Mátyás szelleme visszatért

– Nem lehet letenni a könyvet, ráadásul a legjobb időben érkezett. Csak az a kérdés, hogy miért született. Veszélyt érez a szerző, vagy lépni akar a jövő felé?

– Egyik nincs a másik nélkül: a veszélyek korában élünk, és nagyszerű jövőt akarunk a nemzetünknek. A könyv előszava egy Guglielmo Ferrerótól vett idézettel zárul, amely szerint ha a nép elvárásai egybeesnek a fennálló hatalom működésével, akkor teremtődik „esély a történelem egy boldog korszakára”. A magyar közösséget különösen az elmúlt tizenöt évben éppen akkor szorongatták a legjobban, amikor megerősödőben volt; tudomásul kell venni, hogy függetlenségünk kivívását és önrendelkezésünk szélesítését az ellenünk fenekedők sértésnek veszik, és amikor ez elemi erővel meg is nyilatkozik, akkor tudni lehet, hogy jó, azaz magyar úton járunk. A könyv 2025 márciusának végén jelent meg, de már íródik egy ideje, közvetlen előzménye pedig a 2022-ben publikált Nemzeti blokk és a 2020-as Kulturális hadviselés volt. Ami abban a két kötetben olvasható, azt igyekeztem magasabb szinte emelni a Nemzeti maximummal. Röviden arról van szó, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jogi és gazdasági feltételei készen állnak, sőt, a NER immár társadalmi renddé szilárdult, de hogy ezt történelmi léptékűvé tegyük, ahhoz korszakot kell formálnunk köré a kultúra eszközkészletével.

– Az ’56-os forradalomról szóló fejezetben új hangsúlyokat teremt, új megközelítéseket alkalmaz. Miért akarja elrabolni vagy éppen megsemmisíteni a forradalom mítoszát több elemző is?

– A gondolat nem új: az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának szentelt, Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor által vezetett emlékév kiválóan megmutatta, adott esetben a közterekre kiplakátolt hősökkel, hogy kik is csinálták valójában a forradalmat. Igen, a magyar nemzet, a nép fiai, a szabadságharcosok, a pesti srácok és lányok. Az egykori szemtanúknak kell hinni! Illyés Gyula nemzeti forradalomnak tartotta, Németh László szerint pedig vezér nélküli felkelés volt. A mai magyar állam és a benne élő magyar nemzet e forradalomból született. Az 1989-es rendszerváltoztatás ötvenhatos legitimációt és szimbólumrendszert használt, de mivel a folyamatot időközben a posztkommunista-liberális erők eltérítették, végül 2010-ben sikerült csak lezárni és olyan államot alapítani, ami valóban 1956 örökségét hordozza. A magyar forradalom mítosza – ellentétben az amerikaival vagy a franciával – a mai napig élő, ható valóság, forró emlékezet, mozgósító erejű társadalmi képzelet. Ezt politikai szempontból a magyar jobboldali közösség hordozza, amelynek legendáriuma csupa szabadságharcból áll, 1848-tól kezdve 1956-on és 1989-en át egészen 2010-ig és tovább, mind a mai napig. Mert lehet, hogy idehaza kormányon vannak a nemzeti erők, de a globalistákkal szemben mi vagyunk ellenzékben.

– Mi a rendszer és a korszak közötti különbség?

– A rendszert egy speciális politikai működésmód, a korszakot a kor egészét átható szellemiség teszi. Ezért a rendszernek története van, a korszaknak viszont történelme, és míg itt az aktuális rend természete tapasztalható meg, addig ott egy egész kor szelleme követhető nyomon. Ebből is látszik, hogy az inkább politikailag artikulálható rendszer összetevői gazdaságiak és társadalmiak, egy-egy korszak viszont a benne érvényesülő sajátos kultúra révén ragadható meg. Mindannyian tudjuk például, hogy mire gondolunk a Bethlen-rendszer és a „boldog békeidők” kapcsán.

– Vajon kialakult-e már a társadalom korszaktudata, nemzetibb gondolkodásúvá tette-e a tizenöt éve tartó Orbán-korszak a magyar emberek gondolkodását?

– Igen, határozottan! Jellemző, hogy míg ellenfelei szó szerint leírják, hogy nemcsak kormányt, hanem rendszert kell váltani 2026-ban, sőt a vérmesebbek egyenesen korszakváltást ígérgetnek, addig azok, akik támogatják a kormány és a kormányfő munkáját, visszafogottabban beszélnek. Ezen szeretnék változtatni. Egyértelmű, hogy az elmúlt 15 esztendő a rendszerváltoztatás óta eltelt 35 év legfontosabb és legjelentősebb időszaka, és miután politikai értelemben már megszilárdult, névadója után minden joggal Orbán-rendszernek nevezhető. Hogy mindez nemzeti korszakká váljon, afelé már elindultunk a megelőző ciklusban, de ez nem csak annyiból áll, hogy idővel egy huzamosan fennálló kormányzás mintegy átnő egy történelmi korszakba, hanem tenni is kell érte, elsősorban kulturális eszközökkel. Ennek sikeréről is szól majd a 2026-os választás.

