Megtanultak szeretni és félni
Az idén a tavalyival összehasonlítva megháromszorozódott, több mint 115 ezerre nőtt az elfogott határsértők száma, miközben 1500 embercsempész ellen indítottak eljárást a hatóságok. A migránsok egyre sűrűbben és egyre nagyobb csoportokban, kővel, bottal, késsel és létrákkal felszerelkezve támadják a magyar–szerb határkerítést. A Demokrata helyszínen készült riportjához ezúton is köszönjük a Belügyminisztérium, a Csongrád-Csanád Megyei Rendőr-főkapitányság és a mórahalmi önkormányzat segítségét.
Kora reggel van december másodikán, amikor az álmos városkát magunk mögött hagyva ráfordulunk a régi laktanya melletti földútra, és száguldunk, egyenesen neki a szerb határnak. A mórahalmi alpolgármester, Csányi László arcán látszik, mennyire sajnálja az autóját, mert fájdalmasan csörög, csattog, olykor még pattog is a Dacia, de sietnünk kell, mert néhány száz méterre a kerítéstől elfogás történt… És a frissen gyérített nyárfás végén a Szerbiába átnyúló tisztáson meg is találjuk Sárközi László és Király Richárd polgár- és mezőőröket, akik éppen beszélni próbálnak a hat földre ültetett migránssal, kevés sikerrel.
– Eddig két dolgot tudtunk kiszedni belőlük – mondja kissé sértődötten Sárközi László. – Az egyik az, hogy szokás szerint semmilyen papírjuk nincsen, miközben azt hajtogatják, afgánok. Egyébként meg sem nyikkannak. Már szóltunk a rendőrségnek is, minden percben jöhetnek értük – fejezi be rövid jelentését.
Hat riadt, szinte még gyerekarcú fiatalember, nem ellenkeznek, nem beszélnek, helyette előre betanított szelídséggel tűrik a feltartóztatást, a leültetést, hiszen az egyik céljukat már elérték: magyar (uniós) föld feketéllik a körmük alatt.
– Amíg a kerítés szerb oldalán vannak, sokkal agresszívabban viselkednek, különösen az utóbbi hónapokban – mondja az alpolgármester. – Létrát, rönköt, téglát dobálnak át, és akiknek sikerül közülük megbontani a kerítést vagy átmászni fölötte, azok már támadólag lépnek fel az egyenruhásokkal és a civil lakossággal szemben is.
Mindezt később Nógrádi Zoltán mórahalmi polgármester, akivel csak telefonon sikerült kapcsolatba kerülni, azzal egészítette ki, hogy a városban teljes a nyugalom, mert odáig az átszökött migránsok csak ritkán jutnak el, ami az évente százezrével hozzájuk látogató fürdőzők és kirándulók biztonsága érdekében fontos, hiszen a település nem szeretne a katasztrófaturizmus áldozatává válni.
Visszafelé jövet mozgolódást látni szerte a határban, úgy a fehér falú, lakott tanyákon, mint a beszántott földeken: szerves trágyát terítenek, fejes káposztát szednek fel, szőlővenyigét, gyérítésből maradt faágakat gyűjtenek, miközben fekete csőrű varjak termőföldön maradt görögdinnyéket lékelnek. Miután elmegy mellettünk a hat migránsért érkező rendőrségi kisbusz, kapjuk a telefont a határőrizeti kirendeltségről, hogy vár bennünket Szilassi-Horváth Jenő ezredes úr, a Csongrád-Csanád megyei főkapitány rendészeti helyettese, aki több mint félezer embert irányítva felel a megyéhez tartozó 130 kilométeres határszakasz őrizetéért és 11 határátkelő szigorú ellenőrzéséért.
– A hozzánk tartozó térségben idén decemberig már több mint 46 ezer, azaz háromszor annyi migránst fogtak el a kollegáim, mint tavaly egész évben – mondja a fiatal ezredes, aki dossziéra való adattal és kimutatással érkezett a Demokrata kérésére a városi rendészet épületébe. – Fontos számunkra, hogy a civil lakosság ne csak helyben, de országszerte is tájékozott legyen, mert a határsértők egyre többször, egyre elszántabban és egyre nagyobb csoportokban támadják a kerítést.
