Öt évvel a keserű emlékű népszavazás után ismét a politika napirendjére került az elszakított országrészekben élő magyarok magyar állampolgárságának kérdése. Ezt a közbeszédben kettős állampolgárságként szokták emlegetni, nem tévesen, de pontatlanul, hiszen ebben az esetben nem idegenek, hanem magyar emberek sorsáról van szó.

A jelenlegi országhatárokon kívül élő magyarok magyar állampolgárságának helyreállítását már 1990-ben többen fölvetették, ám a politika döntéshozó szintjéig nem jutott el az ügy, az Antall-kormány néhány – bár kétségtelenül jelentős – gesztust leszámítva a Trianonban idegen uralom alá került nemzettársainkkal nem számolt komolyan. Pontosabban már ekkor világossá vált, hogy a hazai politikai osztálynak nincs hosszú távú víziója Magyarország közép-európai szerepét illetően, ehelyett az utódállamokkal kötendő alapszerződésekben, konfliktuskerülésben gondolkodnak politikusaink, elsődleges célnak tekintve az euroatlanti szövetségi rendszerbe való betagozódást.

Ennek megfelelően az Antall-kormány aláírta a magyar–ukrán alapszerződést, a Horn-kormány pedig a szlovákokkal és a románokkal kötött hasonló megállapodást, noha Pozsony akkoriban ugyanolyan goromba, üldözési mániás magatartást tanúsított hazánk iránt, mint ma. Az Orbán-kormány idején jelentős előrelépés volt a határokon átívelő nemzetegyesítés fogalmának meghonosítása, ám emögé nem sikerült szilárd nemzeti többséget állítani, a szocialisták és a liberálisok ugyanis az első perctől kezdve látványosan szembehelyezkedtek a magyar érdekekkel. Előbbiek csak hosszas huzavona után támogatták a státustörvényt, mely a magyarigazolvány és bizonyos kedvezmények által jelképes köteléket jelentett az anyaország és az elszakított országrészek között.

Hosszú menetelés

A Magyarok Világszövetsége 2003-ban úgy döntött, népszavazásra viszi a kérdést. A szükséges 200 ezer aláírásnál jóval több, 300 ezer fölötti szignó gyűlt össze, ennek nyomán Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök 2004. december 5-ére kiírta a népszavazást. A voksolás érvényes, de eredménytelen volt, mivel azon nem vett részt a szavazásra jogosultak fele, csupán 37,49 százaléka, illetve sem az igenek, sem a nemek aránya nem érte el a választásra jogosultak negyedét. Így bár igent mondott a szavazók 51,57 százaléka (az összes választásra jogosult 18,90 százaléka), a többséget szerző álláspont nem minősült kötelező erejűnek.

A 2004-es népszavazás eredménytelensége ellenére a közbeszéd megkerülhetetlen tárgyává tette az elszakított országrészek magyarjai magyar állampolgárságának ügyét, annak ellenére, hogy az akkor kormányfőként még újoncnak számító Gyurcsány Ferenc belpolitikai csatározássá tette a referendumot, az agresszív hazugságokkal kicsikart eredménytelenséget pedig győzelemként értékelte. Ám ezzel megnyitott egy olyan frontot, melyen hosszabb távon a Magyar Szocialista Párt vereséget szenvedett. Ez ma már jól látható. Nyilván ennek köszönhető, hogy a szocialisták a Fidesz és a KDNP mostani törvényjavaslatát nem utasították el, sőt úgy tűnik, ezúttal beadják a derekukat.

Új szelek fújnak

A magyar állampolgárságról jelenleg az 1993. évi LV. törvény rendelkezik. Ez kimondja, hogy nem magyar állampolgárok egyéni kérelemre történő honosításának feltétele többek közt, hogy a kérelmező nyolc éven át folyamatosan Magyarországon lakjon, megélhetése és lakóhelye hazánkban biztosítva legyen, illetve alkotmányos alapismeretekből vizsgát tegyen. Kedvezményesen honosíthatók azok, akik legalább három éve Magyarországon élnek, s házastársa magyar állampolgár vagy (elhalálozás esetén) az volt, kiskorú gyermeke magyar állampolgár, magyar állampolgár fogadta örökbe, vagy a magyar hatóságok menekültként ismerték el. Az is kedvezményesen honosítható, aki egy éve él Magyarországon, s valamely felmenője magyar állampolgár volt.

