– Mennyire ismerik itt Szerbiában az 1944-45-ös magyarellenes vérengzések történetét, benne van-e mindez például egy-egy szerb iskolai tankönyvben, egyetemi jegyzetben?

– Egy szó nem sok, annyi nem esik róla a tankönyvekben, még utalás szintjén sem. Tudományos munkákban is alig találni nyomát, az általában vett köztudatba is csak úgy szivárgott be cseppenként valami a vérengzésekről, hogy az itteni, azaz a délvidéki magyarok kezdenek róla beszélni, persze nagyon óvatosan. A szerbek persze kételkednek benne, hogy mindaz igaz lenne, amiről a magyarok beszélnek. A szerb közvélemény nyitottabb része is csak annyit fogad el, hogy van itt valami tisztázatlan dolog a magyarokkal kapcsolatosan 1944-45 körül. Megdöbbentő, de a magyarországi közvélemény is eléggé tájékozatlan az 1944-45-ös délvidéki vérengzések ügyében. Sokszor járok Győrben, Budapesten, Szegeden, alkalmam van beszélgetni emberekkel, s a nagyobbik hányada szinte semmit sem tud arról, mennyi magyar vér folyt itt majd hatvan évvel ezelőtt. Nincs mit csodálkozni ezen akkor, amikor még a hivatalos magyar külpolitika is úgy tesz, mintha semmit sem tudna az eseményekről. Igaz ez az 1989 óta hivatalban lévő kormányok mindegyikére.

– Budapest sohasem szerette volna tisztázni a vérengzések ügyét?

– Nem tudok róla, hogy bármilyen szinten is megkereste volna ebben a kérdésben Belgrádot.

– Önök leírják A temerini razzia című könyvükben, hogy a Délvidéken még arra sem volt lehetőség, hogy az áldozatok hozzátartozói meggyászolják szeretteiket, hogy egy szál virágot tegyenek a sírjukra. Egyrészt sírjuk sem volt, gyakran szemétgödrökbe, sintérgödrökbe hantolták el őket, másrészt pedig még beszélni sem volt szabad a halottakról, nemhogy emlékezni rájuk… Komolyan elhitték Tito hatóságai, hogy titokban maradhat a vérengzés ténye?

– Kimutatható némi spontaneitás a vérengzésekben, de alapvetően szervezett akció volt. Jellemző, hogy Titóék nem a magyar háborús bűnösöket keresték és ölték meg, ha voltak egyáltalán itt ilyenek, hanem a Tito-féle rendszer potenciális ellenségeit, vagyis azokat, akik valamilyen okból kifolyólag szembeszegülhettek a kiépítendő jugoszláv kommunista rezsimmel. Megemlékezésekről természetesen szó sem lehetett. Azokon a településeken azonban, ahol tudták a helyiek, hogy hová temették áldozataikat a partizánok, titokban mindig került virág a jeltelen hantokra. Ezt nem tudták megakadályozni a hatóságok, s ha már így volt, inkább úgy tettek, mintha nem vették volna észre.

– Miért szűkítették ezt le a magyarokra?

– Délvidéken a magyarokra szűkült le, de voltak horvát áldozatok is. Tudni kell, hogy a második világháborús horvát hadsereg tagjait Nagy-Britannia készségesen Tito kezére játszotta, mind egy szálig megölték őket. Ez több tízezer embert jelentett. Mindez Bleiburgnál történt. Sok fehéroroszt is lelőttek ott, azokat, akik Sztálin rendszerével szembefordulva a németek oldalára álltak, s a berlini hadvezetés itt, Jugoszláviában vetette be őket Tito csapatai ellen. És ne feledkezzünk meg a királypárti Mihajlovics seregéről sem, Tito partizánjai még a németeknél is jobban gyűlölték őket, elintézték az egész csetnik gárdát, úgy vadásztak rájuk a boszniai és szerbiai hegyekben, mint a nyulakra. Tito kiadta, a vezetőket élve kell elfogni, hogy aztán hangzatos perekben háborús bűnösöknek nevezhessék és kivégezhessék őket. Magyarokat is bíróság elé állítottak ilyen kirakatperekben, például Deák Leót és még sok mindenkit.

