Szerbia a modern kori népvándorlás szenvedő alanya. Különösen igaz ez a délvidéki magyarság szülőföldjére, a Vajdaságra. A Röszkétől alig kőhajításnyira lévő Horgoson például több száz migráns gyalogol át naponta, letarolva mindent, ami az útjukba kerül. Bőven akad olyan horgosi termelő, akinek a gyümölcsösét tették tönkre, másnak a kukoricása bánta. A határ menti, zömével magyarok lakta településen jártunk, ahol tehetetlen gazdák néznek farkasszemet a keletről érkező invázióval.

Sors Róberttel, a falu vezetőjével a frissen felújított kultúrházában találkozunk. Hamar megállapítjuk: kedves, nyugodt ember a polgármester úr. Pedig van gondja bőven! A legégetőbb problémának a munkanélküliséget tartja. Nagy szükségük lenne munkahelyekre, mert bár a közeli Magyarkanizsán is nagy az állástalanok aránya, Horgoson a baj még nagyobb. Egyrészt, mert a fejlesztések szempontjából a település az utóbbi években háttérbe szorult. A harmatgyenge szerb gazdaság képtelen a tőkeerős beruházások meghonosítására, hiába tartaná fontosnak a község vezetősége, hogy az itt élő embereknek, fiataloknak legyen munkahelyük, élhető életük, szűnjön meg az elvándorlás. Másodsorban, keserű ráadásként, a horgosi vágyak egyik legfájdalmasabb kerékkötője a cigánykérdés. Az alig hatezer lakosú falunak – nem hivatalos adatok szerint – immár harmadát képezi a roma populáció. És bizony az agresszívebb fajtájától retteg mindenki: a gyerekek, a tanárok az iskolában, a bolti árusok és általában a járókelők, a becsületes polgárok. A szociális segélyosztás napján igazi vásári hangulat alakul ki egyes vegyeskereskedések előtt, amit verekedések, erőszakos bűncselekmények, fosztogatások kísérnek.

Pedig az egykor szebb napokat is megélt település hajdanában másfajta értékekre volt büszke. A falu – Trianon előtt – Csongrád megyéhez tartozott, több mint ezer évig a történelmi Magyarország szerves részét képezte. Az 1900-as évek elején a szegedi villamos Horgosig járt, a jómódú városiak üdülőtelepeként funkcionált. Az ifjú Bartók itt kezdte gyűjteni a délvidéki magyar népdalokat. Noha a településen csak általános iskolai oktatás folyik, a néphagyományokat a Bartók nevével fémjelzett nemzetközi hírű néptáncegyüttes, a citerazenekar, az asszonykórus, a gyermekszínjátszó kör és egy betlehemes csoport is ápolja. Van itt tehát negatív és pozitív színezete is a kulturális sokféleségnek. Csakhogy manapság a sötét tónusokat erősíti a falun naponta áthaladó több száz migráns is.

A történet még tavaly nyáron kezdődött. Akkoriban hónapok alatt jövevények százezrei csörtettek keresztül gyorsan Horgoson, hogy részesei legyenek a „Willkommenskulturnak”. Ám az elmúlt egy évben a magyar kormány által felállított kerítés miatt a menekültek elkezdtek feltorlódni a szerb határszakaszon. Ennek okán a röszkei határátkelő szerb oldalán felállított, szedett-vedett sátortáborból, az úgynevezett tranzitzónából naponta bejárnak a faluba, nem kis gondot okozva ezzel a helyi lakosságnak.

– Még csak nem is az a baj, hogy letáboroztak a kerítésnél! Inkább a viselkedésük aggasztó: ahogy szemetelnek, az út szélén ücsörögnek, és akár ott is intézik a dolgukat. Sem a magántulajdonra, sem másfajta értékekre nincsenek tekintettel! Még a termést sem kímélik. A horgosiak legszívesebben elzavarnák őket, de jogállam van, úgyhogy türelmesen várunk – sóhajt a polgármester, aki szerint a legtöbb probléma az afgánokkal van. Néhányuk magasról tesz a vallási előírásokra: a kapott élelmiszercsomagokat eladják, majd alkoholt vesznek belőle. S mivel a szervezetük nem bírja a szeszes italt, hamar lerészegednek, garázdálkodnak, randalíroznak a településen. S a helyi hamburgeresnél olykor Allah sem számít: noha a húskonzerveket eldobálják, a disznóhúsból készült szendvicseket jóízűen megeszik. A helyzet mára odáig fajult, hogy a rendőrség helyett a helyi diszkó kidobóembere próbálja meg fenntartani a rendet, legalább a falu központjában.

