A két éve tartó kelet-ukrajnai háború óta tömegével hagyták el Kárpátalját a fiatalok, hogy az otthoni fizetések többszöröséért dolgozzanak nyugaton. Az elvándorlás katasztrofális munkaerő­piaci helyzetet okozott a járásban, köztük a felerészben magyarok lakta Beregszászon is, ahol mára alig akad hadra fogható munkaerő. A megoldást a magyar kormány terve jelentheti.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Ha van olyan dolog, amiért dicsérni lehet Porosenkót, az a csokigyártás, vallják többen is a beregszászi lakosok közül. Mert bár az ukrán elnök politikájáról különböző véleményeket lehet hallani a felerészben magyarok lakta városban, egy azonban biztos: a milliárdos tulajdonában lévő Roshen nevű cég jelenleg is a világ egyik legnagyobb édesipari vállalatának számít, termékei 35 országban vannak jelen. A Candy Industry című brit szakfolyóirat szerint bevételét tekintve 2013-ban 1 milliárd dollárral a 20. legjelentősebb volt a nemzetközi édesipari mezőnyben.

Ám bármennyire is kitüntető figyelem jut a minőségi csokinak a 38 milliós Ukrajnában, az infrastruktúrával már érezhetően kevésbé törődik a Magyarországnál hétszer nagyobb állam. A beregsurányi határátkelő ukrán oldalára érkezve mintha 30 évet ugranánk vissza az időben: gépfegyveres határőrök, szigorú tekintetű vámosok néznek közömbösen ránk. A távolban romos épületek, égig érő őrtornyok hirdetik: messze még a vágyott uniós csatlakozás. Az utak állapotáról meg csak annyit, hogy az az osztrák autós, aki Sopronnál Magyarországra érve erősen csóválja a fejét, Kárpátalján egyenesen szívrohamot kapna. Az út szélén hagyott autók látványa pedig azt jelzi, hogy a gyorsabb gyalogos átkelést kihasználva naponta több százan járnak át Ukrajnából dolgozni Magyarországra, óriási munkaerőhiányt generálva ezzel Kárpátalján.

– Egyre jobban küszködünk az emberhiánnyal – sóhajtozik a hivatalában Babják Zoltán, a határtól kőhajításnyira lévő Beregszász első embere. És mintha az igazát akarná bizonyítani, a helyi újságot lobogtatja, amelynek szinte összes oldala tele van álláshirdetésekkel. Keresnek itt pincérnőt, géplakatost, varrónőt, brigadérost, recepcióst, szobalányt, egy külföldi befektetéssel rendelkező, újonnan alakult cég pedig habosított termékeket gyártana a környéken – már ha lenne munkaerő. A munkáskezek hiányából fakadó gondok utolérték a jelenleg 100 főt foglalkoztató polgármesteri hivatalt is, ahová ma már munkatapasztalat nélkül keresnek ezermester dolgozót. Csak egy a lényeg, mondja beletörődötten a polgármester, hogy akarjon dolgozni.

Az egyre inkább tarthatatlan helyzet okozója az ukrán gazdaság két éve tartó hanyatlása, amely nagymértékben hozzájárult az elvándorláshoz. A gyógyszer­árak megháromszorozódtak, az IMF-kölcsön feltétele drasztikus rezsiemelés volt. Miközben a bolti árak a magyarországi szint kétharmadán-háromnegyedén állnak, az átlagnyugdíj maradt 1000 hrivnya, mintegy 10 ezer forint. Kárpátalján az átlagember jelenleg átszámítva 30-40 ezer forintos fizetést visz haza, amiből 25 ezer forint csak a gázszámla. Ezek után korántsem meglepő, mekkora felháborodást okozott, amikor az ukrán parlament néhány hónapja a minimálbér harmincszorosára emelte a képviselők fizetését. A vagyonnyilatkozatokból kiderült ugyanis, hogy a legtöbb képviselő az év folyamán dollármilliókkal gazdagodott, a minimálbért keresőknek viszont havi 50 eurót kellene beosztani valahogy. A felháborodás nyomán a törvénytervezetet levették a napirendről, helyette a minimálbér kétszeres emeléséről döntött az ukrán parlament. Hiába azonban a visszalépés, az ukrajnai gazdaság továbbra is padlón van. Ennek eredményeként, valamint az ukrajnai fizetések három-négyszeresének reményében tömegével indultak el az ukrán munkavállalók a szomszédos országokba, többek között Magyarországra – a bátrabbak persze még messzebb, Nyugat-Európába. Az elvándorlástól szenved Beregszász városa is, amelynek 25 ezres lakossága két év alatt 17 ezerre csökkent.