– Hogy élte meg az itteni magyarság a honvédség 1941-es délvidéki bevonulását?

– Természetesen felszabadításként, úgy vélték, véget ért a 23 évi elnyomás, hiszen a királyi Jugoszlávia kifejezetten kisebbségellenes politikát folytatott. Hosszú éveken át még csak szavazati joggal sem rendelkeztek az itteni kisebbségek, magától értetődik, hogy ennek megfelelően például pártot sem alakíthattak. Folytak a névelemzések, amelyek során azt mondták a nénéimnek, hogy a Matuska nem magyar, hanem szláv név, s ezért szerb iskolába kellett járniuk.

– Ez az öröm, a felszabadulás felett érzett eufória biztosan még keményebbé és kíméletlenebbé tette Tito bosszúját…

– Igen, így volt. Például minden olyan magyar papot felkutattak, aki hálaadó istentiszteletet tartott a honvédség bevonulásakor. Ki is végezték őket.

– Igaz-e, hogy Tito partizánjai elsősorban azokat a magyarokat keresték, akiket az 1941-es bevonulás után behívott a honvédség? Ezeknek az embereknek sem volt sok esélyük a túlélésre, de akiket ki is vitt valamelyik magyar hadsereg az orosz hadszíntérre, azoknak végképp nem…

– Akiket itt magyar katonaruhában találtak, azokat azonnal likvidálták. Titóék nemcsak a bakaruhára haragudtak, hanem általában minden magyar egyenruhára. Aki például mezőőr volt a magyar közigazgatás idején, és viselte a mezőőrök hagyományos uniformisát, azonnal elvitték. De még a községi dobosokkal is így tettek, mondván, a fasiszta magyar megszállók szolgálatában álltak, tehát háborús bűnösök. A hat csurogi kisbírót is ezen a jogalapon végezték ki. Találkoztam az egyik kisbíró fiával a kilencvenes években Ausztráliában. Nemcsak az édesapját ölték meg, hanem az édesanyját is, merthogy egy háborús bűnös felesége merészelt lenni.

– Önök ugyancsak a könyvükben írják le, mennyire szeszélyesen és mennyire cinikusan folyt a magyarok elleni hajtóvadászat. Tito partizánjai például egy Tóth Imre nevű magyar katonát kerestek valamelyik településen. Nem találták otthon, mert az illető megszökött. Sebaj, gondolták, elfogtak helyette egy másik Tóth Imrét a faluban, aki viszont még az egyenruha közelébe se került soha életében…

– Az én szülőfalumban is történt ilyen. Szabályos razziát tartottak Temerinben 1944. október végén. Szigorú kijárási tilalom volt, de kötelezték a 16 és 60 év közötti férfiakat, hogy menjenek a falu központjába a templomudvarra. Akinek volt, annak vinnie kellett az igáját is, akinek nem volt, annak ásót és lapátot kellett hoznia. Ahogy odaértek az igákkal a gazdák, azt azonnal elvették tőlük a partizánok, soha nem is látták többé a fogatukat. Nos, ott listával jártak a férfiak között a partizánok, s arról szólongatták az embereket. Temerinben úgy tartják, hogy a falu felét Tóthnak, a másik felét Vargának hívják. Na most, ha azt kiáltották, hogy Varga István, akkor nemcsak az lépett elő, akit eredetileg is kerestek, hanem még négy másik Varga István is. Nem vacakoltak a partizánok, mind az ötöt lelőtték. Ugyanez előfordult Újvidéken is. Házról házra mentek a partizánok, keresték a magyarokat. Ahol találtak, elvitték őket. Sokszor még a gyerekeket is. Kisebbeket nemigen, de a köziskolásokat biztosan. Három Tisza menti községben, Csurogon, Zsablyán és Bozsoron azonban a kisebb gyerekeket sem kímélték. Ugyanis a három falu teljes lakosságát háborús bűnösnek nyilvánították.