Sors úr elmondása szerint szükség is van erre, ugyanis legalább tízszer annyit kell takarítani a migránsok után, mint korábban bármikor. A közeli tanyákat sem kímélik: miközben a tulajdonos a földjét műveli, minden mozdíthatók elvisznek. Leszedik az ajtókat, majd eltüzelik. Mire a magyar gazda hazaérne, ők már odébbállnak, és a földjeit dúlják fel. Az őszibarackot, az almát, de még a zöld diót is megeszik, ráadásul a gyümölcsöst úgy pusztítják, hogy többet azon termés soha nem lesz. A csemetefákat kivágják, az ágakat letörik, a szőlőkarókat eltüzelik, a zsenge kukoricaszárakból pedig fekhelyet készítenek maguknak. A kártalanítás a szerb állam feladata lenne, csakhogy a folyamat lassú és nehézkes, még a tavaly őszi károkat sem fizették ki. Hogy a vandalizmus teljes legyen: tavaly az autópálya egyik felén taroltak, idén a másikon, mivel ott van a tranzitzóna.

– Groteszk, de van olyan gazdánk, aki miközben főállásban kint a határzónában pont a menekültek után takarít, addig a szőlője nagy részét elpusztították ugyanezek az emberek – mondja dühösen a polgármester. Amikor pedig a magyar állam szigorú bánásmódja miatt júliusban éhségsztrájkoló migránsokról kérdezzük, csak legyint: annak idején a média által felkapott szegény éhezők a jelképükké vált piros sapkát a pulóverük alá dugva hamburgereztek a falu főterén.

Sors Róberttől a kárvallott horgosi termelőkhöz indulunk. Bácska zsíros, fekete földjein, majd a gyümölcsösök között elterülő homokháton zötykölődünk a határ menti kerítés felé. Jól látszanak innen a magyar határvadászok, ahogy az autópályán füstfelhőt okádó kamionok is. Sűrű növényzettel körbevett tó állja utunkat. Körülötte, amerre a szem ellát: szemétkupacok, eldobott üvegek, penészes kenyér mindenütt. A tó szélén üres nejlonszatyrot kap fel a szél, rajta az Európai Unió kék-sárga emblémája. A faluban azt beszélik, hogy a tó tulajdonosa már ügyvédet fogadott, hogy kártérítést követeljen, mert a migránsok samponnal mossák magukat a halastóban.

– Itt fulladt meg nemrég egy migráns fiatalember – fogad minket a tó partján Tóth Jolánka, akivel két hold gyümölcsöse közelében találkozunk. Szomorú a látvány. A fákon alig van alma, a megmaradt gyümölcsök eldobálva, a közeli őrtoronyról messziről látszik, hogy a rendszerváltás óta nem volt benne határőr. Jolánka néni jóravaló, melegszívű asszony. Varrónőként dolgozott a szocializmusban, a férjével a hetvenes évektől a rendszerváltásig a néptánc volt a mindenük. Meg az a kevéske birtok, ami most a jövevényeknek „hála”, romokban hever.

– Megeszik, letörik, kettéhasítják. Olykor meg is gyújtják! Az ember belebetegszik ebbe – mutat körbe az idős asszony. A 15 éve ültetett, két hold gyümölcsösből szinte semmi nem maradt. Pedig akadt itt meggy, alma, birskörte és őszibarack is. Utóbbiból vagy negyven fát taroltak le vandál módra migránsok, az öt éve, éppen termőre forduló ültetésűeket szinte teljesen kipusztították. Nem csoda, hogy mindössze 120 kilogramm almát sikerült leszedni a megmaradt fáról, meggyből pedig 140-et, noha eddig 4-5 mázsa volt az átlaghozam. A szilvást sem hagyták békén. A várt 40 helyett összesen három kilogramm jött le a fákról. Jolánka néni évek óta a piacon árusította a terményt, a bevétele szezononként elérte az 1000 eurót. Most nincs mit eladnia, a megélhetést a havi körülbelül 60 ezer forintnak megfelelő nyugdíja jelenti. A kártérítést illetően sem sok jóra számít: a hivatal ugyan mindent lefényképezett, járt kinn a csősz is, de a jegyzőkönyvet még nem írhatta alá. A vasúton dolgozó, tisztviselő férje 17 éve, hogy meghalt. Egyedüli segítsége a sógora. A naponta reménytelen küzdelmet folytató asszony nemrég idegösszeomlást kapott.

