Magyar Péter kaphatna egy istenes pofont – Petrás János a Demokratának

– A gyermekei követik az apjuk értékrendjét, vagy fellázadtak ellene?

– A kislányom már másfél évesen énekelte a Hol vagytok, székelyek?-et az egyik koncertünkön. Persze hogy követik! Minden gyermekem szerepelt már valamelyik Kárpátia-lemezen, az unokáim is énekelnek az új albumunk (Hazafi) Madárijesztő című dalában. Ez már családi hagyomány nálunk, ahogyan a hazaszeretet értéke is.

– Azért kérdezem, mert a fiúk általában fellázadnak az apák ellen, és a Kárpátia is lázadó zenekarnak számított, hiszen olyan témákat vállalt fel, amelyek 2003 környékén szalonképtelenek voltak az akkori nyilvánosságban (határrevízió, a Horthy-kori irredenta dalok).

– Mi a megalakulásunkkor is ugyanazt mondtuk, mint most. Mindmáig leszélsőségeznek minket, pedig mi csak a normalitást képviseltük, úgy is mondhatnám, hogy a normalitás lázadását.

– És mi ez a „normalitás”?

– Isten, haza, család – ennél egyszerűbben és pontosabban nem tudom meghatározni. Nevezzük a normalitást az egyszerű értékek világának, amiket az ember hozott, örökölt, akár a családjából vagy a szűkebb pátriájából, közösségétől. Ilyen a becsületesség, a barátság és bajtársiasság értéke, a munka szeretete, no meg munka után a jó magyar pálinkáé nemkülönben. A magyar kultúra kódrendszerét a családunktól, a kisebb közösségtől tanuljuk meg, a többit pedig a nagyobb családunktól, a nemzeti közösségünktől, és ennek részei a magyar kultúra nagy alkotásai is, Petőfi és Arany versei vagy A kőszívű ember fiai és az Egri csillagok, könyvek és filmek egyaránt. Ha ez a két kódrendszer együtt él bennünk, akkor minden rendben van, akkor normálisak vagyunk.

– Bárki tagja lehet ennek a közösségnek, vagy vannak határok?

– Szerintem aki betartja az együttélés normáit, az tagja lehet ennek a nemzeti közösségnek. Mi sohasem valaki ellen léptünk fel, hanem valami mellett törtünk lándzsát. Azért zenélünk, mert hisszük, hogy építeni jobb, mint rombolni, és hiszünk abban, amiről énekelünk.

– Ön is a családjától kapta ezeket az érzéseket?

– Sokszor hallgattam az öregeket a háborúról beszélgetni, nagyapám Szolnok alatt volt a város szőnyegbombázáskor, és elmesélte, hogy „fiam, a fejemre húztam a lószart, hogy ne szakadjon be a dobhártyám”. Bármerre néztem, ott volt körülöttem az élő történelem. Például Mátyás bácsi. Mindig görnyedten járt, sohasem egyenesedett ki, így hát egyszer összegyűjtöttem a bátorságomat és megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Kiderült, hogy ’55-ben tért haza orosz fogságból, és ilyen hajlottan jött haza. Édesapám ’56-ban az elsők között állt a forradalom oldalára, a katonai főiskolán volt oktató, éppen egy mentőkocsit vezetett, amikor teleszórták golyóval a kocsit. És ez csak a családi közeg.

– Volt még ilyen sorsdöntő találkozása?

– Inkább sorsszerű. ’75-ben kezdtem el zenélni, hat évet tanultam zongorázni, ráadásul Mihalik Mária tanított, ő pedig Mihalik Kálmánnak, a Székely himnusz szerzőjének a leszármazottja. Tehát ha nyitott szemmel és nyitott szívvel éli valaki az életét, akkor nem kell sokat kutakodnia, és úton-útfélen rátalál ezekre a történetekre, érzelmekre, és ezek bizony alakítják az embert.

– Romániából kitiltották, mert többek között azt mondta az egyik koncertjén, hogy „Székelyföld nem Románia”, és szerintük ezzel megsértette az alkotmányt és irredenta, gyűlöletkeltő eszméket terjesztett. Jelenleg hány országból van kitiltva?

– Azt tudom, hogy kettőbe nem engednek be: Ukrajnába és Szerbiába.

– És mióta?