– Milyen alapon?

– Azt mondták, hogy az összes csurogi, zsablyai és bozsori magyar részt vett az 1942-es újvidéki razziában, tehát bűnösök mind, úgy ahogy vannak, csecsemőtől az aggastyánig. A magyarokra vonatkozó kollektív bűnösség elve egyébként mind a mai napig érvényes Szerbiában, csak nem sokkal ezelőtt helyezte hatályon kívül a tartományi parlament. Csakhogy maga a rendelet a katonai közigazgatás idején született, s ezért a rendeletért a belgrádi hatalom felelős, annak is kellene visszavonnia. Ez pedig még nem történt meg.

– Ezek szerint az 1942-es újvidéki razzia hivatkozási alap lett. Úgy tudni azonban, hogy az akkori eseményeket sem tisztázta százszázalékosan a történelemtudomány. Milyen homályos pontjai vannak még az akkori történéseknek?

– Természetesen nem úgy indult a razzia és nem is az volt a meghirdetett célja, hogy likvidálni kell az itt élő szerbeket. Egyébként nincsenek homályos pontjai az eseményeknek, mert néhány nappal a történések után az akkori magyar kormány alapos és elfogulatlan vizsgálatot indított az ügyben. Minden részlet tisztázódott.

– Igaz, hogy magyarok is áldozatul estek az újvidéki razziában?

– Igaz, bár ez nem volt jellemző. Nos, ha Belgrád is megtette volna azt az 1944-45-ös likvidálások után, amit megtett Budapest az újvidéki razziát követően, ismernénk a magyarok elleni vérengzések minden részletét, sőt, minden áldozatról tudnánk, hová hantolták annak idején. Belgrád nem nézett szembe 1944-45 borzalmaival. Itteni magyar politikusok napirendre szerették volna vetetni a kérdést a szövetségi parlamentben, de még ezt sem sikerült elérniük. Mi eljuttattunk egy levelet a magyar külügyminisztériumba és a belgrádi parlamenthez, követelve, hogy Belgrád számoljon el végre az 1944-45-ös vérengzések ügyével.

– Kérdés persze, hogy mit hozna egy ilyen szembenézés, hogyan tudna szembenézni és elszámolni a belgrádi parlament egy olyan eseménysorozattal, melybe időnként vadállati elemek is vegyültek. Igaz-e, hogy több kihallgatott magyar fogoly is kérte a váróban a társait, hogy fojtsák meg, mert nem bírja már tovább a kínzásokat?

– Igen, Szivácon például napokon át gyötörték az embereket, Csurogon pedig hónapokon át tartott a tortúra, ezalatt mindvégig kínozták a férfiakat, sőt a nőket is, a végén pedig nyilvánosan kivégezték őket. Mindezt nem lehet elszigetelt akcióknak tekinteni, a hatalom tudta nélkül nem történhetett semmi sem. Katonai közigazgatás volt, melynek élén Ivan Rukovina tábornok állt. Lennének ugyanis, akik a helyi szerbekre terelnék a felelősséget a történtekért, mondván, spontán feltámadó haragjukban estek neki a magyaroknak. Ez azonban képtelenség, az ilyen állításokat maguk az események, illetve az események menete cáfolja. Vegyük például Csurogot. Ezt a települést módszeresen körbefogták a partizánok, s heteken át nem lehetett se kimenni, se bemenni a faluba. Kérdem én, honnan lett volna ehhez fegyvere a szerb közembernek, s hogyan tudott volna megszervezni, majd hosszú időn keresztül fenntartani egy ilyen akciót? Temerinben csak három napig tartott a razzia, de ott is fegyveres partizánok álltak az utcákon, s ha meglátták, hogy valaki kilép a kapun, odalőttek.

