Alig egy napig ülhettek nyugodtan a magyar államkötvényekkel, részvényekkel, vagy bármilyen értékpapírral rendelkezők. A Bankszövetséggel kötött egyezség után tavalyi utolsó számunkban még azt írtuk: „rendkívül nyugtató lehet, hogy külföldön azt látják, a magyar kormány épp a legtöbb konfliktust megélt bankszektorral volt képes megegyezésre” (Demokrata, 2011/51–52). És valóban, az euró árfolyama például néhány nap alatt 306 forintról (és az IMF-tárgyalások bejelenése előtti 315 forintról) 300 forintra erősödött, a magyar tőzsdén pedig szárnyalni kezdett a bankrészvények árfolyama. Ám még időnk is alig volt elhinni, hogy békésebb idők jöhetnek a forrongó hazai gazdaságpolitikában, máris az újabb feketeleves jött. Mire lapunk kijött a nyomdából, az IMF-delegáció korai hazautazása kirobbantotta a hazánkkal szembeni újabb bizalmi válságot, amit néhány nappal később a Standard&Poor’s – korábbi ígéreteit megszegő – bejelentése erősített. A hitelminősítő ugyanis mégsem várta meg Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap tárgyalásait, hanem a Moody’s után másodikként szintén a befektetésre nem ajánlott kategóriába húzta a magyar államadósságot.

A várt megkönnyebbülés helyett tehát, alig egy héttel a Bankszövetséggel kötött egyezség után Magyarország hivatalosan is a „bóvli” kategóriába került.

Az IMF visszavág

Minden bizonnyal komoly elégtételt érezhetett Christoph Rosenberg, amikor az általa vezetett IMF-delegáció a tervezettnél egy nappal korábban, már az aranyvasárnap előtti péntek hajnalán elutazott Magyarországról. Rosenberg vezette ugyanis korábban azt a tárgyalócsoportot is, amellyel 2010 júliusában a magyar kormány szakította meg a tárgyalásokat. Akkor a küldöttségvezető úgy nyilatkozott: „Magyarországnak 2010-ben és 2011-ben is komoly költségvetési nehézségekkel kell szembesülnie” (Demokrata, 2010/34). Nem lett igaza. A következő másfél évben Magyarország mégsem szorult rá a Valutaalap segítségére, lejáró adósságait könnyedén megújította a szabad piacról, sőt idén nyárra a forint árfolyamát is a 265-ös eurószintig erősítette. Miután azonban ősztől elszállt a nemzetközi tőkepiacok optimizmusa, s a befektetők ismét ódzkodni kezdtek az úgynevezett „feltörekvő valutáktól”, az IMF által ismét Budapestre küldött Rosenberg demonstrálhatta: nagyot változott a világ 2010 nyara óta, s ezúttal Valutaalap van olyan helyzetben, hogy felrúghatja a tárgyalásokat. Bár tavaly nyáron a szervezet illetékesei rendkívül hidegfejűnek igyekeztek mutatkozni, s többször hangsúlyozták: ha a magyar kormány ezt igényli, bármikor hajlandók újrakezdeni a tárgyalásokat. Valójában azonban már Christoph Rosenberg ismételt delegációvezetővé történt kinevezése is jelezte: az IMF mégsem felejt, s első adandó alkalommal helyreállítja a tekintélyén esett csorbát.