– Szerbiába 2010 óta. Nemkívánatos személynek vagyok nyilvánítva. Párszor megpróbáltunk utánajárni az ügynek, de Szerbia nem köteles megindokolni, hogy kit nem lát szívesen a területén. Egy koncertre indultunk volna, és a határon megállították a buszunkat, mindenkit kiszállítottak, a buszt szétszedték, majd kiderült, hogy tiltott áruval volt tele a csomagtartónk.

– Mivel?

– Kárpátia-cédékkel, pólókkal. Akkor tudtuk meg, hogy Szerbiában ezeket betiltották. Még a roadjainkat (zenekari háttérmunkások – a szerk.) is kitiltották az országból! Csakhogy ebben a történetben az a csavar, hogy én sohasem jártam Ukrajnában vagy Szerbiában, hanem Kárpátalján és Délvidéken… A román ügyésznek is felajánlottam, hogy menjünk be közösen a könyvtárba, lapozzunk fel pár történelemkönyvet, hogy lássák, milyen ezeréves valóságról és történelemről beszélek, éneklek.

– Ha már itt tartunk, Ukrajna EU-tagságának kérdése forró téma most az európai és magyar politikában. Az Európai Néppárt nemrég a gyorsított csatlakozási eljárás megkezdése mellett döntött a valenciai konferenciájukon. Mit gondol erről?

– Azt gondolom, hogy először meg kellene határozni, hogy most éppen mit jelent az, hogy Ukrajna. Nem a leendő státusáról beszélni, hanem a mostaniról. Egyelőre nagyon sokan nem tudják, hogy Ukrajna ország-e vagy gyarmat, és hol vannak a határai. A vak is látta, hogy az angolok és amerikaiak is gyarmatukként tartották. Na, miután mindezekről dűlőre jutunk, akkor lehet beszélni az esetleges EU-tagságáról meg minden egyébről, mert Ukrajna mégiscsak európai állam, hiszen tudtommal nem Afrikában van. Annak pedig őszintén örülnék, ha úgy járhatnánk át Kárpátaljára, mint ahogyan most átjárunk Erdélybe, ha nem volna határ magyar és magyar között. A magyarságnak ez egyfajta elégtétel lehet majd a jövőben, de oda hosszú és göröngyös út vezet.

– A kétezres évek ellenkultúrájában rendkívül menő volt hazafinak lenni. Árpád-sávos zászlók lengtek mindenütt, tarsoly csüngött a férfiak nadrágszíján, a nemzeti rockot játszó zenekarok tömegeket vonzottak. Hogy látja, ma is „menő” hazafinak lenni?

– Ennél menőbb dolog nincsen! Csakhogy a hazafiság nem divatcikk, hanem belülről fakadó érzés, belső tartás. Más országokban ez természetes, csak nálunk csináltak belőle ügyet, azok, akinek nem volt ínyére és érdekére, hogy ez a nép önmagára találjon. Nézzük meg az Egyesült Államokat! Ha ott valaki nem patrióta, akkor azt legalább kinézik vagy rosszabb esetben elfenekelik. Valóban a kétezres évek elején született újjá a nemzeti érzés a populáris kultúrában, de évtizedről évtizedre újjászületik minden egyes nemzedékben.

– Önök írták ennek a korszaknak jó pár klasszikus „slágerét”.

– Örülök, ha sokan úgy tartják, hogy a Kárpátiával mi is sokat tettünk ezért, de mi csak egy szem vagyunk ebben a láncban, az ezeréves magyar történelem látószögéből nézve csak egy pillanat. Egy magyar pillanat. Nem titok, hogy mi a zenénkkel erősíteni akarjuk a magyar és magyar közötti köteléket és arra biztatunk mindenkit, hogy külsőségekben is vállalja a magyarságát. Erdélyben mindent fellobogóztak a románok, még Torockón is, pedig ott nem sok akad belőlük. Mindenkivel tudatni akarják, hogy övék az a föld. Nekünk mindenhová magyar zászlót kell kitennünk, Erdélyben és Felvidéken is, mert nekünk is jogunk van ahhoz a földhöz, ahol élünk.

– Nem pont a nacionalizmus tette tönkre a Kárpát-medencének azt a természetes politikai egységét, amit Magyar Királyságnak hívtunk?