– Volt, aki ennek ellenére el tudott menekülni a faluból?

– Aki úgy érezte, hogy bántódása eshet valamiért, az már korábban elment. Alig-alig maradt Temerinben olyan személy, akit akár a legmondvacsináltabb módon is el lehetett számoltatni.

– Volt olyan hely, ahol még a kegyetlennél is kegyetlenebbek voltak a partizánok. Melyik volt az az esemény, amely az egész délvidéki vérengzés szimbólumává válhatna?

– A temerini letartóztatottakat a mázsaházba terelték össze. Körülbelül nyolcvan-száz embert, akiket egyszerűen halomra lőttek. Kutatómunkám során beszéltem két olyan személlyel is, akik ott bámészkodtak annak idején, mint fiatal gyerekek. Hallották a fegyverropogást, de nem tudták, hogy mi történik. Aztán kilépett egy partizán az utcára, meglátta ezeket a sihedereket, majd beráncigálta őket, mondván, takarítsatok. A hullákat már elvitték onnan, mozgósították a helyi magyar parasztokat, akiknek a fogataikkal együtt meg kellett jelenniük a mázsaháznál. Feldobáltatták velük a halottakat a szekerekre, majd letakartatták a hullákat azzal a szénával, amit a lovak etetésére vittek magukkal a fogatok tulajdonosai. No de hatalmas mennyiségű vér, méghozzá megalvadt vér maradt odabent az udvaron a halottak után. A közeli tűzoltóságról hozattak két hatalmas üstöt a partizánok, s azokba lapátoltatták bele a vért, majd kivitették a trágyadombra.

– Akadtak szemtanúi az eseményeknek?

– Természetesen, mint ahogy voltak túlélők is. Olyanok például, akik valahogy a lekaszabolt áldozatok alá kerültek. Beszéltem például egy sziváci emberrel, akit az apjával összekötözve vittek ki annak idején a szerb és a magyar temető közötti részre, a kivégzés helyére. Azon a két kilométeres úton azonban, amin kifelé vitték őket, sikerült eltörniük a kezükre tekert drótot. Elkezdtek futni. Az apát elfogták, a fiúnak azonban sikerült elmenekülnie. Jellemző, hogy egészen 1994-ig nem mert beszélni erről senkinek sem. Sokan tudták azonban, hogy ott volt a kivégzendők listáján annak idején, egy kutató kollégám fel is kereste, de még neki is letagadott mindent. Adorjánon pedig két lefogott magyar is belevetette magát a Tiszába, az egyiket lelőtték, a másiknak azonban sikerült átúsznia a Bánátba, onnan aztán Szegedre menekült, talán még mindig él.

– Volt olyan magyar, aki együttműködött Tito partizánjaival?

– Igen, volt. Például Temerinben. Mindig erre a községre hivatkozom, de nem tehetek mást, ott éltem, ennek következtében a temerini eseményeket sikerült a leginkább feltárnom. Nem egyedül, hanem negyedmagammal. S persze nem levéltári adatok, hanem az élő emlékezet alapján. Amikor elkezdtük a munkát, 120 áldozatról tudtunk, mire megjelent a könyvünk 2001 őszén, addigra már 151-re bővült a kivégzettek száma. Kollaboráns Temerinben is volt sajnos. Nyíszom Jánosnak csúfolták. A falu minden férfi lakosának a templomudvarra kellett mennie, s ott sorba állították őket. A partizánok egy listával járkáltak közöttük, név szerint szólították az embereket. Nyíszom pedig sürgette az embereket, lépjenek ki gyorsabban, aki pedig nem jelentkezett a neve hallatán, azt kiemelte a sorból.

– Miért csinálta?