A Valutaalap delegációjának távozását azonban még nem élték meg tragikusan a pénzpiacok. A forint épp csak megrezdült, majd ismét az optimista időszak 300-as euróárfolyamára erősödött. Külföldi elemzői is egyetértettek abban: a huzakodás ellenére 2012 első hónapjaiban minden bizonnyal megindul a két fél közötti hivatalos tárgyalás, amely a Magyarországnak szóló mentőöv odaítélésével zárul. Néhány nappal később azonban, a Standard&Poor’s-féle leminősítéssel újabb mélyütést kapott a magyar gazdaságpolitika. Az elemzőcég nyíltan elismerte: nem a magyar gazdasági folyamatok, a deficit vagy az államadósság alakulása volt döntésük oka, hanem hogy egyre inkább „gyengül a magyar gazdaság kiszámíthatósága”. Ez a gyengülés pedig többek között olyan lépések miatt is van, amelyek „kérdéseket vetnek fel a felügyelő intézmények függetlenségével kapcsolatban”. Az indoklásban újra előkerülnek az ágazati különadók is, amelyek az elemzőcég szerint rontják a munkahely-teremtési képességet, és így a gazdasági növekedés esélyeit is. Egyúttal bejelentették, amennyiben a jövőben a magyar gazdaság fiskális vagy külső teljesítménye is romlik, további leminősítés következhet (ez újabb beismerése annak, hogy ezúttal nem a gazdasági teljesítmény volt az indok). A Standard&Poor’s döntése már megtette a magáét: valutánk euróárfolyama 307 forint közelében esett.

Túldimenzionált törvény

Az IMF-delegáció hazautazásánál és a Standard&Poor’s leminősítésének indoklásánál is kulcstényező volt a magyar jegybanktörvény módosítása. A S&P így fogalmazott: „miután már tavaly módosult az MNB monetáris tanácsának kinevezési gyakorlata, a kormány most olyan törvényjavaslatot készít elő, ami még inkább kikezdheti a jegybank függetlenségét”. Az adott törvénymódosításnak – egy napig – valóban volt egy durva változata – ám az csupán egyéni képviselői indítvány volt. A javaslattevő egy gigaszervezetbe vonta volna össze a Nemzeti Bankot és a Pénzügyi Felügyeletet, amelynek élére természetesen új vezetőt nevezhetett volna ki a kormány. Ezt azonban az első nemzetközi tiltakozások után levették a napirendről. Nemzetközi fórumokon azonban továbbra is elrettentő példa maradt az új jegybanktörvény. Amit december 30-án meg is szavazott a parlament. Ebben azonban már mindössze két újdonság maradt. Egyrészt hogy a jelenlegi két alelnök mellé újabb, harmadik alelnök lép, akit a miniszterelnök jelölhet. Másrészt hogy a kamatszintről döntő Monetáris Tanács létszámát hétről kilencre emelik – az új tagokat az Országgyűlés határozhatja meg. A Tanács hatásköre egyúttal bővül, a jövőben meghatározza az alelnökök hatáskörét is.

A tervezetről a magyar kormány az Európai Központi Bank véleményét is kikérte. A szervezet harmadikként is csatlakozott a jegybanktörvény-ellenes kórushoz, 15 módosítást javasolva. Ebből 13-at be is iktatott a tervezet szövegébe az Országgyűlés. Az EKB egyébként 2011 elején szintén súlyos aggodalmait fejezte ki a jegybanktörvény akkori módosításai miatt, amely szerint a Monetáris Tanács új tagjait kizárólag a miniszterelnök javaslatára nevezhették ki – korábban az államfő és a jegybankelnök fele-fele arányban tehettek javaslatot. A szervezet a törvénytervezet visszavonására szólított fel. Ennek ellenére tavasszal a négy új tag kinevezése megtörtént, aminek eredményeként a félelmek szerint a kormány „átvehette volna az irányítást” a héttagú testületben – ám ez nem történt meg. Elemzők szerint a Tanács továbbra is kizárólag a monetáris politikai szempontok szerint hozza meg döntéseit, amit bizonyít, hogy kamatemelései az elmúlt hónapokban még a Nemzetgazdasági Minisztérium kritikáját is kiváltották. A próbálkozások, hogy a kormányzati célok jobban megjelenjenek a jegybank munkájában, nem előzmény nélküliek. 2004 végén a Gyurcsány-kormány szintén a Monetáris Tanács bővítése mellett döntött: akkor 9-ről 13 tagúra emelték a testület létszámát. Az Európai Központi Bank egyébként akkor is tiltakozott a döntés ellen – s a következő időszakban akkor

is kiderült, hogy a kormány ily módon nem tudta saját arcára formálni a jegybanki politikát.

