A 2002. május közepi bemutató óta többszöri szerepcserével zajlik a színjáték. A színpad hatalmas, szinte beláthatatlan. Első pillantásra 93 ezer négyzetkilométernyire becsülnénk. A premier nagy sikert hozott, fél ország tapsolt felállva – vagy ha mégsem, ez sajnos későn derült ki… S utána jött napra-napra, az első száz, majd a második. Az első száz után volt ünnep pezsgővel, tortával. A második után már nem. A taps is egyre halkult. A kritikusok is egyre mélyebben mártogatták vitriolba tollukat.

– Több fényt, több csillogást, több drámát! – hangzott a színfalak mögül a rendezői utasítás. – Mindenki maradjon a szerepénél és ne rögtönözzön! A főszereplő terhein kicsit könnyítenünk kell, megrövidítjük a szövegét. Egyetlen mondatra, de az fennkölt, drámai, ugyanakkor sugározza az atyai bölcsességet! A legjobb talán ez a deáki mondat lenne: jobban szeretem a hazát, mint gyűlölöm az ellenségeimet! A statiszták maradjanak a háttérben. Csináljátok azt, amit eddig, a többit bízzátok rám, egy kis utcai hírverés, kampány visszacsalogatja a nézőket…

A kormányváltás után a szocialisták a száznapos programok keretében a polgári kormány által hátrahagyott 320 milliárd forint szétosztásával biztosították a közönség vastapsát az őszi önkormányzati választásokig. A cirkusz nagy volt, most is az, és talán egyre nagyobb lesz, mert a kenyér egyre fogy. A közönség gyomra egyre hangosabban korog, növelni kell a hangerőt, a drámai hatást, hogy elnyomja a kellemetlen mellékzajokat. A rendező dolgozik, fokozza a tempót, a publikum kapkodja a fejét a színpad egyik pontjáról, a másikra. Az egyik szegletben éppen egy zászló lobban lángra, a másikban két szó miatt ítéli a bíróság tíz hónapos letöltendő börtönbüntetésre a színjáték egyik legfőbb kritikusát.

Színház az egész ország… A közönség egyik fele dühös, a másik fele elégedett. Látszólag összebékíthetetlen a két tábor. Mindaddig, amíg rá nem döbbennek, hogy amit látnak, illúzió. S valójában a szerepek is fordítottak, a közönséggel játszatják a tragikomédiát, és a színészek mozgatják a publikumot.

A Medgyessy-kormány első évét sikeres kommunikációjának köszönhetően magas támogatottsággal zárta. Pedig számos a szocialistákat érintő botrány robbant ki, az első alig egy hónappal a hatalomra kerülésük után. A D–209-es ügy. A kormányfő ügynökmúltjának kezelésén keresztül megismerhető a szocialisták válsághelyzetben használt forgatókönyve, melyet mind a mai napig alkalmaznak.

A Magyar Nemzet június közepén a birtokába került iratok alapján közölte, hogy Medgyessy Péter a III/II-es főcsoportfőnökség szigorúan titkos ügynöke volt. A Fidesz akkori frakcióvezetője, pártelnöke, Pokorni Zoltán a kormányfő lemondását követelte. A hálózat visszavágott, néhány napon belül nem Medgyessy, hanem a legnagyobb ellenzéki párt politikusa mondott le posztjáról. A Budapest TV Kimondva-kimondatlanul című műsorában Meruk József azt mondta: „Az egyik ellenzéki párt prominens képviselőjének édesapja Pákozdi János néven dolgozott az Állambiztonsági Hivatalnak.” Meruk, a Magyar Hírlap egykori moszkvai tudósítója, majd az MTI madridi, lisszaboni kiküldöttje, a rendszerváltás után az MSZP külügyi osztályának vezetője, későbbi kampányfőnök azt is tudta, hogy Pákozdit 1953-ban letartóztatták és 12 éves börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben választás elé állították: további kilenc évet tölt rabságban, vagy dolgozni kezd az állambiztonságnak.

Pokorni Zoltán az elhangzottakból édesapjára ismert. Pokorni Jánost államellenes összeesküvés vádjával tartóztatták le a legsötétebb Rákosi-időkben. 1956-ban forradalmárok szabadították ki börtönéből, majd ez év decemberében a rádióban elhangzott felszólítás hatására, hogy a felszabadított – és nem szökött – rabok jelentkezzenek a rendőrségen, ő is így tett. Az akkor 27 éves fiatalembert, kilencéves börtönbüntetéssel a feje fölött vették rá arra, hogy hangulatjelentéseket írjon munkatársairól. Pokorni Zoltán a történtek hatására lemondott posztjairól.

A D–209-es nyilvánvaló erkölcsi veresége ellenére még görcsösebben kapaszkodott a kormányfői bársonyszékbe. A székbe, mely erősen ingott ekkor alatta. Ahogy Lamperth Mónika belügyminiszter alatt is 2002. július 4-én, amikor az országgyűlési választások első fordulójában a leadott szavazatok újraszámlálását követelők lezárták az Erzsébet hidat. A balliberális média, az engedetlen polgárok akciójáról szóló írásaival a D–209–esről és Pokorni erkölcsileg példamutató viselkedéséről áthelyezte a hangsúlyt az Orbán Viktor által meghirdetett polgári körök mozgalmára. Így lett rövidesen a civil társadalom spontán megnyilvánulásából a választási vereségébe belenyugodni nem tudó politikai párt hatalomszerzési kísérlete a július 4-iki akció.

Medgyessy és köre lélegzetvételnyi időhöz jutott, hogy rendezze sorait és felkészüljön a D–209-es parlamenti vizsgálóbizottság munkájának ellehetetlenítésére. A kormányfői múltat kutató testület mandátumát rendkívül szűkre szabták, így különösebb erőfeszítés nélkül kimenekíthették a kormányfőt az ellenzék szorításából. Olyan műbalhékkal kötötték le a publikumot, mint a testület elnökének, az MDF-es Balogh Lászlónak C típusú nemzetbiztonsági átvilágítása késleltetése. Hasonló eset fordult elő az ellenzék által felkért szakértőkkel is. Emlékeznek? Balogh László irodájában még egy fegyvertöltényt is találtak!