– Baloldali volt. Egyébként még aznap ő is majdnem puskacső elé került. Többen is azt mesélték, hogy amikor Nyíszom János látta, hogy itt nemcsak felelősségre vonás lesz, hanem kivégzés is, próbálta volna már menteni az embereket. Hát erre persze megdühödtek a partizánok. Aztán mégis megúszta valahogy, sőt itt Temerinben valamiféle vezető ember lett. Nem volt maradása, el kellett mennie a faluból. Jó idő múlva azonban újra megjelent Temerinben, bement a kocsmába, ott viszont felismerték és rettenetesen megverték. Úgyhogy újra elment.

– De hiszen nem is magyar név az, hogy Nyíszom!

– Tényleg nem, ez egy csúfnév, amelyet még 1849-ben szerzett a famíliája. Akkor felgyújtották Temerint a szerb szabadcsapatok, majd betörtek és keresték az elrejtőzött magyarokat. Rátaláltak hősünk egyik felmenőjére is, és rámutattak a szerbek, hogy ez is egy magyar. Mire az ős rossz szerbséggel riadtan azt hajtogatta, hogy „nyí szom” magyar, azaz nem vagyok magyar. És az ilyesminek mindig van tanúja, úgyhogy ez az önmegtagadás is megmaradt Temerin emlékezetében, és legalább száz éven át viselte ezért a família a Nyíszom csúfnevet.

– Ha már a szemtanúknál tartunk, Titóék nyilván vadásztak rájuk később…

– Érdekes, de nem. A rendszer arra a következtetésre jutott, az lesz a legjobb, ha gondosan elhallgat mindent. A tanúk is féltek, hiszen az események rettenetes benyomást tettek rájuk, a hatóságok pedig nem akarták egy újabb üldözési hullámmal felhívni a figyelmet a vérengzésekre. Ennek köszönhette kollégánk, Burány Nándor, hogy a kisregényét, mely az 1960-as évek második felében jelent meg a zentai vérengzésről, agyonhallgatta a hatóság.

– Hány ember halt meg a vérengzésekben?

– Én 120 olyan településről tudok, ahol magyarokat öltek meg Tito partizánjai. Az áldozatok számát egy belgrádi belügyi vezető 20 ezerre tette egy bizalmas beszélgetésben. Persze ennél sokkal többet is mondanak, van aki 45-50 ezerre becsüli a vérengzésekben megölt magyarok számát.

– Ön miért olyan óvatos?

– Szerintem nem jó az, ha bizonyítóanyagok nélkül magasra srófoljuk az áldozatok számát. Én a magam részéről csak akkor mernék konkrét adatot mondani, ha megtudnánk végre minden 1944-45-ben megölt délvidéki magyar nevét.

– Hogy folyt az eseményekkel kapcsolatos kutatómunka? Nyilván figyelték önöket a rendőrség vagy a titkosszolgálat emberei…

– Persze. Magyar kollégákkal mentünk például a Sajkásvidéken, s egyszerűen bekísértek bennünket az őrszobára. Azt kérdezték, mit csinálunk? Láttam, nincs értelme tagadni, megmondtam, tömegsírokat filmezünk. Milyen tömegsírokat, kérdeztek újra… Hát azokat, amelyek 1944-ben „keletkeztek” a Sajkásvidéken. Kik az áldozatok, folytatódott a faggatózás. A magyarok, mondom. És kik a gyilkosok? A partizánok. No, mindezt jegyzőkönyvbe vették és hazaengedtek. Gondolom, ezután folyton a nyomomban voltak.