– A kötet szerint a jobboldali, konzervatív és nemzeti kulturális hegemónia megteremtése ma az egyik legfontosabb tennivalónk. Pozitív képet fest erről, miközben nekünk sokszor az az érzésünk, hogy a szociálliberális oldal még mindig túlzottan is sok kulturális hadállással és túl nagy befolyással rendelkezik…

– Nem tudok ezzel vitatkozni, de nem is hiszem, hogy nagy ellentét húzódna a két álláspont között. Vegyük tekintetbe, hogy a mai napig – jelentős részben külföldi segítséggel – működő progresszív kulturális konglomerátum voltaképpen 1945-ben született meg és egészen 2010-ig szabadon működhetett. Létrejöttét fizikai erőszaknak köszönhette, első negyven éve pedig diktatúrában tellett. Ehhez a 65 évnyi kulturális hegemóniához képest nekünk az elmúlt 15 év adatott, és az is – hála Istennek – alkotmányos-demokratikus körülmények között, ahol azonban már az is felháborodást szült a balliberális táborban, ha a kormány egyenlő versenyfeltételeket teremtett. Jó kérdés, hogy egymás után négy kétharmados győzelem után a jobboldalt vajon a kultúrában mekkora hányad illetné meg…

– Minduntalan feltűnik a kötetben a kultúra alapvető szerepére oly nagy súlyt fektető Antonio Gramsci hatása, ez önnél megszokott. Itt azt írja egy helyütt, hogy a kultúrával kell megteremteni a nemzeti konszenzust. Értjük és tudjuk, hogy ehhez tanultabbá, műveltebbé kell válnia a társadalomnak; szép gondolat, de nem illúziókergetés?

– Senkitől nem szégyen tanulni, főleg akkor, ha van mit. Gramsci egyébként a baloldalnak tett javaslatait az olasz katolikus egyház – mint a római klérus és népegyház egysége – által véghez vitt roppant kulturális munka mintájára fogalmazta meg, tehát most csak visszaröpült a kezünkbe a bumeráng. A jobboldal ráadásul mindig is idealista volt, változatlanul hihetünk 2025-ben is abban, amit gróf Dessewffy Aurél 1841-ben úgy fogalmazott meg, hogy „anyagi előmenetelünknek szellemi alapon kell épülnie”. Hiszem, hogy a legfontosabb a kultúra, a szellem vezet, a nyelv pedig mindenható, beszélni teremtő aktus. A társadalom egészét integráló, erős kohéziót teremtő, széles körű konszenzus is olyan eszközökkel biztosítható, mint a nemzeti identitás, az összetartozás tudata, az anyanyelv és a közös történelmi célok.

– Ha már tanulás, a kötetnek azt a fejezetét, amely az 1990 és 2025 közötti időszak politikai mérlegét vonja meg, leckeként kellene felmondatni az iskolákban. Lehet, hogy éppen az volt az Antall-kormányzás egyik legnagyobb hibája, hogy nem tudta megszerezni a kultúra fölötti irányítást?

– A legendássá vált találó mondás, amelyet Kövér Lászlóhoz kötünk, úgy hangzik, hogy „kormányon voltunk, de hatalmon nem”, és ez az 1990 és 2010 között eltelt húsz év egészére igaz. A rendszerváltó polgári-nemzeti erők, amelyek az első szabadon választott kormányt adták, egy sor társadalmi alrendszerben nem tudtak, mert nem tudhattak hatalmat gyakorolni. Ilyen volt a gazdaság egésze, a diplomáciai kar jó része, az erőszakszervezetek és a titkosszolgálatok világa, de ilyen volt a nyilvánosságra ható média, úgymint az újságok, folyóiratok, a rádió, televízió és a könyvkiadás, aztán az egyetemek terepe és az akadémiai, tudományos élet is, amely egy egész társadalom számára képes kijelölni a referenciákat. De említsük meg a szimbólumteremtő intézményeket is, mint a film- és szórakoztatóipar, valamint a reklámkultúra dimenzióját. A lehető legszélesebben értelmezett kultúra szerteágazó világáról van szó, benne az előbbieken túl az értelmiség összetételével a megelőző rendszer kulturális tehetetlenségi nyomatékával és a „civil” szervezetekkel, amelyeket a nálunk 1984-ben megtelepedő Soros Alapítvány támogatott. És 1990-től kezdve ez a posztkommunista-liberális kulturális altalaj már a szavak szintjén ellehetetlenítette, hogy kialakuljon egy jobboldali társadalmi képzelet, amely politikai erővé tudna transzformálódni. Ezért mondhatjuk, hogy a puhának titulált szoft politika valójában a legkeményebb fegyver.