A közvélemény a bizottság ellenzéki és kormánypárti tagjainak csatározásába belefáradva már közönyösen fogadta Medgyessy meghallgatását és az állításai és a nyilvánosságra hozott dokumentumok közötti ellentmondásokat. A D–209-es ügy összességében a polgári oldalra hullott vissza, mivel az értékrendjének megfelelően erkölcsi kérdésként kezelte az állampárti idők szolgálati tevékenységét.

A rendszerváltás óta magas tisztséget betöltők múltját vizsgáló, úgynevezett Mécs-bizottságnak innentől kezdve már csak egy feladata volt, legalább egy, a nemzeti oldalhoz kötődő személyt kellett találnia, aki összefüggésbe hozható a III-as főcsoportfőnökséggel. Hogy áldozatként vagy tevékeny szereplőként, a baloldal számára mindegy volt.

Az elmúlt másfél esztendőből számos a D–209-es mintájára végigvezényelt ügyet említhetünk. Egy ezek közül a szinte teljesen elhallgatott légtérsértési ügy. Mint ismeretes, az Irak elleni amerikai háború kitörésének előestéjén harci helikopterek szálltak le a nagy köd miatt Ferihegyen. A honvédelmi miniszter az ellenzék kérdéseire válaszolva azt állította, a gépek Afganisztánba tartanak egy korábbi országgyűlési felhatalmazás alapján. Juhász Ferenc egy hétig hitegette ezzel a közvéleményt. Egészen addig tette ezt, amíg az amerikai védelmi miniszter be nem jelentette, hogy a gépek az Irak elleni támadásra készülő erők konstancai bázisán landoltak. A honvédelmi miniszter megrendült hangon jelentette be, hogy az amerikaiak megsértették hazánk szuverenitását és kemény hangú jegyzékben tiltakozott az USA-nál.

A szocialisták, hogy mentsék a menthetőt, a kormánypárti többségű Honvédelmi Bizottságban kezdték el az ügy „vizsgálatát”. Az ellenzék viszont paritásos elven működő bizottság felállítását követelte. A kormánypártoknak sikerült ennek felállítását a történetek után két hónappal későbbre kitolni, amikor már a közvélemény nem emlékezett az esetre. Nem is emlékezhetett, hiszen a baloldali média egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy az ominózus eset előtt február 12-e és 26-a között megtévesztő jelzéssel 59 alkalommal voltak átrepülések légterünkben. Akárcsak a D–209-es ügyben, itt is megpróbáltak a kormánypártok visszatámadni és azt követelték, hogy a vizsgálóbizottság az Orbán-kormány időszakának átrepüléseit is tekintse át. Miután nem találtak fogást az előző kabineten, inkább hallgattak az egészről.

A bankár–bróker-botrány kezelésében is időről időre találkozhatott a közvélemény a figyelemelterelő és a felelősség áthelyezésének trükkjével. Hét hónappal ezelőtt Szász Károly megveretésével kezdődött a Pannonplast-panama, mely K & H, majd Kulcsár-üggyé vált. Most már a közvélemény többségének csak egy momentum ugrik be az egészről, Szász Károly, aki hatmilliót keres, az Orbán-kormány idején nevezték ki, és felelősség terheli őt, mert nem derítette ki időben, hogy mi folyik a korábban Medgyessy Péter által is irányított K & H Banknál.

Emlékeznek még arra, hogy a több tíz milliárdos sikkasztási üggyel milyen szálon került kapcsolatba a belügyminiszter? Lamperth Mónika férje a Pannonplast-ügyben érintett Britton Kft.-től bérelt irodát és mellesleg szerepelt Kulcsár Attila negyvenes VIP-listáján a neve. Emlékeznek rá, hogy mikor beszélt Medgyessy Péter arról, hogy a „PSZÁF-nak rá kellett volna bukkannia arra, hogy valami nincs rendjén a Kulcsár-ügyben”? Valószínűleg nem. Mindez akkor történt, amikor kiderült Kulcsár Attiláról, aki az ügy első számú gyanúsítottja lett, hogy a Miniszterelnöki Hivatalba szóló állandó belépővel rendelkezik.

Emlékeznek-e, hogy mikor ingott meg a bizalom a szövevényes K & H-ügy kiderítésében részt vevő nyomozóban, Molnár Csabában? Értik-e végre, miért szerepel a rendőr a lapok címlapján, hogy süteményekkel vesztegették meg? És emlékeznek-e, hogy miközben erről hallottak, kiengedték az őrizetből 10 milliós óvadék fejében a K&H Bank korábbi vezérigazgatóját, Rejtő E. Tibort, sőt hasonló összeg fejében Bitvai Miklóst, az Állami Autópálya Kezelő Rt. korábbi vezetőjét is?

Ki marad meg a kollektív emlékezetben? Akit oda bevésnek a tömegtájékoztatás útján: a nyomozó, aki szereti az édességet. Szász Károly, akit felelőssé tettek a bűnügyért, amit leleplezett. Hiába tiltakozott Európa a PSZÁF elnökének leváltása ellen, a kormány eldöntötte, Szásznak mennie kell. S hogy ne legyen a közvélemény számára oly nyilvánvaló a menesztés oka, megvádolták a felügyelet vezetőjét, hogy hasonlóan a K & H-ügyhöz, az ingatlanszövetkezeteknél történt botrányok miatt is őt terheli a felelősség. Múlt év június 16-án Szász Károlyt, a PSZÁF elnökét ismeretlen tettesek brutális bántalmazták. 2004 januárjában a felügyelet elnöke már bűnbak. Az mellékes, hogy a PSZÁF-nak a törvény szerint a szövetkezetek nem tartoznak a felügyeleti jogkörébe. Az is mellékes, hogy a felügyelet volt az egyetlen közigazgatási szervezet, amely saját költségén közzétett hirdetésekben figyelmeztette a lakosságot azok működésének kockázatára. Az végképp csak egy elhallgatandó adalék, hogy a felügyelet magát Medgyessy Pétert kereste meg levélben, hogy sürgesse meg a szükséges jogi szabályok kidolgozását a szövetkezetekre vonatkozóan. A lényeg, Szásznak mennie kell!