– Példának vehetjük a mai napot – néz az órájára –, 2021. december másodika, délelőtt tizenegy óra van, de már eddig húsz esetben 141 elfogásunk volt, közöttük az a harmincfős csoport, akikből huszonnégyet a határkerítésnél sikerült lekapcsolni 6 óra 24 perckor, további hat fiatalt pedig az egyik tanyán élő hölgy bejelentése alapján tartóztattak fel a mezőőrök a nyárfaerdő sarkán. Ami pedig az agresszivitást illeti, kérem szépen, május óta, mert előtte nem volt ilyen, 32 esetben történt hivatalos személy elleni erőszak, ami a jövőre nézvést figyelmeztetés a számunkra.
Talán éppen erre gondolt Orbán Viktor miniszterelnök, amikor a kerítésépítést követően már 2016 nyarán azt mondta, hogy „nem lehet plüssállatokkal meg virágcsokrokkal megvédeni a határt”, ráadásul állandóan változnak a betörés módszerei is, jegyezzük meg.
– A repertoár egyre gazdagabb. Dobálnak bennünket kővel, téglával, nagyobb betondarabokkal, olykor farönköt vagy létrát is átlöknek a kerítésen a járműveinkre, miközben könnygázzal is igyekeznek feszültséget kelteni. Legújabb módszerük, hogy egy-két kilométer hosszú sorban, egyszerre indulnak meg létrákkal felszerelkezve neki a határkerítésnek.
Megjegyezzük, hogy úgy tűnik, valahogy úgy ostromolják a migránsok a kerítést a XXI. században, mint félezer évvel ezelőtt a törökök az egri várat.
– Kétségtelenül hasonlít hozzá, különösen amikor az alumíniumlétrákat egyszerre 15-20 helyen támasztják neki a kerítésnek, közben üvöltöznek ránk és fenyegetnek bennünket. Persze erős és elszánt emberekkel néznek farkasszemet, olyanokkal, akik nem szoktak megijedni a saját árnyékuktól. Álljuk a sarat. Az eddig elkobzott létrákból tekintélyes kiállítást nyithatnánk. De félretéve a viccet, ez a felhajtás a szerb oldalon óriási üzlet, akárcsak 60 centiméter széles és egy méter magas alagutakat ásni, sokszor 20-25 méter hosszban a határ alatt, vagy több ezer euróért elindulni a migránsokkal Belgrádból Bécs felé, aztán lesz, ami lesz. Az egyre agresszívabb és egyre gyakoribb határtámadások tárgyi eszközei, illetve a szervezés, az irányítás mind az embercsempészek reszortja.
– A lengyel határon már sérültek meg katonák a támadások során, mi történik, ha egyszer, ne adj’ isten, de fegyver is eldördül. Gondolunk most az itt szolgálatot teljesítő cseh rendőrökre is. Van félsz önökben? – kérdezzük.
– Minden normális emberben, különösen ilyen feszült helyzet közepette egyszerre kell hogy legyen félsz és felelősség, mert az elsődleges cél kiegyensúlyozott határozottsággal fenntartani a rendet, ami azt is jelenti, hogy a végsőkig kerülni kell a fegyverhasználatot. Sokszor beszélgetünk éles helyzetekről a kollégákkal, és mindig oda jutunk, hogy a személyes biztonságnál fontosabb nincsen. Ugyanilyen szellemben gondolkodnak és teljesítenek szolgálatot a cseh kollégák is, akik két hónap alatt már hatezer elfogásban vettek részt. Tovább növeli a biztonságunkat, hogy a határvédelmi felszereléseink egytől egyig világszínvonalúak.
Gyakorlatiasan megkérdezzük, hogy a távolság, a mostoha körülmények és a fenyegetettség miatt kikre számítanak, és azoknak jár-e anyagi elismerés a különleges feladatért.
Semmilyen külön pótlék nem jár, tehát a fizetés ugyanannyi az ásotthalmi tanyák alatt, mint a fővárosi Váci utcai fényes promenádon, mondja a kétszer kettő józanságával Szilassi ezredes uram, aki sok tennivalóját tetézve belefogott egy mesterképzésbe is a Nemzetvédelmi Egyetemen.