– Ön mondta nemrég egy kerekasztal-beszélgetésben, hogy a Tisza korszakváltást akar. Na de hogyan? Ha nekünk is tanulni kell, akkor mit szóljunk a Tisza szavazótáboráról, ahol az ösztönből tiltakozók és az egyetemi tanárok is pont ugyanannyit tudnak a fontos összefüggésekről? Azaz semmit.

– A Tisza Párt tulajdonképpen jogilag egy megvásárlással feltámasztott alvó párt, politikai értelemben pedig fantomszervezet. Szavazótáborában statisztikailag kimutatható a megelőző másfél évtized összes ellenzéki pártjának és megmozdulásának kontinuitása, bővülése pedig abból fakad, hogy folyamatosan táplálkozik a még meglévő ellenzéki formációkból, és képes megszólítani a bizonytalanokat. Ettől függetlenül olyan jelöltállító, professzionális szervezetként, mint amit parlamentáris demokráciában párt alatt értünk, nem funkcionál. A pártpolitikai küzdelemhez több tényező szükséges, úgymint szellemi, személyi és szervezeti rátermettség, amelyek mindegyike kizárólag a Fidesz–KDNP oldalán adott, hiszen intellektuális, vezetési, sőt Orbán Viktor révén államférfiúi, illetve strukturális értelemben egyaránt fölényt élvez. Ez a dominancia azonban nem önmagáért van, a Fidesz győzelmével az egész magyarság nyer.

– A kötetben a magyarság három történelmi korszakáról ír. Mátyás király, majd a dualizmus és Horthy Miklós korszakáról. Nagyon szervilis azt kérdezni, hogy a most épülő korszak Mátyáséhoz hasonlít-e leginkább, már csak azért is, mert mindkettő térségbeli, mai szóval közép-európai egységben és léptékekben is gondolkodott…

– Az összehasonlítás teljesen természetes, hiszen a magyar történelemben mintázatok érvényesülnek, amelyek a megváltoztathatatlan földrajzi és demográfiai adottságokból, valamint a történelmi hagyományokból egyaránt következnek. Jól látszik, hogy az 1918–1819-es intermezzóval megszakított nagy időszakban, 1867 és 1944 között, azaz a dualizmus korában és a Horthy-korszakban egyaránt nagy nemzeti kormánypártok működtek. Például a Szabadelvű Párt, a Nemzeti Munkapárt, az Egységes Párt, amelyek modernizálták az államot és megvalósították a magyar önrendelkezést. Ebben nagyon erős párhuzam érvényesül a 2010-ben kezdődő Nemzeti Együttműködés Rendszerével és a Fidesz–KDNP-vel. Mátyás kora szintén eredményesen vethető össze a miénkkel, mert mindkettő egy-egy világrendszerváltás közepére esett, akkor a késő középkor lebomlása volt napirenden (ne feledjük, Mátyás két és fél évvel Amerika felfedezése előtt hunyt el), ma pedig a többpólusú világrend van születőben. A párhuzamot csak még tovább erősíti, hogy Hunyadi Mátyás független nemzeti királyságot teremtett a Kárpát-medencében, amely egy közép-európai szövetségi rendszer centruma volt, egyszerre dacolva a Német-római Császársággal és az Oszmán Birodalommal. Ma pedig a szuverén magyar nemzetállam kibontakozását látjuk, amely elég erős ahhoz, hogy barátokat toborozzon a harchoz, amely patrióta fordulatot eredményez majd Európában.

– A 2010 óta épülő korszak megteremtette a magabíró, Magyarországról kormányzott, magyar országot. Ez a könyv címében is szerepelő nemzeti maximum velős lényege?

– A nemzeti maximum nem szójáték, hanem a XXI. század nagy nemzeti vállalkozásának értékmagja. Míg a nemzeti minimum azt jelentette, hogy egyezzünk meg abban, amiben amúgy senki sem akar, addig a nemzeti maximum annak a konszenzusa, amit mindannyian szeretnénk. Mi más lehetne a legnagyobb közös osztó, mint az, hogy Magyarország, Széchenyivel szólva, saját tengelye körül forogjon? Magabíró Magyarország, ez tehát a közös cél.