A nagy ügyek mellett jöttek a kicsik, melyekből majd a tömegtájékoztatás nagyot fog alkotni. A Tilos Rádió kapcsán ma már senki nem beszél arról, hogy a médium munkatársai sorozatosan provokálták a keresztényeket. Kis ügy volt. A nagy abból lett, hogy egy fiatalember felgyújtott a rádió épülete előtt egy korábban ott zajlott polgári körös megmozdulás után egy izraeli zászlót. A kormányzatnak mindez kedvező lehetőség, hogy elterelje a figyelmet a Draskovics-csomagról, a költségvetés és László Csaba csúfos bukásáról. Az már csak ráadás, hogy így a választások közeledtével ismét célkeresztbe lehet állítani Orbán Viktort, aki a polgári körök mozgalmát életre hívta. És az már csak végképp bónusznak számít, hogy a szocialisták az ügy kapcsán felülvizsgálják a társadalom állapotát, kellően mélyek-e még az árkok. Működik-e a werberi gyűlöletkampány, a megosztás, a folyamatos provokáció, a félelemkeltés. A módszerek ugyanazok, mint 2002-ben voltak, s a rendező is itt van újra. Több drámát, fényt, cirkuszt, hogy lekössük a közönséget. A Tilos után Bencsik-ügyet. Bencsik után…

A lényeg, a közönség az előadással foglalkozzon és véletlenül se próbáljon meg a kulisszák mögé nézni, mert ott a valóság. Az 1054 milliárdos államháztartási hiány, a hatszázalékos munkanélküliség és a hiánypótlásra felveendő hárommilliárd eurós hitelkérelem, a megemelt diákhitelkamat, a fenyegető Draskovics-csomag… A kormány még tagadhatatlanul a helyén van. De Magyarország megbukott.

S. Cs.

* * *

Magyar valóság

Mit hivatott elfedni az újabb ügy? A magyar gazdaság a szocialisták második kormányzati ciklusának első éve után olyan mélypontra jutott, amelyeket nyugati elemzők az 1995-ös válsághoz hasonlítanak. Az államháztartás hiánya rekordméretűre emelkedett, az ország ismét eladósodási pályára állt. A külföldi befektetők sorra elkerülik Magyarországot, s a pénzügyi válság következtében az euró 2008-as bevezetése is realitásból vágyálom lett. A rendszerváltás óta most először fordul elő, hogy a kormánytöbbség által elfogadott költségvetés lényegében már januárban megbukott, s a pánikszerűen leváltott pénzügyminiszter udóda is csupán megszorításokkal képes elkerülni a pénzügyi összeomlást.

* * *

Mi megértjük Mécs Imrét

Kiszivárogtatásról, nagyívű pálfordulásokról és a Tadzs Mahalról beszélünk

1956-ban és általában a kommunista diktatúrában a barikád két oldala között nem volt átjárás, hiszen nem lehet valaki egyszerre hős és áruló. 1990 óta a barikád balfelén, a gyilkosok oldalán állók jogutódjai minden évben farizeus szemforgatással koszorúkat visznek az Új Köztemető 301-es parcellájába és más emlékhelyekre, ahol a magyar szabadság elődeik által legyilkolt mártírjai nyugszanak. E farizeusok újabban nincsenek egyedül, melléjük szegődtek olyanok is, akiket korábban 1956 hiteles képviselőiként ismertünk. Ki előnyért, ki egyébért somfordált át a túlsó partra, s mindenkinek magának kell elszámolnia lelkiismeretével.

Az átállókat azonban joggal sújtja egykori bajtársaik megvetése, aminek az elhagyottak évről évre hangot is adnak a jeles évfordulókon.

Nem kerülhette el a füttyöt, a tiltakozást Mécs Imre sem 2001-ben, aki válaszul csőcseléknek nevezte a temetőben ellene és a barikád vörös felének örökösei ellen tüntetőket. Épp csak azt nem mondta, ellenforradalmárok zavarták meg a rendet. A kádári propagandagépezetet idéző hangnem arra késztette a Demokratát, hogy megvizsgálja, vajon van-e erkölcsi alapja Mécs Imrének 56-os múltjával takargatni dicstelen jelenét.

Evégből született meg az Egy kihallgatás jegyzőkönyve című írás és a Bűnök és büntetések című vezércikk. Előbbi Mécs Imre 1957. július 4-i kihallgatásának jegyzőkönyvére épül és azt ismerteti, utóbbi pedig, mely műfaját tekintve publicisztikai szerzemény, megállapítja, hogy Mécs Imre a kifütyüléssel olcsón megúszta.

A vezércikkben használt „a társaira valló Mécs” kitételt és a másik cikkben foglalt következtetést a Pesti Központi Kerületi Bíróság elsőfokú ítélete nagy nyilvánosság előtt elkövetett, különösen jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásnak minősítette, és ezért Bencsik Andrásra tíz hónap fogházbüntetést rótt ki, Bertók László Attila pedig nyolc hónap, két évre felfüggesztett fogházbüntetést kapott.

Eddig a szikár tények – amelyek példátlanok a magyar demokrácia történetében, és amelyek újfent arra engednek következtetni, hogy a szocialista rezsim rendőrállami módszerekkel tör a demokrácia felszámolására, az alapvető szabadságjogok eltaposására.

Ilyen ügyekben ugyanis, bár a hatályos jogszabályok alapján elvileg lehetőség van erre, még soha senkire nem róttak ki szabadságvesztést. És igaz ugyan, hogy a predecens alapú ítélkezésnek Anglia a hazája, de semmi nem indokolja az eddigi gyakorlat megváltoztatását. A paragrafusok ugyan módot adnak ilyen kirívó büntetés kiszabására, erkölcsi alapja azonban nincs ennek az ítéletnek.