– Szükség van az egészséges nacionalizmusra, én mindenkinek megadom a tiszteletet a maga helyén, a maga kultúrájában, a világért sem akarnék „eltakarítani” egy tót falut a föld színéről csak azért, mert tót. Ezer évig éltünk együtt egy országban, többnyire békében, együtt küzdöttünk mongollal, törökkel, tehát nem a népekkel van a gond, hanem a politikai okoskodókkal és mesterkedőkkel, akik egymás ellen szítják őket. Őseim között vannak jászok, palócok, svábok és természetesen magyarok, de jól megférnek egymással bennem. Beszélnek itt elnyomó magyarokról, de ne feledjük, hogy a Monarchiában négynyelvű felirat volt a pénzeken a Szent Korona földjén, hiszen itt mindnyájan a Szent Korona népei voltunk.

– Meredek váltás lesz: már a kétezres években hangot adott a véleményének, miszerint a Pride-ot nem lett volna szabad megengedni. Gondolta volna akkoriban, hogy végül a Fidesz-kormány fogja megtiltani?

– Azt gondolom, hogy már nagyon régóta meg kellett volna tenniük, és egyszerűen nem lett volna szabad kiengedni az utcára ezt a maszkabált. A nemzetvédelem első frontja a gyermekek védelme, mert a nemzet jövője a kis csírákban rejlik, a káros ideológiai hatásoktól meg kell őket védeni, ebben nem szabad kompromisszumot kötni.

– Nem sérti ez a véleménynyilvánítás szabadságát?

– Nem emlékszem, hogy a liberális jogvédők a segítségünkre siettek volna, amikor Demszky Gábor Budapestje nem engedte, hogy fellépjünk a Petőfi Csarnokban, magyarán cenzúráztak minket a magyar fővárosban, és ezzel a trianoni utódállamokkal kerültek egy csapatba. Félreértés ne essék: mindenki azt csinál otthon, a négy fal között, amit csak akar. Ahhoz semmi közöm. Nekem csak azzal van gondom, hogy a nemzetközi tőkés hálózatok erőszakosan divatot csinálnak az LMBTQ-ból, és ezzel bombázzák a gyermekeink lelkét. Én soha nem tartottam fegyvert senkinek a fejéhez, hogy „na, mostantól kezdve kötelező Kárpátia-koncertre járni”, ellenben tudtommal a Pride-ra sok nemzetközi cég kivezényli a dolgozóit, politikusok és nagykövetek is szép számmal parádéznak ezen a marson. Nekem soha életemben nem volt dolgom olyan emberekkel, akik a saját nemükhöz vonzódnak, nincs ilyen barátom, és ez jól is van így.

– Pedig valószínű, hogy van ilyen Kárpátia-rajongó, Nyugaton mostanában új jelenség a „homonacionalizmus”.

– Ha van, akkor jól titkolja! De akkor nem szivárványos, hanem Kárpátia-pólóban jön a koncertre. És mint mondtam, amit otthon csinál valaki, az engem nem érint vagy érdekel.

– Sokszor mondja, hogy a Kárpátia nem politizál, de a tatai koncertjükön mégis beszólt Magyar Péternek, mondván, hogy aki a „nőket folyamatosan molesztálja, az igazi birka”. Miért?

– Azért, mert tisztelem és szeretem a nőket, és ha valaki olyan minősíthetetlen stílusban beszél velük, mint Magyar Péter a jegybank női alkalmazottjával, akkor előbb-utóbb jön majd egy feldühödött férj, és leken neki egy istenes pofont. Ha a feleségemmel beszélt volna így, akkor már rég attól koldulna. Furcsának tartom, hogy ezen sokan nem háborodnak fel, mert Magyar Péterék látszólag a szeretetet hirdetik, de a jelek szerint Magyar nem szereti a nőket. Mondanám, hogy akkor értelemszerűen a férfiakat szereti, de ez legyen az ő baja.

– A Tisza Párt pont a nemzeti érzésekre játszik rá, magyar zászlókat lengetnek a tüntetéseiken, hazafiasabb retorikára váltott a vezetőjük, bocskaiban pózol.