A törvény legfőbb hibája, hogy a magyar állampolgárság megszerzését mindenképpen életvitelszerű magyarországi tartózkodáshoz köti, ezáltal eleve kizárja az elszakított országrészek magyarjait e körből. Az eddigi kezdeményezések épp ezen akartak változtatni, s ilyen értelmű az állampolgársági törvény módosítására irányuló azon javaslat is, melyet két kereszténydemokrata honatya, Semjén Zsolt és Simicskó István, valamint a fideszes Németh Zsolt terjesztett az Országgyűlés elé. Ennek értelmében kedvezményesen honosítható lenne az a nem magyar állampolgár, aki – vagy akinek felmenője – magyar állampolgár volt, és magyar nyelvtudását igazolja.

Tehát kikerülne a jogszabályból a magyarországi lakóhely követelménye. A honatyák indoklásukban ki is térnek erre: „A világban és a Kárpát-medencében élő magyarság az elmúlt 20 évben többször megfogalmazta óhaját, hogy az igénylők könnyített eljárás keretében juthassanak magyar állampolgársághoz. Magyarország európai uniós csatlakozását követően mód nyílott rá, hogy az EU több tagállamának és a szomszédos államok gyakorlatát követve úgy módosuljon a hatályos állampolgársági törvény, hogy lehetővé váljon az állampolgárság megszerzése azok számára is, akik nem rendelkeznek állandó magyarországi lakhellyel. A módosítás által a schengeni rendszer teljes körű alkalmazása mellett is lehetséges a szabad, korlátozásmentes kapcsolattartás Magyarországgal azoknak a magyaroknak a számára is, akiknek jelenlegi állampolgárság szerinti államaik eddig az időpontig nem csatlakoztak az Európai Unióhoz.”

Az akadálytalan kapcsolattartás kétségtelenül az egyik legjelentősebb szempont és érdek ebben az ügyben. Igaz, Szerbia – vélhetően már január elsején – fölkerül az úgynevezett fehér schengeni listára, azon országok társaságába, melyek ugyan nem EU-tagok, de polgáraik schengeni vízum nélkül léphetnek be a közösség területére. Ukrajna viszont belátható időn belül nem lesz az unió tagja. Szaporítja a 150 ezer kárpátaljai magyar gondját, hogy Kijev ráadásul tiltja a kettős állampolgárságot, mivel ily módon is csökkenteni akarják az orosz befolyást (az ország keleti felében jelentős lélekszámú orosz közösség él). E probléma azonban ügyes, kezdeményező magyar diplomáciával orvosolható. Elvégre miért ne köthetne hazánk külön kétoldalú megállapodást Ukrajnával?

A három ellenzéki képviselő törvényjavaslata értelmében a magyar állampolgárság iránti igényt az említett kikötésekkel Magyarország külképviseletein (nagykövetségeken, illetve konzulátusokon) is be lehetne adni. A magyar nyelv ismerete pedig, bár a törvényjavaslat indoklásában hangsúlyosan szerepel, hogy a jelenlegi nemzetközi szabályozások értelmében etnikai alapon nem lehet állampolgárságot adni, végső soron mégiscsak annak garanciája, hogy nem idegenek szereznek magyar állampolgárságot. A kezdeményezés azt is rögzíti, hogy a módosítás nem jelent automatizmust és kollektivitást, hanem egyéni kérelemre épül. A törvényjavaslat ugyanakkor nem tér ki arra, hogy milyen paraméterek alapján vizsgálnák például a végrehajtás során a kérelmező magyar nyelvtudását. E téren szükséges lehet némi pontosítás.

A megvalósítás azonban immár szinte bizonyosan a következő parlamentre marad. Az ellenzéki honatyák ugyanis pénteken visszavonták törvényjavaslatukat, mivel a szocialisták – az utóbbi időben tanúsított engedékenységüket sutba vágva – ismét bekeményítettek, s nem hajlandók megegyezni. Semjén Zsolt, Simicskó István és Németh Zsolt arra hivatkozva tette ezt, hogy konszenzus híján nem akarják, hogy kampánytémává váljon ez az ügy.