– A kiadott feladatra az önkéntes jelentkezőkön kívül magam választom ki a kollégákat. Háromnapos szolgálat alatt a katonák Hódmezővásárhelyen, a rendőrök Szegeden kapnak 2-4 ágyas szobákban elhelyezést, míg a tényleges 12 órás határőrizetet gyalog, toronyban és terepjárókkal látják el a kijelölt szakaszon. Büszkén mondhatom, hogy katona, rendőr, mező- és polgárőr, önkormányzat és civil lakosság egymásra utalva, egymásra vigyázva és egymás épségét, biztonságát szem előtt tartva mára igazi közösséggé kovácsolódott.
Összehozott bennünket a baj és a felelősség, nyújtja kezét az ezredes, akire búcsúzóul ráfoghatnám, milyen szerencsés ember, mert a közeli Makón lakik, de ettől még ő sem tud minden este otthon lenni a családja körében.
– Isten áldja meg a kormányt, a rendőröket, a katonákat és mindenkit, aki vigyáz ránk; ha nem lenne kerítés, talán már mi sem élnénk a tanyákon – hálálkodik megindultan Kopasz Zsoltné, Éva asszony a régi Dobó-féle gazdaság udvarán, ahová a mező- és polgárőr Sárközi Lászlóval és Király Richárddal jutok el. – Tőlünk csak pár száz méterre, már a szerb oldalon autóval hordják iskolába a gyerekeket, felnőttkísérettel, este pedig félnek az utcára menni; hát nálunk ilyen nincs, mert van kerítés.
Azt meséli egy gazda, akit éjjel-nappal négy kutya kísér tanyaszerte, hogy hat esztendeje, amikor ezt a portát megvették, és tíz hektáron ráálltak az újhagyma meg a piros retek termesztésére, azt hitték, belebuknak, mert ezrével tódultak ültetvényeikre a migránsok.
– Itt táboroztak mögöttünk az erdőben, innen indultak, ha jelzést kaptak, az 55-ös útra, ahol már az embercsempészek vártak rájuk, majd szállították őket Budapestre – mutatja a helyszíneket, az útirányt meg a kitaposott ösvényeket szerte a termőföldön. – Ezek se Istent, se embert nem ismernek, úgy mennek árkon-bokron át, akár a birkák… Ráadásul valamennyi fiatal, erős férfi, márkás ruhákban, telefonokkal, napelemes töltőkkel és sok pénzzel. Asszonyt nem láttam közöttük. Akik mostanában szökdösnek át, és itt kóvályognak, amíg el nem kapják őket, azok már sokkal erőszakosabbak.
Üres, düledező tanyákon bújnak meg, onnan járnak élelmet kérni, olykor betörni is, miközben letapossák az ültetvényeket, dézsmálják a termést, kilyukasztják az öntözőtartályokat, és késeikkel szétvagdalják a nagy zöldséges fóliasátrakat ahelyett, hogy kikerülnék őket. Csak a Mórahalmi járás területén míg tavaly összesen 1100 határsértőt fogtak, addig az idén novemberig már 3600-at, és tovább bővült a veszélyeztetett települések köre is Pusztamérgessel, Öttömössel, Ruzsával. A Domaszék melletti Liptai-tanyán például mióta egy migránsokat szállító autó felborult a faluban, már kora este kiengedik a kutyákat, bezárják a kapukat.
– Régebben kerülték az embereket, a lakott területeket, most viszont mintha még keresnék is a balhét, nagyon felbátorodtak – meséli Norbert, aki az egyik gyógyvizes szállodában pincér. – Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, amikor éjjel 11 óra felé megyek haza, és csak a macskák meg a kutyák szeme világít a sötétségben, de legyen ez az én problémám. Apummal viszont megbeszéltük, hová dugja a kulcsot, mert télen miután megeteti a disznókat, ő már este hatkor bezárkózik, különösen mióta anyum is elköltözött tőlünk.