S nem nagyon sikerült két évvel később sem, amikor pedig Gyurcsánynak lehetősége volt a saját maga által javasolt Simor Andrást ültetni az MNB elnöki székébe. A pénzpiaci folyamatokért felelős szervezet vezetőjeként ugyanis Simor gyakori kritikával illette a kormány felelőtlen költségvetési politikáját. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján tehát nem tűnik valós veszélynek, hogy a most bejelentett intézkedések alkalmasak lennének a jegybank függetlenségének aláásására. Amivel próbálkozni ráadásul fölösleges annak tükrében, hogy 2013 elején amúgy is lejár Simor András elnöki mandátuma, utódjára pedig az eddigi törvények alapján is a miniszterelnök tehet javaslatot. Ennek ismeretében tehát erős túlzás Magyarország bóvli kategóriába rántása a jegybanktörvényre hivatkozással.

Nyomás minden oldalról

Pedig a hazánk elleni év végi hadviselés nem is ért véget az IMF-delegáció távozásával, a S&P leminősítésével, s az EKB által megfogalmazott kritikákkal. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke karácsony előtt levelet írt Orbán Viktornak, amelyben „erőteljesen tanácsolta”, hogy a kormány vonja vissza a jegybanktörvényre és az egykulcsos adó bebetonozására szóló törvénytervezeteket. S néhány napon belül levél érkezett Hillary Clinton amerikai külügyminisztertől is, amelyben az új alkotmánnyal kapcsolatos néhány törvény átgondolására kéri a magyar felet (kormányunk az új alkotmány előírásaival magyarázza a jegybanktörvényben végrehajtott friss változtatásokat is). S miután Orbán Viktor elutasító választ adott Barroso kérésére, az év utolsó napjaiban hazánk kemény ultimátumot kapott a Valutaalaptól. Christoph Rosenberg bejelentette: a szervezet még nem döntött arról, hogy folytatja-e a Magyarország megsegítésével kapcsolatos egyeztetéseket.

A főtárgyaló szerint ennek feltétele az, hogy hazánk „megfelelő módon demonstrálja elkötelezettségét kulcsfontosságú gazdaságpolitikai ügyekben”. Valamint hogy a legszigorúbb gazdaságpolitikai felülvizsgálatot lehetővé tevő készenléti hitelcsomagot igényelje. Mint emlékezetes, a magyar kormány ezzel szemben az úgynevezett elővigyázatossági hitelcsomagban reménykedett, ami az IMF számára sokkal kisebb beleszólásra adna lehetőséget a magyarországi viszonyokba (Demokrata, 2011/47).

A Magyarországgal kapcsolatos villongásokra gyorsan ráharapott a nemzetközi sajtó is. A Financial Times kommentárja szerint a szembenállás az IMF-fel Magyarország piaci fenntarthatóságát veszélyezteti. A CNBC műsorából kiderült: Magyarország azért fog elbukni, mert nem tiszteli az alapvető európai értékeket. Nouriel Roubini, a válság-előrejelzései óta világhírűvé vált közgazdász elemzőháza pedig azt prognosztizálja: a magyar kormány ragaszkodása a „gazdasági szuverenitáshoz” tavaszig tolja az IMF-tárgyalások megkezdését, akkorra azonban a kiszámíthatatlan gazdaságpolitika, valamint az európai válság miatt erősödő félelmek olyan fokú finanszírozási nehézséget okoznak, hogy komolyan veszélybe kerülhet a 2012-ben esedékes 5 milliárd eurónyi törlesztés teljesítése. S a sort még folytathatnánk a Wall Street Journal, a Le Monde cikkeinek vagy londoni gazdaságkutatók hasonló tartalmú elemzéseinek felsorolásával.

Lapunk nem akar összeesküvés-elméletet gyártani, azonban tény: ilyen mértékű koncentrált nyomást, ennyire rövid idő alatt ritkán lehetett tapasztalni az Európai Unió gazdasági diplomáciájában.

