Szalay Károly költő, író – most már ősrégész is – életében ugyanez történt, amikor kamaszként kezébe került egy művészettörténet-könyv és abban meglátta a híres Altamira-barlang haldokló bölény nevet viselő festményét. A döbbenet abban az életkorban a gyönyörű, élethű állatnak szólt, igazi jelentőségét csak felnőtt fejjel fogta föl. Az emberiség történetében egész világ tárult ki előtte. Ettől kezdve félszáz éven át gyűjtötte az ismereteket, megszállottan kutatta – ahol tehette – helyszínen is a barlangfestményeket, a kör közben egyre tágult, és a szabadban lévő számtalan sziklarajzzal is találkozott.

Nem vitás, hogy a szerzőnek művészi vénája is van, mert a sok ismert megállapítás, ami erről a témáról szól, szemlélete alapján más magyarázatot kapott. Minden, számára elérhető könyvet kézbe vett, és a hatalmas anyagból olyan összefoglaló kötetet írt, amit alig lehet letenni olvasás közben.

Érdekes a kötet fejezeteinek felosztása. Rányomja bélyegét a művészetek és az emberi társadalom iránt vonzódó, humán tudományokban járatos írónak. Az egyeditől azonnal átkapcsol a magasabb szintet képviselő szellemi miértekre és ott próbálja összegezni a csodálatát kiváltó festmények és kővésések értelmét.

Gondoljuk csak el: az őskőkor és az újkőkor embere művészi munkájában szinte alig különbözik a Homo sapienstől, az értelmes embertől. Ez az első megállapítás, fölkelti Szalay Károly érdeklődését, mert igaz ugyan, hogy természettudósok szerint valamilyen gyakorlati dolog inspirálta az őskori művészeket, hogy olyan állatokat, figurákat, helyzeteket ábrázoljanak, amelyekkel sikeres vadászatot, szelleműzést, mágikus hatásokat válthatnak ki. Ez igaz is lehet – írja a szerző –, de akkor mi indította arra az akkor élt embereket, hogy kezdetleges eszközeikkel még a szerszámaik nyelét is kicifrázzák.

Nem vitás, hogy ez a díszítő kedv korai megjelenése, vagy inkább mindig is jelen volt az emberben, ha már annak volt mondható. Utóbbit bizonyítja az is, hogy földünk különböző földrajzi helyein szinte ugyanolyan módon és tehetséggel fejezték ki szépség utáni vágyukat, ugyanúgy hagytak üzenetet a falon vagy a sziklán, később eszközökön, ruhákon, ékszereken, edényeken, mint bárhol másutt a világon.

Ahhoz, hogy megérthessük az egyik legnehezebb kérdését az „emberré válást”, sok olyan gondolkodó elemzésre van szükség, mint Szalay Károly könyve, amit ő szerényen biográfiának titulál.

Mióta ember az ember? Az emberré válásnak már a kifejezése sem pontos, mert egyáltalán nem biztos, hogy csupán fiziológiai és fizikai változások sorozatával Krisztus előtt 30 ezer évvel hirtelen különleges emberek népesítették be a Föld egyes régióit. Jól érzékelik ezt azok a kutatók, akik egy-egy újabb lelet kapcsán egyre hátrább tolják az emberré válás időpontját.

A művészi munkákat elemezve az az ember érzése, hogy akik azokat alkották, már túl voltak a sokat emlegetett bamba, troglodita léten. Valami nagy szakadék van az ember és a „legfejlettebb embereknek” mondott leletek között.

Az ősembereket a festményeken és rajzokon szereplő állatvilág vette körül, akik így igencsak jól ismerhették az ábrázolt állatokat, mert anatómiájuk, mozgásuk, támadásuk, pusztulásuk valóságos. Nemcsak síkban képzelték el a világot őskori művészeink, számtalan dombormű és szobrocska is jelzi látásmódjukat.

A régészet Vénuszként emlegeti azokat a jellegzetes női szoboralakokat, amelyek a nőiség esszenciáját emelik ki, ilyen például a willendorfi vagy a kökénydombi Vénusz.

Mi mindenről olvashatunk még e különleges nézőpontból megírt kötetből? Színekről, módszerekről, perspektívákról, karikatúrákról, az alkotások koráról és még sok egyébről. Külön fejezetet szentel a szerző a maszkoknak, amelyek átívelik az egész korszakot, egészen napjainkig.

Szalay Károly igen sokoldalú íróember, míves szatírái egy-egy gyöngyszemmel érnek föl. Jelen könyvét 2013 tavaszán mutatta be a Magyar Művészeti Akadémián. Rövid 10 év alatt ez a kilencedik kötete. A míves munkát a Kairosz Kiadó adta az olvasók kezébe. Színes képei, fekete-fehér ábrái mind alátámasztják e szép kötet korszakos mondanivalóját: az ember eleve embernek született.

Hankó Ildikó