– Mindenféle munkaerőre nagy szükség lenne. Mérnökökre ugyanúgy, mint fizikai munkásokra. Bár azzal tisztában vagyok, hogy az itt megkereshető 150-200 eurós fizetés annyira elegendő, hogy az illető kifizesse a gázszámláját – le­gyint sokatmondóan a polgármester. Majd hozzáteszi: ha találnak is munkaerőt a közszolgáltatásban, nehezíti a helyzetet, hogy az ukrán törvények szerint két évig csak minimálbéren lehet őt alkalmazni. A fizetést megemelheti egy 15 százalékos nyelvpótlék, amit a magyar nyelv ismeretéért tudnak adni. Csakhogy amit bérezésben ajánlani tudnak a cégek – vagy például a beregszászi önkormányzat –, az a nyugat-európai, vagy akár a magyarországi fizetésekkel is, összehasonlítva csepp a tengerben. Az önkormányzat tehetetlen, nem tudja megállítani, jobb esetben is csak mérsékelni képes az elvándorlást. A helyzet annyira kilátástalan, hogy az itt maradottak közül néhányan beálltak az ukrán hadseregbe, havi 70 ezer forint zsoldért kockáztatva, hogy esetleg a kelet-ukrajnai harcok sűrűjébe kerülnek.

Pedig a polgármester szerint a munkaerőhiány enyhítésére már elég lenne, ha az itteni cégek legalább a magyar fizetések 65 százalékát bérként kifizetnék. Az elvándorlást csökkentheti ugyanakkor az Egán Ede-terv is. A magyar állam és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség közös, a kárpátaljai vállalkozások fejlesztését és a kárpátaljai gazdaság élénkítését megcélzó programjának végrehajtására a 2017-es évre 5,2, a 2018-as évre pedig 4,8 milliárd költségvetési forrás áll majd rendelkezésre. Mellette elérhető egy 20 milliárdos kedvezményes hitel, amit az Eximbankon keresztül biztosít a magyar kormány. Az összegre kárpátaljai vállalkozások pályázhatnak, a cél pedig nem más, mint új munkahelyek létrehozása. Mindezek mellett a magyarországi üzemek Kárpátaljára való telepítését is támogatná a magyar állam.

Utóbbiakban reménykedik Beregszász első embere, de gondja azért így is akad bőven. A városi utak állapota például kritikán aluli. Meséli, hogy nemrég a szakemberekkel közösen kiszámították: a városban összesen 60 kilométernyi út van közösségi tulajdonban, s ebből 30 kilométernyi rendelkezik aszfaltborítással. Körülbelül 150 millió hrivnyára lenne szükségük ahhoz, hogy rendbe hozzák a fennmaradó 30 kilométernyi utat. Nehezíti a helyzetet, hogy a környéken sem működő aszfaltgyár, sem útépítő géppark nincs. A polgármester reméli, a kerülőút építésével, amit a magyar kormány is támogat, ezen is sikerül változtatni. Hogy aztán Beregszász közútjaira honnan lesz pénz, nem tudni, mint ahogy azt sem, ki fogja majd ellátni a betegeket a városban, miután az utolsó orvos is elvándorol.

– Az isten mentsem meg minket attól, hogy 5-6 év múlva itt kórházi kezelés alá kerüljünk! – mondja búcsúzóul a polgármester, hozzátéve, hogy a gondok ellenére célja továbbra is változatlan: szebbnek, jobbnak akarja látni a várost holnap, mint amilyen tegnap volt.