Ezért, és a Ron Werber-i gyűlöletpolitika eddig megismert jelenségei után mindenképpen politikai indíttatásúnak tűnik ez a tíz hónapos verdikt. Mert mi mással magyarázható, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság, pontosabban dr. Cserni János bíró jogsértésnek minősítette azt a szófordulatot, amely egy másik bíróság által ugyanebben az ügyben, polgári peres eljárásban hozott ítélet indoklásában szerepel. Ez az indoklás valós tényként mondja ki, hogy Mécs Imre a társaira vallott. Márpedig ha egyszer egy bíróság ezt már valós tényként állapította meg, akkor abszurd, hogy szó szerint ugyanezt a fordulatot egy másik bíróság egy másik eljárásban elítélje.

Az alábbiakban idézünk az említett jogerős ítéletből. (A Bűnök és büntetések című cikk szerzője Bencsik András, aki a jegyzőkönyv egyes részeiben tévesen ********) „A MAGYAR KÖ************* Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a dr. Paraizs József ügyvéd (**************) által képviselt MÉCS IMRE (1121 Budapest, Zugligeti út 33.) felperesnek, a dr. K. Soós Gábor ügyvéd (1118 Budapest, Köbölkút u. 36.) által képviselt BENCSIK ANDRÁS (Magyar Demokrata Szerkesztősége, 1068 Budapest, Király u. 54.) I. rendű, BERTÓK LÁSZLÓ (Magyar Demokrata Szerkesztősége, 1068 Budapest, Király u. 54.) II. rendű alperes ellen személyhez fűződő jog megsértésének megállapítása iránt indított perében a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2002. május 27. napján kelt 20.P.91.132/ 2001/10. számú ítélete ellen az alperesek által 11. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán meghozta a következő ÍTÉLETET: „A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja, és megállapítja, hogy az I. és II. rendű alperesek a Magyar Demokrata című hetilap 2001. november 15-i számának Egy kihallgatás jegyzőkönyve című cikkében azt a valós tényt, hogy Mécs Imre a társaira vallott, abban a hamis színben tüntették fel, hogy nem kis részben e vallomásnak köszönhetően végezték ki őket, és ezzel megsértették a felperes jóhírnév védelméhez fűződő személyiségi jogát. (…) Elutasította a másodfokú bíróság a felperesnek a II. r. alperes által jegyzett és Bűnök és büntetések címmel megjelent cikkel kapcsolatos kereseti kérelmét. Vizsgálva az írás egészét és a szövegösszefüggéseket is értékelve arra az álláspontra jutott, hogy a II. r. alperes azon megfogalmazása, hogy a felperes »nem azt kapta a füttyel, amit megérdemelt, csak annak töredékét«, olyan, az újságíró által a felperes vallomását tartalmazó jegyzőkönyvből levont értékítélet, illetve vélemény, amely nem alapozza meg a jogsértés megállapítását.

A másodfokú bíróság az érdemi határozat meghozatalakor különös figyelemmel volt a 30/1992. (V. 26.) és a 36/1994. (VI. 24.) számú AB-határozatokra, amelyek rögzítik, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog alapján a vélemény annak érték és valóságtartalmától függetlenül védett alkotmányos alapjog, melynek alapján az olyan vélemény is alkotmányos védelmet élvez, amely sértő, meghökkentő vagy aggodalmat kelt.

A II. r. alperes által nyilvánosságra hozott vélemény kétségtelenül nem pozitív a felperesre nézve, azonban ez még nem alapozza meg a jogsértés megállapítását, figyelemmel arra is, hogy a felperes mint a közélet szereplője a véleménynyilvánítás körében több bírálatot köteles elviselni.

Azt, hogy a felperes által kifogásoltak a szerző, a II. r. alperes értékítéletét, véleménynyilvánítását tartalmazza, alátámasztja a szóhasználat is, és nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy maga a cikk nem a felperes személyével, tevékenységével foglalkozott, hanem a különböző közéleti személyek morális különbségeit taglalja.

Tekintettel arra, hogy a másodfokú bíróság a II. r. alperessel szemben a felperesnek a jóhírnév védelméhez fűződő személyiségi jogai megsértésének megállapítására irányuló keresetét elutasította, ezért jogalap nélküli, alaptalan a nem vagyoni kártérítés iránti igénye is.”

A fentiekből világosan kitűnik, hogy a Bencsik András vezércikkében foglaltakat a Fővárosi Bíróság nem minősítette személyhez fűződő jog megsértésének, így érthetetlen, hogy a mostani büntetőper elsőfokú ítéletében miért lett belőle mégis rágalmazás. S ha az is lett belőle, milyen hatásra dönthetett úgy a bíró, hogy ilyen példátlanul súlyos büntetést szabjon ki?

Mert ugyanakkor előttünk sorjáznak a kettős mércét ordítóan bizonyító esetek. Emlékezhetünk, 1998 és 2002 között milyen súlyos rágalmakat szórt a sajtó például Orbán Viktor miniszterelnökre. Leírták, hogy veri a feleségét, hogy gondatlanul elhagyja a gyermekét, hogy rasszista, hogy diktatúrára tör és e megnyilatkozásoknak nem lett semmiféle következményük.

Mint ahogy nem lett következménye annak sem, hogy a Mécs Imre nevével fémjelzett országgyűlési bizottság, amely az 1990 utáni kormányok tagjainak a kommunista diktatúra állambiztonsági szerveivel való kapcsolatát lett volna hivatva feltárni, alkotmányellenesen működött, amint ezt az Alkotmánybíróság tavaly november 3-i határozatában megállapította.

A bizottság 2002. július 10-étől szeptember 30-áig tevékenykedett, elnöke Mécs Imre, alelnöke Demeter Ervin (Fidesz–MPSZ) lett. Rajtuk kívül dr. Dávid Gyula, dr. Simon Gábor és Tóth Károly (mindhárman az MSZP delegáltjai) képviselték a kormányoldalt, dr. Kovács Zoltán (Fidesz–MPSZ), dr. Répássy Róbert (Fidesz–MPSZ) és dr. Csáky András (MDF) az ellenzéket.