– Na, persze, ők a hazafiak?! Inkább az Orbán-fóbiás emberek gyűjtőhelyének látom a Tisza Pártot. Az én politikai filozófiám egyszerű: szerintem vannak igaz, jó magyarok és senkiháziak. Nem kell szeretni a Fideszt, vannak még rajta kívül is normális pártok, akikre szavazni lehet, de azoknak legalább van politikai teljesítményük, emezeknek meg nincs. A politikában is ugyanazt vallom, mint a zenében, vannak, akik építeni és vannak, akik rombolni akarnak. A rombolóknak pedig nem kell lehetőséget adni a rombolásra. Ha a disznóra csizmát húzunk, attól még disznó marad. Mindig kell valakit követni, és a tömegek négyévente beleszeretnek egy Jakab Péter vagy Márki-Zay Péter-szerű figurába, nincs új a nap alatt. Arról nem is beszélve, hogy milyen pénzek állhatnak a Magyar Péterhez hasonlók mögött. Szerveztünk már pár koncertet, tudjuk, milyen rendezvényt szervezni. A Holdról is látszik.

– Térjünk vissza vidékre. Zala megyébe költözött Pestről. Megérte a váltás?

– Régóta el akartam költözni a fővárosból. Szerencsém volt, mert a külvárosban nőttem fel, a XVIII. kerületben, családi házas környezetben, tehát pesti paraszt voltam, akkoriban sokan tartottak tyúkot, egyéb állatot a külső kerületekben. Az utóbbi évtizedek alatt annyira elembertelenedett a város, az egész annyira közönyös, szürke és zajos lett, hogy a szép dolgokat sem tudtam úgy élvezni, mint régen. Egyszer csak elkezdtem érezni, hogy van a városnak egy rezgésszáma, ami dühít, fáradtan ébredek. Nem véletlenül rajzanak szét a pestiek minden autópálya irányába és menekülnek vidékre, amikor csak tehetik.

– Ez magyar jelenség?

– Valószínű, hogy a világ összes nagyvárosában, ahol ennyi ember él összezsúfoltan, előbb-utóbb úrrá lesz a lakosokon az undor, mert nincs terük, József Attila sem véletlenül kiáltott levegőért… A világháló tere pedig még zártabbá és fullasztóvá teszi a világunkat. Nekem nincs Facebookon, nem követem a virtuális valóságshow-t, ha szeretnék kikapcsolódni, akkor inkább olvasok.

– Ha már József Attilát említette, ki a kedvenc költője?

– Hohó, ez jó kérdés! Rengeteg van. Most éppen Romhányi József Szamárfülét olvasom, mert szeretem a humort, és ez egyes Kárpátia-dalokban is meglátszik. Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége csúcsélmény, Sajó Sándor és Arany Laci verseit is szeretem, utóbbiakat sokat olvasgatom mostanában, mert sok kisgyermek van a háznál. No meg Döbrentei Kornél versei igazán jók, minden sorában egy világegyetem rejlik, de azokra igazi időt kell szánni és elmélyülni bennük.

– Új lemezük címe Hazafi. Témáiban is elég újító album (Deszant, Viharmadár, Az erdő), és mindegyik dalhoz készült külön videóklip is. Hogyhogy mesterséges intelligenciával csinálták őket?

– Ez egyszeri hóbort volt, örülünk, hogyha tetszenek. Gáborkával, a billentyűsünkkel készítettük őket egy mesterségesintelligencia-programmal. Ez egyfajta virtuális Hollywood, otthoni használatra. Szigorú paramétereket kell beletáplálni, hogy mit akarsz látni és hogyan, és akkor megteremti azt a látványt. Először megkerestünk egy amerikai céget, de nem válaszoltak, így hát úgy döntöttünk, hogy ketten belevágunk. A klipek a dalok szövegét és mondanivalóját tükrözik, ez egy kísérlet volt, és a hallgatottság alapján azt mondom, hogy jól sült el.

– Melyik Kárpátia-dal szól az örökkévalóságnak?

– Akinek több gyereke van, és egy új születik, a legkisebbnek mindig nagyon örül, de aztán ugyanúgy szereti, mint a többit. A dalok a gyerekeink, nem tudnék egyet kiemelni, mert vannak bohókásabbak, mint a Nyakas a parasztgazda és harcosabbak, mint a A haza minden előtt, meg feldolgozások, irredenta dalok. Hiszünk is abban, amiről éneklünk, komoly dolgokról is, de nem tartjuk magunkat annyira nagyra, hogy az örökkévalósághoz szóljunk. Imádok muzsikálni, de nem vagyok komoly művész. Különben annyi „mű” dolog van manapság, műhús, műnő, művész… Talán utóbbiból csak a „vész”, a lázadás igaz rám.