Merthogy Beregszász, ez a református püspöki székhely valamikor gazdag település hírében állt. Igazi polgárváros volt kaszinóval, Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal, amely az egyetlen hivatásos magyar nyelvű színház Ukrajnában. S bár a kaszinó helyén ma már étterem működik, van mellette méretes sportkomplexum, ingyenes jégpálya, egy termálfürdő gyógyvízzel, impozáns katolikus és egy református templom, régi vármegyeháza, valamint paloták egész sora. A felújított Hősök tere látványába pedig csak néha rondítanak bele a Vérke-patak mentén az oszlopokra felhúzott toborzóplakátok, emlékeztetve minket az innen több ezer kilométernyire lévő háborúra. De a legszebb rész talán a Kossuth tér, ahol a magyar segítséggel felújított Kárpátaljai Magyar Főiskola impozáns épülete hirdeti büszkén az anyaországhoz való tartozást. Az intézmény 1996-ban önállósult, ez évben kapta meg az ukrán államtól a működési engedélyt, így a Kárpát-medence első olyan határon túli magyar felsőoktatási intézménye lett, melynek diplomáját a helyi állam is elismeri. 2003-ban felvette a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nevet.

Az épület egyik tantermében találkozunk Dobsa Istvánnal, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ifjúsági Szervezetének elnökével. Tiszakeresztúr és a közigazgatásilag a településhez tartozó Karácsfalva polgármestere csak megerősíteni tudja Babják Zoltán szavait. Az elvándorlás két éve, a keleten dúló háború miatt indult be igazán, ami súlyos gazdasági visszaesést jelentett az országnak. A béremeléseket befagyasztották, a hiperinfláció miatt a helyzeten még az idén januárban duplájára emelt minimálbér sem segített. A kivándorlók úti céljai leginkább a környező országok, és Csehország is vonzó célpont lett az ukrán ajkúak számára. Ennek oka egyszerű: a szláv népek könnyebben megértik egymás nyelvét. Az azonban fontos, figyelmeztet az elnök, hogy a magyar kormány ukrán vendégmunkások magyarországi munkavállalását megkönnyítő intézkedései leginkább a nyugat-ukrajnai városokban élőknek szólnak. A kabinet célja ugyanis éppen az, hogy a kárpátaljai magyar közösség megmaradjon. Ezt szolgálja a magyar oktatásban dolgozók Magyarországról érkező bérkiegészítése, ahogy a már említett Egán Ede-program is, amely a helyi kis- és középvállalkozásokat kívánja megerősíteni. A pályázat alapfeltétele a magyarigazolvány.

– A magyar kormány erőfeszítése nélkül talán már magyar közösségről sem beszélhetnénk Kárpátalján. A legfontosabb célunk továbbra is az elvándorlás lassítása. Szerencsénk van, ugyan is az itt élő magyarokban erős a lokálpatriotizmus, ezért a kárpátaljai magyarok leginkább néhány hónapra terveznek csak külföldre menni. Időszakos munkákról van szó, a határon túl dolgozó tiszakeresztúriak, karácsfalvaiak 90 százaléka idénymunkás. A szülőföld szeretete hazahívja őket – nyugtat meg minket végül az elnök.

Elindulunk. Útközben betérünk még a Kossuth utcai szupermarketbe. Veszünk egy kis pékárut, meg szirokot keresünk, ami a Túró Rudi őse. A slágertermék persze továbbra is az alkohol, a vodka, fél liter ára átlagosan 700 forint. Kifelé menet az ajtóban állva negyvenes férfi szidja hangosan a rendszert. Kezében vodkát szorongat, több számmal nagyobb ukrán katonai kabátja hanyagul lóg rajta.

– A háború előtt minden jobb volt – sóhajtozik, miközben húz egyet az üvegből. Amikor az elvándorlásról kérdezzük, kertelés nélkül mondja, nem megy ő már sehova. Azt persze megérti, hogy a háború miatt egyre drágább minden, de legalább minőségi alkoholt lehetne kapni. Rossz­kedvűen teszi hozzá, hogy a közeli határnál, a senki földjén 5 euróért vehetne magának elsőrangú vodkát. Majd felnéz, és úgy mondja: „Már ha lenne annyi pénzem!” És csúszik a vodka megint.

Szomorúan búcsúzunk, esszük a szirokot, és elindulunk a határ, a gépfegyveres milicisták felé.

Takó Szabolcs