Csáky András már a kezdet kezdetén azt javasolta, hogy adatvédelmi aggályok miatt függesszék fel a munkát és várják meg Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos véleményét az ügyben. Ez meg is történt, Péterfalvi úgy ítélte meg, sérülnek az adatvédelmet szabályozó törvények, ám a megfogalmazott aggályokat a kormánypárti oldal figyelmen kívül hagyta.

A bizottság ellenzéki tagjai ámokfutásnak minősítették az adatvédelmi szempontból problémás kutakodást, és felfüggesztették tevékenységüket a testületben, ez azonban nem zavarta Mécs Imrét és a kormánypárti képviselőket, így egészen 2002 szeptemberének végéig folyt a semmi tárgyszerű eredményt nem hozó vizsgálódás.

A bizottság munkájáról azonban folyamatosan szivárogtak ki nemtelen és megalapozatlan információk a baloldali sajtóba. Az ellenzék az első perctől úgy vélte, a testület tevékenysége valójában válasz a D–209-es ügyre, célja a bűnösök és az áldozatok, a zsarolók és a megzsaroltak összemosása. És valóban, a kiszivárogtatók a polgári oldal politikusai közül többet besároztak, meggyanúsítottak, olyat is, aki a rágalmak idején már nem élt.

Répássy Róbert, a testület egyik fideszes tagja leszögezte, a bizottság nem működött, mert nem működhetett azután, hogy az ellenzéki képviselők felfüggesztették a tevékenységüket. Ezt követően a kormánypárti honatyák a saját szakállukra tevékenykedtek, de ez nem minősíthető bizottsági munkának.

Répássy Róbert lapunknak elmondta, hogy az áttekintett iratokból nem derült ki egyértelműen, a sejtelmesen csak érintetteknek titulált személyek elszenvedői vagy aktív folytatói voltak a kommunista diktatúra állambiztonsági tevékenységének. A fideszes képviselő szerint Mécs Imre és kormánypárti társai az „érintettek” névsorának nyilvánosságra hozatalával megrágalmaztak több embert. Répássy hangsúlyozta, Mécs Imre rendkívül dicstelen szerepet játszott ebben az ügyben.

A Magyar Hírlap 2002. augusztus 24-i száma megbízható információkra hivatkozva hírbe hozta Boros Imrét, az Orbán-kormány PHARE-miniszterét, Járai Zsigmondot, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, Kádár Bélát, az Antall-kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokért felelős miniszterét, Martonyi Jánost, az Orbán-kormány külügyminiszterét, Nógrádi Lászlót, a polgári kabinet közlekedési és vízügyi miniszterét, Raffay Ernőt, az Antall-kormány honvédelmi politikai államtitkárát és Sárossy Lászlót, az első szabadon választott kormány mezőgazdasági politikai államtitkárát. A kiszivárgott információk szerint a baloldalon csak a D–209-es Medgyessy Péter és Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány ipari és kereskedelmi minisztere keveredett gyanúba, illetve Szalay Gábor, az oktatási tárca SZDSZ-es államtitkára neve is fölmerült, ám mint kiderült, az ő aktája sikeresen eltűnt a Belügyminisztérium irattárából 1995-ben, amikor az SZDSZ-es Kuncze Gábor volt a tárca vezetője.

A kiszivárogtatók ügynökmúlttal sározták be a védekezni nem tudó néhai Rabár Ferencet, az Antall-kormány pénzügyminiszterét is. Mindezért örökre felelősség terheli a bizottság vezetőjét, Mécs Imrét, aki mentelmi joga védettségében, az erkölcsi tisztaság nevében könnyedén balettozott a tesület élén, és nem szégyellte magát ezért. A bizottság ráadásul úgy fejezte be munkáját, hogy semmiféle összefoglalót, jelentést nem tett le az asztalra.

Hozzátehetjük, a zárt ülések ellenére, a kiszivárogtatások miatt mindez a nyilvánosság előtt zajlott, s bizonyára különösen nagy érdeksérelmet okozott azoknak, akiket ügynökmúlttal gyanúsítottak meg.

Az igazságra mindezért nem derülhetett fény, mint Mécs Imre mondta a Hit Gyülekezetéhez közel álló Hetek című hetilap 2003. november 21-i számában, „ebből ennyit lehetett kihozni”.

A cél egyértelműen a zavarkeltés, a D–209-es ügy áttematizálása volt a werberi kommunikációs stratégiának megfelelően.

Andreas Oplatka, a Neue Zürcher Zeitung budapesti tudósítója is így értékelte ezt: „A Mécs-bizottság a szocialista–szabad demokrata kormánytábor válasza volt Megyessy Péter kormányfő kémelhárítói múltjának leleplezésére”. Oplatka hozzáteszi: „a legkevesebb, ami elmondható, hogy a vizsgálat megbízhatatlan dokumentációs talajon zajlik, és hogy jogi kísérő körülményei kétesek”.

Az adatvédelmi biztos állásfoglalása és a bizottság ellenzéki tagjainak kivonulása ellenére Mécs Imre és szocialista tábora rendületlenül folytatták kutakodásukat, s Mécs Imre 2002. augusztus 30-án sajtótájékoztatón hozta nyilvánosságra azok névsorát, akik esetében érintettséget véltek felfedezni. Ebben a Mécs által kilencvenszázalékosnak nevezett névsorban ismételten szerepelt Nógrádi László és Kádár Béla, akik néhány nappal korábban egyértelműen tisztázták magukat, ezt maga a bizottság elnöke is bejelentette pár nappal a sajtótájékoztató előtt. Vajon mi történt a két időpont között? Máig nem tudjuk, Nógrádi és Kádár miért került rá ismét a Mécs-listára.

Az azonban megállapítható, hogy Mécs Imre mint egy alkotmányellenesen működő, ellenzéki képviselők nélkül, tehát erkölcsileg illegitim módon tevékenykedő, végül tényszerű és szakszerű jelentést nem készítő bizottság elnöke felelős a kiszivárgott rágalmakért, felelős azért, hogy ártatlan embereket ügynökmúlttal gyanúsítottak meg, anélkül hogy az „érintettség” mibenlétét meghatározták volna. Ezzel Mécs muníciót szolgáltatott a „mindenki egyformán bűnös” elmélethez, amellyel a szocialisták igyekeznek összemosni bűnösöket és áldozatokat, zsarolókat és megzsaroltakat.