– Nyilván a helyi hivatalok sem voltak készségesek…

– Konkrét adatokhoz alig jutottunk hozzá. Pedig maradtak iratok, feljegyzések, jelentések. A partizánegységeknek ugyanis majdnem mindenünnen referálniuk kellett a felsőbb hatóságok felé. A martonosi áldozatokról például a zentai katonai közigazgatás parancsnokának küldtek jelentést. Ebben szó szerint benne van, hogy „likvidáltunk 25-30 ellenséges fasiszta elemet”. Egy kollégám kikutatta, kik is voltak ezek a „martonosi fasiszták”, összeállította az áldozatok névsorát. A kilencvenes évek elején be is vitték a kanizsai kapitányságra, elvették tőle a dokumentumokat, aztán kiengedték. De az eset után átkerült Szegedre, hosszú évekig nem is mert hazajönni onnan.

– Mekkora botrány keletkezett akkor, amikor önök az itteni közvélemény elé tárták a kutatási eredményeiket?

– Nem lett botrány. Inkább döbbenetet váltott ki az itteni magyarságból. Egy tárca formájában közzétettem az eredményeket az újvidéki Magyar Szó című lapban. Az emberek félteni kezdték a lapot, s a magyarság akkori pártját, a VMDK-t. Vigyázzunk, először a párt kezdte feszegetni a vérengzés ügyét a szélesebb nyilvánosság előtt. Kimondta ugyanis, hogy ha meg akarja teremteni a hitelét és tekintélyét a délvidéki magyarok körében, akkor a legfontosabb, egyszersmind a legkényesebb kérdésekkel is foglalkoznia kell. Nos, végül is oda jutottunk, hogy az emberek még a szomszédjuk előtt sem merték bevallani, olvassák a Magyar Szóban megjelenő tárcáimat, amelyek mint mondtam, a vérengzések ügyét boncolgatták.

– Az összegyűjtött anyagok alapján kirajzolódott egy kép önök előtt az eseményekről. Vajon nevezhetjük-e magyar holokausztnak mindazt, ami itt történt 1944-45-ben?

– Hogyne. Ez olyan iszonyatos érvágás volt a délvidéki magyarokon, aminek a hatásait még hosszú ideig érezzük majd. Amikor a Tito-féle rendszer stabilizálódni kezdett, a magyarság már le volt fejezve. Erre jöttek még a kirakatperek, például Deák Leó pere, aki a magyarság kiemelkedő személyisége volt a világháború előtt. Aztán elkezdődött az egyház lefejezése is. És mire halványult volna már valamit a magyarokat ért trauma hatása, s az élet a rendes kerékvágásába zökkent volna, addigra Tito olyan személyeket segített a délvidéki magyarság élére és különféle vezető pozíciókba, akik feltétel nélkül kiszolgálták őt.

– Megjárt valamilyen nemzetközi fórumot a magyarság délvidéki kálváriája?

– Nem. Az első mulasztást a háború utáni magyar kormányok követték el. Pedig Mindszenty bíborosnak köszönhetően pontos információi lehettek az eseményekről. Ő természetesen egyházi csatornákon keresztül tájékozódott. A magyar kormány azonban a párizsi béketárgyalásokon nem akarta felvetni a kérdést a nagytekintélyű győztesek előtt, úgy vélte, jobb, ha hallgat. Ennek aztán az lett a következménye, hogy Tito Jugoszláviájához hasonlóan Magyarország is úgy kezelte a vérengzéseket, mintha meg sem történtek volna.

– Miért nem törhettek elő később sem a fájdalmas emlékek, hiszen a Tito-féle Jugoszlávia a legszabadabb szocialista országnak látszott egy idő után?

– Volt újságunk, színházunk, iskolánk s a többi, utazhattunk, amerre akartunk. A szabadság azonban csak adott korlátok között érvényesülhetett, annyira már nem voltunk szabadok, hogy a magyarság fájdalmáról és tragédiájáról is beszélhessünk. És tényleg, Belgrádnak úgy tűnhetett, hogy a nagy szabadság hatására a magyarok kezdik elfelejteni az 1944-45-ös eseményeket, behegednek a sebeik. Talán volt, akire igaz lehetett ez, de azokra a magyarokra semmiképpen sem, akik elvesztették a szeretteiket a vérengzésekben. És ezeknek a magyaroknak a száma bőven meghaladta a százezer lelket is.