S a hangzavar nem maradt következmény nélkül. A forint árfolyama karácsony után már komolyabban gyengülni kezdett, s az IMF-ultimátum bejelentésének időszakára az euróval szemben már 311-es szintig gyengült. S ugyancsak esett a S&P leminősítése óta amúgy is csendesen lecsorgó tőzsde. De ami a legsúlyosabb: az év utolsó napjaiban csak részlegesen voltak sikeresek a magyar állampapír-aukciók. A felkínált mennyiségnek ugyanis csupán 30-60 százalékát voltak hajlandók lejegyezni a befektetők. Azt is a korábbinál lényegesen magasabb, 9,5-9,7 százalékos hozam mellett (egy hónappal korábban a hozamok még alig haladták meg a 7 százalékot). Pedig valójában a csődveszély nem is annyira éles.

Egy magyar szakmai napilap, a Világgazdaság körkérdésére hazai közgazdászok elmondták: 2012-ben a magyar állam biztos nem fog csődhelyzetbe kerülni, a Nemzeti Bankban ugyanis még mintegy 2 milliárd eurónyi betétje van, s rendelkezik a magán-nyugdíjpénztári pénzek egy részével is. Ezek a vélemények azonban aligha jutnak el a nemzetközi befektetőkhöz.

Botladozva a tű fokán

„A tű fokán kell átmennie Magyarországnak” írtuk vezércikkünkben öt héttel ezelőtt, amikor a kormány bejelentette tárgyalási szándékát a Nemzetközi Valutaalappal. Merthogy úgy kell kiegyeznünk a nemzetközi pénzvilággal, hogy megtarthassuk az elmúlt időszak eredményeit (Demokrata, 2011/48).

Egyelőre úgy tűnik, a mutatvány botladozik. Hiába tartja ugyanis a kormány sikeresen egyensúlyba az államháztartást, hiába csökkenti az ország államadósságát, s hiába hoz olyan intézkedéseket (családi adózás, egykulcsos jövedelemadó, legutóbb pedig a devizahitelesek terheinek csökkentése), amelyek hosszabb távon jelentősen javítják a magyarországi életkörülményeket. A látványos gazdasági sikereket ugyanis elfedi a tragikus kommunikáció.

Néhány hete azon sajnálkoztunk: már-már megegyezett a kormány a Bankszövetséggel, amikor a Versenyhivatal azonnali vizsgálatot kezdeményezett hét nagybank ellen kartellezés gyanúja miatt. Ahogy akkor írtuk: „Amerikából nézve úgy tűnt, a magyar kormány ámokfutást rendez, egyik nap magához öleli, a másik nap pedig hátba szúrja a bankrendszert”. S jött is válaszként az első, Moody’s által történt leminősítés. A történet most igen gyorsan megismétlődött. Ezúttal tényleg megköttetett az egyezség a Bankszövetséggel, ám még fellélegezni sem volt idő, a horizontot újra borússá tette a jegybanktörvénnyel kapcsolatos vita.

Miért volt ennyire fontos épp most változtatni a Nemzeti Bank szervezeti felépítésén? Ha valóban jobb együttműködést kíván kikényszeríteni a kormány a jegybankkal, miért nem lehet várni egy évet, hisz 2013 tavaszán úgyis új jegybankelnököt neveznek ki? Kívülről úgy látszik: bolhából sikerült elefántot csinálni.

A magyar kormány egyelőre dacosan nyilatkozik. Orbán Viktor többször kijelentette: Magyarországnak nincs szüksége IMF-hitelre, csupán egy biztonsági lehetőségre arra az esetre, ha a nemzetközi pénzpiacok megbénulnának, s határozottan visszautasította a jegybanktörvény visszavonását, mert az „nem ütközik az európai jogszabályokkal”. De ez hiába van így, ha valami miatt kommunikációs téren ezt nem sikerül gördülékenyen kezelni. Külföldi elszigetelődésünknek a romló forintárfolyamon, vagy a magasabb államkötvénykamatokon keresztül súlyos árát fizeti meg az ország.

Kárász Andor