A Bencsik Andrásra és Bertók László Attilára kirótt példátlan, a népbíróságok szellemiségét megidéző ítélet óta Mécs Imre a megsértett hős szerepében pózol. Kérdés, van-e erkölcsi alapja a szégyenletes bizottsági elnöki ámokfutása után, és azok után, hogy látványosan átment a fent említett barikád másik oldalára.

Igazán jó lenne tudni, vajon milyen indíttatásból fordított köpönyegén Mécs Imre 1990 után, s jó lenne tudni, miért vállalta mások besározását, miért vállalta ezt a szégyenteljes szerepet. Kolozsvári Papp László író a Kortárs című lap 2001. decemberi számában megjelent Gyarmat című ironikus írásában így vélekedik erről: „Nagy-nagy megértéssel figyelem Mécs Imre sorsát (…), veri a sors, de ő állja! Aztán, zavaros égből gömbvillám, megváltozik a rendszer, ő parlamenti képviselő lesz, két cikluson át kormányzati csendestárs, na jó, nem csendes, de társ, hát hogyne érteném meg, hogy megbocsát azoknak, akik őt 1956-ban halálra ítélték, majdnem kivégezték, egy életen át izélgették! ő győzött! Nagylelkű! Hát hogyne értenénk meg őt, amikor itt lebeg előttünk a másik nagy megbocsátó! Belőle államelnök lett, részt vehetett a japán császár koronázásán, életre szóló élmény! Hát még, ha hozzávesszük az indiai Tádzs Mahalt, holdfényben. Majdnem annyit utazott, mint a román Haza Tölgye, virágjában! Aki ilyen szép utakat tehetett a földtekén, színdarabját is játszották Amerikában, az igazán győztesnek érezheti magát, részéről le lehet tudva, ő kvitt! Én ezt nagyon-nagyon megértem!”

Mi is megértjük. Jellem kérdése az egész.

Ágoston Balázs

* * *

Egy kihallgatás jegyzőkönyve

Mécs Imre vallomása 1957. július 4-én

– Tegyen vallomást arra vonatkozóan, hogy mikor és kin keresztül kapcsolódott be az illegális szervezkedésbe!

– 1956. november 10-e körül lakásomon felkeresett Lévai Mária egyetemi hallgató, jogász, aki egy szervezkedésben részt vett, és felszólított engem, hogy vegyek én is abban részt. Én először húzódoztam, és ő a harmadik alkalommal történő rábeszéléskor otthagyott nálam körülbelül húsz darab sokszorosított röplapot, hogy azokat terjesszem, ahol tudom. Én azonban ezeket a röplapokat megsemmisítettem. Körülbelül egy hét múlva elhívott lakásukra Lévai Mária, és ott megismertetett egy Markó fedőnevű fiatalemberrel, a nevét később tudtam meg, hogy Nagy Józsefnek hívják. ő elmondotta, hogy a harcok nem értek véget, tovább folytatódnak, és minden emberre szükség van. Majd kijelentette, hogy velem a kapcsolatot Lévai Márián keresztül fogja tartani. Végül abban állapodtunk meg, hogy Lévai Márián keresztül fogok utasításokat kapni. Célul egyelőre röplapok terjesztését tűztük ki.

– Ismertesse a röplapok tartalmát, amiket Lévai Máriától vett át!

– A röplapok tartalmának lényege a következő volt: Magyar fiatalok! A harc még nem ért véget! Kövessétek figyelemmel az eseményeket, mert még eljön az idő, amikor mindenkire szükség lesz. A szövegre pontosan nem emlékszem, az első eset után én további röplapokat nem kaptam és nem láttam.

– A szervezkedésbe kapcsolódás után kitől milyen megbízást, feladatot kapott?

– Lévai Máriától később azt a feladatot kaptam, hogy az egyetemen az ismerőseim körében állapítsam meg, hogy kik harcoltak fegyverrel október végén és próbáljam ezeket beszervezni. Lévai Mária, Nagy József a szervezkedéssel kapcsolatban elmondta, hogy a szervezkedés egész Budapestre kiterjed, és nagyon sokan vannak. Én konkrétan senkivel sem beszéltem és nem szerveztem be senkit.

– Nevezze meg társait, akik a szervezkedésben részt vettek, akik annak tagjai voltak!

– A szervezkedésnek tagjai voltak: Nagy József, Kárászi János, Vancsó Béláné, Feri nevű építészmérnök, Lajtó fedőnevű, Bárány János, Nándi, Ungvári fedőnevű csepeli fiú, Vaskapu fedőnevű Vaskapu utcai fiú, Lévai Mária. Én még több személyt látásból ismerek, akikkel együtt egyes illegális megbeszéléseken találkoztam, azonban nevüket nem tudom.

– Hány alkalommal és hol vett ön részt illegális megbeszélésen?

– Három alkalommal vettem részt illegális megbeszélésen a Nándi lakásán. Több alkalommal beszéltünk Markóval, Nagy Józseffel a lakásán és Lévai Mária lakásán. Későbbi alkalommal voltam Vancsó Béláné lakásán és Feri lakásán. Voltam Bárány János lakásán, az Ungvárinál Csepelen egy munkásszálláson, Vaskapunál a Vaskapu utca 1. alatt. A Ráday utcában voltam Nagy Józseffel és Lajtóval együtt, egy Nagy Károly nevű fiút kerestünk, jogi egyetemi hallgatót. Egy diákszállóban lakott, itt kerestük a diákszálló igazgatóját is, a nevezetteket nem találtuk meg, még volt velünk három személy, nem vagyok biztos abban, hogy ki volt még velünk.

– Az illegális megbeszéléseknek mi volt a célja, miről folytattak megbeszélést?