– 1990-től emlékműveket állítanak a helyi magyarok különböző délvidéki településeken a vérengzések áldozatainak, megemlékezéseket tartanak. Kaptak ehhez bármiféle állami támogatást?

– Nem. Az emlékművek állításában és megemlékezés-sorozat szervezésében elévülhetetlen érdemei vannak a történelmi VMDK-nak is, de a rendezvényeken egyetlen belgrádi politikus sem vett még részt. Sőt, inkább sajnos arról kell beszámolnom, hogy 1990 óta itt Újvidéken tizenkétszer lopták el ismeretlen tettesek azt a keresztet, amelyet az áldozatok emlékére állítottunk, a tizenharmadik azonban még mindig áll.

– Úgy tudjuk, önnél nemrég betörtek. Viszont csak a számítógépet, illetve az azon tárolt adatokat, vagyis az ön kutatási adatait vitték el…

– Álkulccsal jöttek be, tényleg elvitték a komputeremet. El kell mondanom, hogy egy évvel korábban rendőrségi házkutatás volt nálam. Négy évig elnöke voltam az újvidéki Petőfi Sándor Egyesületnek. Ez az egyetlen olyan polgári szervezete az újvidéki magyarságnak, amely saját székházzal rendelkezik. És megpróbáltam ott a magyar kisebbség érdekében politizálni, s ebből nem is csináltam titkot. Ennek az lett a vége, hogy anyagi visszaélésekkel vádoltak, s ennek következtében házkutatást tartottak nálam. Állítólag több százezer márkára rúgó értéket tulajdonítottam el, és elvittem számos nagy értékű műkincset is a székházból, s mindezt a lakásomban, illetve víkendházamban rejtegettem. Tudni kell ehhez, hogy az egyesület anyagi ügyeivel nem foglalkoztam, csak így vállaltam az elnökséget is. Ezt a területet az egyik alelnök felügyelte. Jellemző az egész ügy komolyságára, hogy a rendőrségi feljelentésben úgy szerepel, a víkendházamban rejtettem el a műkincseket, valójában azonban nincs is víkendházam. Ennek ellenére azóta sem zárták le a vizsgálatot. Sohasem gondoltam, hogy a kutatásaim miatt üldözni fognak. A feljelentés és a betörés óta azonban már kénytelen vagyok erre gyanakodni. És érdekes, sohasem kerülök szembe szerb hivatalnokokkal, közéleti emberekkel, engem ők egyetlen fórumon sem marasztaltak még el. Sajnos a magyarok annál inkább.

– Vajon mi lesz a sorsa a délvidéki magyarok holokausztjának?

– Nemrég lőtték le Zoran Djindjicset, a szerb miniszterelnököt. Itt rendkívül bizonytalan minden, egymást érik a merényletek, a válságok. Ilyen körülmények között az 1944-45-ös vérengzések kérdése nem tud megfelelő súlyt kapni, de egyszer szembe kell néznie vele a belgrádi kormánynak. Belgrád és Budapest között egyébként még sohasem kerültek szóba a majd hatvan évvel ezelőtti tragikus események. A mindenkori magyar kormány azonban nem menekülhet meg ettől.

* * *

LEXIKON

Matuska Márton író, újságíró. Újvidék, 1936. Az Újvidéki Egyetem mezőgazdasági karán szerzett diplomát 1961-ben. Pályáját az újvidéki Magyar Szó című lapnál futotta be, ma is az újság nyugdíjas munkatársa. 1996-tól négy éven át vezette a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületet. 1966-ban Svetozar Markovics-díjat, 1991-ben Bethlen Gábor-díjat, 1999-ben pedig Táncsics Mihály-díjat kapott. Nős, két felnőtt gyermeke van.