Miután a mezőőrök is választ kaptak az idegen mozgásokkal kapcsolatos kérdéseikre a tanyán, visszaindulunk a polgármesteri hivatalba, ahol a reggeli elfogás miatt félbemaradt kávé és Pál Zsuzsanna, a régi Furos Ábrahám-féle tanya tulajdonosa vár az alpolgármester irodájában.
– A határ felől jöttek, éppen a salakmotoros pálya mellett jártak mind a hatan, amikor reggel megláttam őket, és azonnal hívtam a Sárközi Laciékat – meséli Zsuzsa asszony a délelőtti elfogás történetének előzményeit. – Tudtam, hogy határsértők, mert ha akkor másztak volna át, hallottam volna, hogy megszólal a kerítés, hiszen a drót érintésére azonnal arab és angol nyelvű figyelmeztetés bömböl a hangszórókból. Ezzel együtt is azt mondom én magának, hogy biztonságosabb itt az alföldi tanyán élni, mint Párizsban.
Zsuzsa asszony csak tudja, hiszen éppen a gazdag és nyugodt jövő reményében, negyedszázada hagyta el egy francia férfi oldalán a Kunságot, aztán meg tért vissza három éve, mert ahogyan fogalmazott: „A francia népet, amennyiben még franciák egyáltalán, az utóbbi időben ferde hajlamú fotelforradalmárok hülyítik, miközben mindenre elszánt migránsok tartják rettegésben.” Azt is mondja, hogy Párizs elővárosában nagy kiszolgáltatottságban élt, dolgozott, nevelte a gyermekét, és félelemmel lépett az utcára, mert állandóan tele volt agresszív arabokkal meg feketékkel.
– Mióta a tanyán lakom, rendbe jött az életem, és hamarosan hazaköltözik hozzám a felnőtt fiam is. Addig is négy kutyát tartok, figyelem a határ menti migránsokat, és azonnal szólok, ha gyanúsat látok. Engem megtanított a sors szeretni és félteni a hazámat.
Az alpolgármester is állítja, a rájuk leselkedő veszély összehozta és egyben tartja a közösséget. Errefelé nem ugrálnak, nem hőzöngenek feleslegesen az emberek, nem mocskolódnak némely civil szervezetek vagy pártok, mert egyértelmű, merre van az előre. Nagyot nevet, amikor azt kérdem tőle, hová lettek innen a liberálisok meg a kommunisták, majd azt válaszolja:
– Nálunk a nagy többség paraszt és polgári gondolkodású ember, aki világéletében keményen dolgozott, miközben önállóan gazdálkodik, gondolkodik, ami a kommunistáknak sosem volt vonzó.
Errefelé a hivatalnok, a munkás, a pincér, a rendőr és mindenki „másodállásban” a saláta, a retek, a virág fölött görnyed a fóliában, vagy libát töm, rozsot vet, birkát, disznót etet.
Mórahalom büszke, rátarti és jómódú. A kiváncsi idegent nem méricskéli bizalmatlanul, hanem házi rétessel kínálja. Gyógyvizének, élő virággal díszített tereinek köszönhetően évente félmillió ember keresi fel, közülük 134 ezren váltanak szállást is a nyolcezer lelkes településen. Mindenkinek akad munka bőven, ezért a fiatalok sem hagyják el a várost.
Csak mi, a két lelkiismeretes és önzetlen mezőőrrel, akik meg sem állnak velem a négyes számú tanyakörzet végéig a határkerítés tövénél. A szerb oldalon az esőt hozó, erős szél műanyag zacskókat, rongyokat szorít a fonott drótra, és csak a földre dobált szeméthalmok jelzik, hogy főként éjszaka gyakran vonulnak fel errefelé öklüket a magyarokra rázó, mindenre elszánt csapatok. Megtaláljuk a lábnyomokat is, azt a helyet, ahol előző éjszaka az a 30 fős csoport átszökött.
– Ahogy elnézem, mi a szentestét is itt töltjük a határon – böki oldalba társát Király Richárd. – De nem baj, legfeljebb teszünk a műszerfalra is egy kis világító karácsonyfát.
Visszaülünk a terepjáróba.