– A megbeszéléseken szó volt egy elkövetkezendő fegyveres felkelésről, amelynek az időpontját később határozták volna meg. Nándi lakásán, Budapesten, az Egressy úton az első megbeszélésen jelen volt Nagy József, Kárászi János, Feri, Vancsó Béláné, Lajtó és Nándi és én. 1956. december elején szervezési feladatokról beszéltünk. Nagy József megbízta Ferit a D csoport megszervezésével. A megbeszélés végén Nagy József és Kárászi János kész feladatokkal jöttek elő, leírták a napirendet, kiosztották a fedőneveket, a jelenlévőknek kijelentették, hogy az egész Budapest területén lévő csoportokat egységesíteni kell. Engem megbíztak azzal, hogy szervezzek csoportot az egyetemen és a barátaim körében. Kárászinak Csepelen kellett csoportot szerveznie, ő vette át Bárány János korábbi feladatát.

– A második megbeszélésen Tóth Nándornál (Nándi) miről volt szó?

– A második megbeszélésnek az volt a célja, hogy több csoport vezetőjével megbeszéljék a szervezkedés egységes vezetését. Azonban többen nem jöttek el, és nem lehetett az eredeti célkitűzést megvalósítani. Az egész megbeszélés vitává fajult, ami a vezetés kérdése körül folyt, hogy melyik csoport legyen a vezető. Ezen az ülésen lett elhatározva, hogy kapcsolatfelvétel és tájékozódás végett valakinek ki kell mennie Nyugatra, Bécsbe, ahol fel kell venni a kapcsolatot Király Bélával. A kiutazással Kárászi János (a Bagoly-csoport részéről), tehát a jelenlévők egyike lett megbízva. A megbeszélés legelején eskütétel volt, hogy a magyar nép érdekeiért fogunk mindig harcolni. Az eskü szövegét, melyet Vancsóné olvasott fel, végül is aláírtuk. Jelen volt Nagy József, Kárászi János, Lajtó, Nándi, Vancsóné, Feri, három fiú a Bagoly-csoportból, az Ungvári fedőnevű és még két vagy három fiú, akiket nem ismerek.

– A harmadik megbeszélésen miről volt szó?

– A harmadik megbeszélésen Trombitás, Kárászi János beszámolt bécsi útjáról. Jelen voltak: Nagy József, Lajtó, Nándi, Vancsó Béláné, Feri, Kárászi és én. Kárászi elmondotta, hogy teljesen kilátástalannak látja a helyzetet, kint mindenki lebeszélte őt a szervezkedésről, és javasolta, hogy az egész szervezkedést szüntessük be, ő a maga részéről nem vesz részt benne. Igen élénk vita keletkezett, amelynek folyamán nem akartuk elfogadni Kárászi álláspontját. Kárászi beszámolója nagy megdöbbenést keltett, mert jó híreket vártunk vissza. A jelenlévők nem akarták elhinni Kárászi beszámolóját, és a szervezkedés folytatását akarták. Kételkedtek az egész dologban, hogy Kárászi egyáltalán kint járt Bécsben. ő hotelszámlával és más számlákkal, jegyekkel igazolta, hogy kint járt Bécsben. Elmondta, hogy tárgyalt egy amerikai megbízottal, a nevét nem mondta, tárgyalt herceg Esterházy Pállal. Mondta, hogy Király Bélával akart beszélni, de őt nem találta Bécsben. Mondta, hogy több helyre elvitték, és mindenki azt válaszolta neki, hogy a szervezkedés teljesen oktalan és céltalan dolog. Ezután a társaság csendesebb lett, semmilyen határozatot nem hoztunk. Ez után a megbeszélés után több illegális megbeszélést nem tartottunk.

– Milyen álláspontot foglaltak el ezután a szervezkedés tagjai?

– Kárászinak az volt a véleménye, hogy a szervezkedés során keletkezett iratokat meg kell semmisíteni, mindenkit az adott szava alól fel kell menteni és mindenki részére azt tanácsolja, menjen ki az országból. ő is ezt fogja csinálni. Nagy Józsefnek az volt a véleménye, hogy nem szabad megijedni, a szervezkedést folytatni kell. A többiek is ezt a véleményt képviselték, Vancsóné és Feri kivételével. Nagy József utasítást adott Lévai Máriának, hogy az országot hagyja el, mert tudomására jutott, hogy Bárány János letartóztatása után a rendőrség Lévai Máriát a lakásán kereste. Lévai Mária ezután disszidált.

– Kárászi János hogyan számolt be arról, hogy Bécsben tárgyalt kémtevékenység folytatásáról?

– Kárászi János említette, hogy őt Bécsben felszólították arra, hogy a szervezkedés tagjai folytassanak kémtevékenységet, és ezért fizetnének. Ezt azonban Kárászi kereken visszautasította. A szervezkedés tagjai sem vállalták el a kémtevékenység folytatását. Említette, hogy odakint megtudta, hogy a Bagoly-csoport kémkedéssel is foglalkozik, és erre a célra nekik nagyobb mennyiségű pénzük is van. Ezt nem értettem pontosan, hogy a pénz Bécsben vagy az országon belül van. Egy személy nevét sem nevezte meg, hogy ez ügyben kivel folytatott tárgyalásokat.

– Mondja el, hogy a szervezkedés milyen fegyverekkel rendelkezett!

– 1956. november 15-e körül Lévai Mária szólt nekem, hogy a lakásán vannak fegyverek és segítsek elvinni Nagy József lakására. A fegyverek eredetéről Lévai Mária azt mondotta, hogy egy egyetemista társa vitte fel hozzá, akit én nem ismertem, nevét nem említette. A fegyverek: két darab géppisztoly szétszedett állapotban, hozzávaló két-három tár és töltények, számukat nem tudom. Volt még két-három darab kézigránát, amelyeket egy zsákban és Lévai Mária aktatáskájában elvittünk Nagy József lakására, amit Nagy József átvett tőlünk.

– Miért vitték el a fegyvereket Nagy Józsefhez?

– A fegyvereket Nagy József kérte, Lévai Mária meg nem tudott a fegyverekkel mit csinálni, ezért vittük el hozzá. A fegyverek további sorsáról még azt tudom, hogy Kárászi megnyugtatott ’57 januárjában: a fegyvereket az Erzsébet királyné úti vasúti aluljáró melletti úton eldobálta.

