk közé kapták fából készült falovukat, és azon harcoltak először egymással, kicsit később pedig értünk.
Valahogy olyan magától értetődő volt ez számunkra, mint az is, hogy a fekete az fekete, a fehér pedig fehér. A lány lány, a fiú pedig fiú. Nem azért, mert az akar lenni, hanem mert annak született. Persze jól tudjuk, hogy a nemi szerepek kialakulásában, a nőiesség és a férfiasság megélésében a biológiai adottság nem az egyetlen, kizárólagos tényező. Fontos szerepe és nem utolsósorban felelőssége van emellett a társadalomnak, különösen a szülőknek, akiknek a viselkedése az első követendő példa egy kisgyermek számára.
Példakép a szülő
A csecsemő 8-9 hónaposan már elkezdi utánozni az általa addig megismert mozdulatokat és gesztusokat, de csak ott és akkor, amikor a modellt közvetlenül látja. Először válogatás nélkül utánoz mindenkit, később ez az utánzás egyfajta kitüntetéssé válik, és csak azoknak szól, akik közel állnak hozzá, akiket szeret. Míg az utánzás többnyire csak a másik mozdulataira, cselekedeteire, esetleg érzelmeire vonatkozik, addig a másik személyiségének mintázása már azonosulás, azaz a modellkövetés magasabb szintje.
Az azonosulás elméletének máig legelfogadottabb képviselője Sigmund Freud, aki szerint a csecsemő körülbelül az első életév végén kezdi felismerni, hogy a világ egyes dolgai éppen olyanok, mint ő maga. Azután valamikor a harmadik év környékén a gyermek már ha nem is tudatosan, de mindenképpen azon igyekszik, hogy hasonlóvá váljon az őt körülvevő személyekhez. A lányok elsősorban persze édesanyjukhoz, a fiúk pedig édesapjukhoz szeretnének hasonlítani – vagy éppen a mesebeli királylányokhoz és királyfiakhoz.
Ebben segítik is őket a szülők azzal, hogy más játékokat adnak a lányok, mást a fiúk kezébe, más és más ruhába öltöztetik őket. Mire óvodások lesznek, a fiúk és a lányok már külön csoportot alkotnak, másféle játékokkal játszanak, és bár kezdetben játéktevékenységeikben még gyakoriak az átfedések, idővel ezek a szerepek fokozatosan szétválnak.
A lányok babáznak, a babakonyhában sütnek-főznek, a fiúk pedig autót tologatnak, szuperhősökkel és játék fegyverekkel játszanak. Ekkorra már tisztában vannak a nemekkel, pontosan tudják, hogy melyikük a lány és melyikük a fiú, ismerik a nemekhez kapcsolódó szerepeket, ami nemcsak játékaikban, de viselkedésükben is egyre jobban megmutatkozik. Hirtelen minden „lányossá” vagy éppen „fiússá” válik a játékoktól kezdve a színeken keresztül egészen a ruhákig vagy akár a mesékig.
Ezzel párhuzamosan alakulnak az érzelmeik is, a fiúk már egyre inkább az édesanyjuknak szeretnének kedveskedni, védelmezik, sőt „szerelmesek” lesznek belé, míg a lányok az édesapa tetszését szeretnék mindenáron megnyerni. Ezt a jelenséget Freud nagyon találóan Ödipusz-komplexusnak nevezte el, utalva a thébai mondavilág egyik hősére, Oidipuszra, aki tudta nélkül megölte saját édesapját, hogy aztán feleségül vehesse szerelmét, aki történetesen az édesanyja volt.
Jó és rossz
Az Ödipusz-konfliktus minden kisgyermekben természetes feszültséget okoz, feloldására pedig a legalkalmasabbak a mesék, különösen a népmesék, amelyek világába a fantáziájuk segítségével belehelyezkedhetnek. Azonosítani tudják magukat az egyértelműen jó és rossz karakterekkel, tudják, hogy a jó végül elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. Vekerdy Tamás szavait idézve, „a mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik.”
Egy jól eltalált mesével tehát segítünk a kisgyermeknek, hogy oldani tudja a benne felhalmozódott feszültséget, sőt a történet arra is rávezetheti, hogy saját maga találja meg a megoldást a problémájára. Ez körülbelül a hatodik életév végére általában sikerül is, így biztos és világos fogalma lesz arról, mit jelent és mivel jár a kultúrájában fiúnak vagy lánynak lenni. Mert az, hogy melyik nemhez tartozik, viszonylag korán, körülbelül hároméves korban már egyértelművé válik számára, ugyanakkor az, hogy ez nem változtatható meg, csak néhány évvel később, öt- és hétéves kora között szilárdul meg benne.
Az, hogy valaki lányként vagy fiúként határozza-e meg önmagát, a leggyakrabban egybeesik a születési nemmel. Kivételek természetesen, mint mindenhol, itt is akadnak, ezek elfogadására kell neveljük a kicsiket. Aki azonban ezeket a kivételeket akarja mértékadóvá tenni, sőt olykor a többség fölé helyezni, súlyosan veszélyezteti gyermekeinket. Különösen azok, akik a három-hat év közötti óvodás korosztályt célozzák meg olyan – olykor agresszív szexuális – tartalmakkal, amelyekre még nem érettek, amelyekre nincsenek felkészülve. A felvillantott, ugyanakkor nyitva hagyott kérdések megzavarhatják a gyerekek személyiségfejlődését, zavart okozhatnak a nemi szerepek elsajátításában és a nemi azonosságtudat kialakulásában, főként a bizonytalan családi hátterűeknél.
Veszélyes módszer
Ez a korai „érzékenyítés” többek között azért is veszélyes, mert máig nem sikerült egyértelmű tudományos magyarázatot adni arra, hogy az öröklés, azaz a genetika vagy a környezet van-e nagyobb befolyással az ember személyiségének kialakulására. John Locke XVII. századi angol filozófus szerint minden gyermek tiszta lappal születik, és kizárólag az őt körülvevő környezeten és az ott szerzett tapasztalatokon múlik, milyen felnőtt válik belőle. Charles Darwin ugyanakkor ennek ellenkezőjét állítja, ő a genetika, az öröklés mindenekfelettiségét vallja. Az igazság feltehetően valahol e két sarokpont között van. Ám ha a környezet felől érkező hatások túl erősek és agresszívak, képesek arra, hogy megakadályozzák egy kisgyermek szabályozó génjének kinyílását.
A mi feladatunk tehát az, hogy vigyázzunk gyermekeinkre, óvjuk, védjük és terelgessük őket, de mindeközben hagyjuk őket fejlődni a maguk természetes módján. Erősítsük meg bennük mindazt, amit genetikailag magukban hordoznak, így nem zavarjuk össze lelkivilágukat, aminek eredményeképpen megteremtjük bennük a biológiai és a társadalmi nem összhangját. Mert, amint azt már Jókai is megmondta, a világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.