Élvezte a tömeg az őt gyermekké degradáló pártállam engedményeit: Trabant, telek, fridzsider
Mi lesz a mítosszal?
Szó sincs arról, hogy félresikerült volna minden, ami 1990-ben történt. De hát olyan lett az a sorforduló, amilyen, azaz lehetett volna jobb és mélyebbre ható is. Erről szól a politológus Fricz Tamás nemrég megjelent tabudöngető könyve, a Glasszékesztyűs magyar rendszerváltás.
A szerző vissza-visszatérően leszögezi, hogy a rendszerváltás sikeres volt, mert felépítette az ország új államjogi konstrukcióját, létrehozta a többpártiságon alapuló parlamenti demokráciát. Ma is ez a mindenki által elfogadott álláspont. Azzal együtt, hogy a társadalomnak azért jelentős hiányérzete van a fordulattal kapcsolatosan. Olyan negatív elemekről, hibákról és mulasztásokról beszélnek a magyarok, amelyek napjainkban is éreztetik a hatásukat.
Nem a mítoszrombolás szándékával született a kötet, de nagyon pontos leírása az egykori eseményeknek, ideértve az említett hibákat és mulasztásokat is. Fricz Tamás tág időhatárok közé helyezi a rendszerváltás folyamatát, szerinte 1987-ben kezdődött, de bizonyos részletei még most is rendezésre várnak.
A szerző vizsgálata és elemzése feltűnően alapos, a könyv ismeretterjesztő missziót is teljesít, amikor államformákról, az állam felépítéséről, a parlamenti demokrácia jellegéről és lényegéről értekezik. Igaza van; ha ezeket mindenki ismerte volna 1987-ben, ma sokkal előrébb tartana az ország. Csakhogy a szocializmus infantilizálta a társadalmat, az értelmiségi rétegét is, nem csoda hát, hogy azok a nyolcvanas évek második felében színre lépő politikai formációknak semmiféle politikai tapasztalatuk nem volt. Az egyébként hangulatos kocsmai beszélgetések és az ilyen-olyan, főként privát vitaestek sovány iskolát jelentettek ahhoz, hogy az amúgy is megosztott ellenzék átvegye az ország irányítását.
Fricz szerint nem is vette át. Vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Hiszen az első szabadon választott kormány számos, a szocializmusból örökölt csinovnyikot hagyott a helyén. Például Szilvássy Györgyöt a miniszterelnöki hivatalban. A szerző számtalan esetben érzékelteti azt a főként MDF-es gondolatot, amit Antall Józseftől is hallani lehetett, hogy asszimilálódnak majd a régi hivatalnokok, tudomásul veszik az új helyzetet és beállnak a sorba. Valami hasonlót mondott azokról a szocialista „vállalkozókról” is, akik az 1988-as társasági törvény és a belőle következő spontán privatizáció folyamán tőkésítették fel magukat az állami vagyonból. A polgári kormány azt gondolta, jobb ha békén hagyja őket, hiszen nyilvánvalóan fejlődnek és fejlesztenek majd, munkahelyeket adnak. Eredmény? Elég, ha csak az élelmiszeripar sorsára gondolunk.
Politikusokról beszél a szerző, akik új, számukra ismeretlen helyzetbe kerültek. De a társadalom egyszerű tagjait, az utca emberét, az Isten adta népet is lámpafénybe vonja. Nem is akárhogyan. Fricz Tamás szerint a magyar rendszerváltás talán legnagyobb hibája, hogy a társadalom közreműködése, nyomása és akarata nélkül zajlott le. Ellentétben a csehszlovák, a keletnémet és a lengyel rendszerváltással, ahol tüntetések, utcai összecsapások támogatták és siettették a fordulatot. Ráadásul a magyar térfélen nem bukkantak fel olyan ikonikus és karizmatikus ellenzéki figurák, mint Václav Havel a csehszlovákoknál vagy Lech Wałęsa a lengyeleknél. Azaz nem volt kit követni, nem volt kire figyelni idehaza. Egyedül Pozsgay Imre villant meg egy pillanatra, amikor átértékelte az 1956-os forradalmat. Természetesen hivatkozik rá a szerző mint olyan politikai figurára, akit az SZDSZ négyigenes népszavazási kezdeményezése ütött el attól, hogy köztársasági elnök legyen. A baloldali elit szívből utálta Pozsgayt, mert azt merte mondani, hogy társadalmi ellenőrzés alá kellene vonni a privatizációt.
Van abban valami igazság, amikor Fricz Tamás azt írja, hogy az emberek keveset érzékeltek a rendszerváltás folyamatából, az „élet ment tovább”. A fridzsiderszocializmus átformálta az embereket, a szerző két fogalommal, a magánpolgár és a fogyasztó polgár fogalmával jellemzi az akkori, amúgy erősen atomizálódó társadalom tagjait. Át kellett volna alakítani a magyarok mentalitását a kultúra eszközeivel, teszi hozzá a szerző, de ezzel a mai napig is tartozik a nemzeti, konzervatív kurzus.
Fricz Tamás lépésről lépésre halad az események feltárásában, jóindulatúan, megértéssel, de kellő alapossággal vesézi ki a hibákat. A paktumot az SZDSZ-szel, a média, a kommunikáció aláértékelését és az igazságtétel elmaradását, a spontán privatizáció még csak meg sem kísérelt felülvizsgálatát. És a naivitást! A még ma is a magyarok nagy barátjának tartott Kohl kancellár beszélte le az Antall-kormányt államadósságunk eltöröltetéséről, miközben Horn Gyulát „jelölte” a külügyminiszteri posztra.
Tény, 2010-ben új startot vett a rendszerváltás. De a szerző mindvégig azt érzékelteti, hogy beletelik még egy emberöltőbe, mire azt mondhatjuk, hogy befejeződött.