– Ön a szervezkedés mely tagjaival tartott fenn további kapcsolatot?

– A kapcsolatot továbbra is fenntartottam Nagy Józseffel, Vancsó Bélánéval és Ferivel. Kárászi ’57. január közepén disszidált, azonban mielőtt elment, közölte velem, hogy az egész szervezkedés feloszlott, az iratokat megsemmisítették, és az adott eskü többet nem kötelez. Nagy József ’57. január vége felé elmondotta: Lévai Máriával disszidálni fog. Ez alkalommal lekísértem őket Szegedre, pontosabban Nagy József három nappal előbb leutazott Szegedre, és én Lévai Máriát kísértem le. Azonban Szegedről továbbjutni csak Lévai Mária tudott, ő egy határszéli faluba ment le Szeged alatt, ahonnan Jugoszláviába disszidált. Nagy József nem tudott a határon átjutni és ezért Szegedről visszatért Pestre. Azzal váltunk el egymástól, hogy ő Pécs felé ismét megpróbálja az átszökést. Azóta vele többet nem találkoztam.

– Vancsónéval ön a továbbiakban milyen kapcsolatot tartott fenn?

– Vancsónét a továbbiak során a lakásán többször felkerestem, hogy érdeklődjem, Kárászinak sikerült-e az országból kijutni és mi van Nagy Józseffel. Vancsóné a legutolsó beszélgetéseken említette, hogy Kárászi rejtjelezett levélben információkat kért tőle magyar és szovjet katonai objektumokról. Ezen megbeszélésen Feri is ott volt, és mindketten kijelentették, hogy gyűjtöttek néhány adatot a Pest környéki laktanyákról, és felszólítottak, hogy én is adjak ilyen adatokat. Én ezt azonban megtagadtam, és figyelmeztettem őket cselekedetük jelentőségére és következményeire. Vancsónéhoz azután többet nem is mentem el, egy alkalommal találkoztam vele az utcán, amikor is említette, hogy Nagy Józsefet nyolc hónapi börtönre ítélték, és Nándit is elfogták.

– Részletesen mondja el Vancsóné és Feri nevezetű személyek kémtevékenységét!

– 1957. március második felében felkerestem Vancsónét a lakásán, és ekkor beszélgettünk Kárásziról. Ekkor Ferivel említették, hogy Kárászi rejtjeles levelet írt, amelyet citrommal lehet elolvasni. Beszéd közben említették, hogy a szolgáltatott adatokért Kárászi Londonban pénzt kap. Azt is említették, hogy ők a leveleiket, melyekben adatokat közölnek, különböző címekre írják.

– Vancsóné és Feri hogyan írták Kárászinak a leveleket, milyen eljárást alkalmaztak?

– Ők ezt elmondták pontosan, azonban nem emlékszem arra, hogy leveleiket hogyan írták. Azonban arra emlékszem, hogy ők is hasonlóan, rejtjelezve írták a leveleiket, citrommal.

– Ön hány levelet látott, melyet Kárászi János írt?

– Összesen két levelet láttam. Azonban a levél nehezen volt olvasható, ezért Vancsóné mondta el a levelek tartalmát. A levél tartalmáról Vancsóné elmondta, hogy Kárászi hogyan él kint, és üdvözöl bennünket. Azt a levelet, amelyben kémadatokat kér, nem láttam. Ezt is szóban mondták el.

– Vancsóné mit mondott önnek arra vonatkozóan, hogy melyik követséggel és kivel tart kapcsolatot?

– Erre vonatkozóan Vancsóné nekem azt mondta, hogy a gyerekeit szeretné külföldre kijuttatni, és az angol követségen keres valamilyen ismeretséget, és azután ő maga is disszidálni akar.

– Nevezze meg azt a követségi személyt, akivel Vancsóné kapcsolatban van!

– Vancsóné nekem ilyenről nem beszélt.

– Önnek Vancsóné és Feri hogyan adtak megbízást kémadatok gyűjtésére?

– Feri azt mondta, hogy jó lenne, ha én is gyűjtenék ilyen adatokat. Hívott, hogy szombat-vasárnap menjek el velük Pest környéki laktanyákat megnézni. Ezt én nem vállaltam.

– Ön több alkalommal járt Vancsóné lakásán. Milyen céllal kereste fel, és önnel Vancsóné ez alkalommal mit közölt?

– Vancsónét azért kerestem fel, hogy érdeklődjem Kárászi János és Nagy József holléte felől. Azért érdeklődtem, hogy tájékozódjam saját szempontomból, hogy tudjam, mi a helyzet, hogy a rendőrség nem szerzett-e tudomást tevékenységemről.

– Ön Kárászi Jánossal milyen kapcsolatban állt? Mit tud Kárászi János ellenforradalmi tevékenységéről?

– Én Kárászi Jánost e szervezkedés keretében ismertem meg, és az ő disszidálásával vele a kapcsolatom megszűnt. Kárászival disszidálása előtt találkoztam a Rákóczi téren, ekkor elvitt magával a Feri lakására, és ott említette nekem, hogy nincs semmi pénze. Kért tőlem pénzt, amennyit tudok, adjak neki, mert neki sürgősen szüksége van pénzre, mert el kell távoznia az országból. Félt, hogy letartóztatják. Énnálam akkor volt ezer forint, és átadtam neki. Vancsónétól megtudtam a korábbi látogatás alkalmával, hogy Kárászi harminc szovjet katonát megölt a harcok alatt. Kárászi a Tűzoltó utcában egy erkélyről tüzelt a szovjet katonákra. Vancsóné ezt azért mondta el, hogy Kárászinak érdemeit kiemelje. Engem azonban nagyon megdöbbentett Vancsónénak ezen közlése.

– A kihallgatását megszakítom. A jegyzőkönyv vallomásomat helyesen tartalmazza, amit minden kényszer nélkül tettem meg, és elolvasás után aláírásommal igazolok: Mécs Imre letartóztatott

A kihallgatást vezette: Fazekas József

rendőrnyomozó főhadnagy

(Magyar Demokrata, 5. évfolyam, 2001/46., 2001. november 15., 34-36. oldal)