– Rettegek egyedül lenni a gyümölcsösben. Mindennap megfordulnak itt a menekültek. Ha meghallom, hogy jönnek, zörögni kezdek a vödörrel – meséli az asszony, aki szerint, ha valami csoda folytán újra is ültethetné a kitört fákat, azokon öt évig biztosan nem teremne semmi. Jolánka néni jó ötletnek tartja a gyümölcsösétől 50 méterre lévő kerítést. Szerinte azt „célszerű” volt felhúznia Magyarországnak, feltéve, ha nem akar hasonló, pokoli állapotokat, mint ami náluk van.

Utunk elvezet Szűcs István birtoka mellett is. Hosszú láncra kötött, robusztus küllemű sárhegyi kutyák – úgynevezett balkáni medveölők – ugatnak bennünket már messziről. Van belőlük vagy öt-hat, hogy felhívják a figyelmet az idegenekre, és elriasszák a rosszban sántikálókat. Az idős bácsinak még mindig kemény a kézszorítása, hamar konstatáljuk, hogy ezzel az erővel kezét is törhetné valakinek.

– Derék ember számára nincs jobb cégér a kérges kezénél – néz kellő határozottsággal a szemünkbe. A kezén lévő sebeket már felesleges firtatni: Pista bácsinak a föld a mindene. A gyümölcsöse makulátlan, gyom egy szál sincs benne! A fák tövébe locsolócsöveket szerelt, amivel meghatározott időközönként öntözi a területet. Hónapok óta a tehetetlen düh és a magány heteit szenvedi, merthogy 15 éves fáit derékba törték a migránsok, akik csak így érték el a fák hegyén lévő barackot. Mint mondja, ekkor döntött úgy, hogy kora reggeltől este tízig egyfolytában kint lesz, és őrzi a gyümölcsösét. A Pista bácsinak ezer barackfája és 12 sor almafája van. És mintha a föld meghálálná a gondoskodást: előfordult, hogy 85 dekás barack került a ládába. Az óriási gyümölcsöket egyébként a magyarkanizsai állatorvoson keresztül a bécsi doktorok vásárolják tőle előszeretettel. Pista bácsi évente 5 tonna gyümölcsöt szokott értékesíteni. Most kevesebbel is beérné, csak valamennyi megmaradna.

– Nekem ez a két hektár gyümölcsös a hazám. Amióta az eszemet tudom, ezzel foglalkozom. Van őszibarackom, csak almából legalább hat fajta, de ezek a gaz­emberek megdézsmáltak mindent! Beleharapnak, aztán elhajítják. Semmi se szent előttük! Nem félek tőlük, pedig jöttek már felém bozótvágó késsel is – emeli fel a hangját a megkárosított gazda, miközben a friss lábnyomokat mutatja nekünk a homokban. Csakhogy a migránsok már ismerik Szűcs Istvánt. Éjjel jönnek, amikor az öregúr hazamegy. A Milosevics bukásával leépített, alig létező szerb határőrség tehetetlen. Manapság az észak-bácskai gazdák visszasírják azokat az időket, amikor zónaigazolvánnyal lehetett csak közlekedni a határsávban. Akkoriban volt regula. Nem lopott se cigány, se magyar, se szerb, még a permetezőgépek is kint maradhattak a határban. Mindezek után kevésbé meglepő, hogy bár a földjére szorult csőcselék miatt az idős úr nem nagyon örül a magyar kerítésnek, mégis megérti, hogy Magyarország enélkül nem tudná megvédeni állampolgárai tulajdonát.

Szűcs István, az öreg gazda más miatt is búsul. Idén nyáron, alig pár hete halt meg a felesége. A környéken mindenki tudja a szomorú igazságot: az asszony nem bírta feldolgozni, hogy életük munkája odalett. Azt mondják, a szíve szakadt meg. Szűcs Rozália 68 éves volt.

Takó Szabolcs

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Magyar Demokrata, 37. szám, 2016. szeptember 14.