Elemi érdek

A magyar állampolgárság kiterjesztése körüli viták az öt évvel ezelőtti népszavazás idején jellemzően téves koordináta-rendszerben folytak. A magyarellenes álláspont képviselői, mint említettük, valótlanságokra alapozott szociális demagógiával kampányoltak, az igenlők pedig a lélektani, szimbolikus térben gondolkodtak. Persze a magyar állampolgárság könnyített megszerzésének nyilvánvalóan jelképi ereje is van, s lélektani hatása is értékes. De nem ez a legfőbb szempont.

A magyar állampolgárság kiterjesztése valójában 1945 óta az első igazán nagy lépés lehet a trianoni, illetve a Párizs környéki békediktátumok által szétszabdalt magyarság újraegyesítése felé. Az egységes Kárpát-medencei magyar politikai artikuláció és érdekérvényesítés jogi alapját hozza létre az az aktus, mely által az elszakított országrészek magyarjai lehetőséget kapnak a magyar államhoz való kötődésük törvényi kifejezésére.

Ezen egységes Kárpát-medencei magyar politikai artikuláció pedig létérdeke az egyetemes magyarságnak. Józan ésszel könnyen belátható, hogy a térségben élő 13 millió magyar nagyobb politikai és gazdasági erőt képvisel, mint 10 millió, illetve a tőle elszakított kisebb-nagyobb magyar közösségek. Ez temérdek előnnyel jár a kivérzett magyar gazdasági élet számára is, hiszen ezáltal a hazai vállalkozások lehetőségei kiszélesednek, mivel egy csapásra jelentős létszámú magas munkakultúrával rendelkező, magyar állampolgárságú, de a helyi viszonyokat jól ismerő munkaerő áll rendelkezésükre az elszakított országrészekben. Ugyanakkor semmiféle uniós jogszabályt nem sértő versenyelőnyt eredményez a magyar vállalkozások számára.

Tehát a magyar állampolgárság kiterjesztése pusztán gazdasági síkon is remek befektetés. Mindemellett Magyarország ezzel kvázi védőhatalommá válik, ami nagy segítséget jelent az elszakított országrészekben élő magyaroknak önrendelkezési törekvéseikben, illetve jogegyenlőségük érvényesítésében.

Gondoljuk csak el, ha Malina Hedvig magyar állampolgár is volna, Szlovákia egy pillanatig sem minősíthetné a történteket cinikusan szlovák belügynek. A magyar állampolgárság csökkentené az asszimilációt, illetve visszamagyarosodási folyamatokat indítana be. Sok első vagy akár többedik generációs asszimiláns, főleg a szórványvidékeken, hazatalálna nemzeti identitásához. E téren sok száz ezres nagyságrendről lehet beszélni! Ez pedig logikusan tovább növeli a magyarság súlyát és érdekérvényesítő képességét. Erre jó példa a Romániában, Krassó-Szörény megyében élő horvátok esete. 1990 körül alig akadt már köztük, aki horvátul beszélt, az asszimiláció kétségbeejtően felgyorsult. A függetlenné vált horvát állam azonban megadta nekik az állampolgárságot, szavazati joggal együtt. Ennek eredményeként ma virágzik a romániai horvát közösség, népesedési és gazdasági mutatóik rendkívül pozitívak. Figyelemre méltó, hogy közülük elenyésző számban költöztek a jóval gazdagabb Horvátországba. A Kárpát-medencei magyarság esetében sem várható jelentős arányú áttelepedő. Aki akart, már az 1990-es években Magyarországra költözött, az uniós csatlakozás pedig végképp megkönnyítette ezt, vagyis az állampolgárság kiterjesztése erre gyakorlatilag nincs hatással.

A budapesti törvényhozásnak történelmi adósságot kell törleszteni az elszakított országrészek magyarjai felé, olyan nemzetpolitikai esélyt teremtve, mellyel okosan élve valóban történelmi paradigmaváltás következhet be a Kárpát-medencében.

Ágoston Balázs