Minden a helyére kerül

A vármegye mint intézmény egyidős a magyar államisággal.

– A Gizella bajor hercegnővel I. (Szent) István királyunk udvarába érkező németek bírhatták rá az uralkodót, hogy az addigi vérségi-nemzetségi társadalomszervező elv helyett területi alapokra helyezze az ország irányítását. Így született meg a vármegye – mondja lapunk megkeresésére Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatója.

Mi is áll a szavak mögött?

A vármegyékről az első adat 1009-ből származik, a veszprémi püspökség egyik oklevelében említik. Az Árpád-korban a vármegyék nagy része királyi vármegye volt, a XIII. század elejétől kezdve jelentek meg a nemesi vármegyék is, amelyek a rendi időszak meghatározó önkormányzati egységeivé váltak. Gali Máté elmondása szerint a nemesi vármegye a Habsburg-uralom alatt a magyar alkotmányosság és nemzeti önállóság védőbástyája volt. Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatója rámutat, hogy a vármegyék a nemesi önkormányzaton alapultak, követeket küldtek az országgyűlésbe, ahol sok esetben a királyi akarattal is szembementek. A vármegye jelentőségét jól mutatja, hogy Kossuth Lajos Zemplén vármegye küldöttjeként kezdte pályafutását. A megbízottak azonban nem valamiféle biankó mandátummal mentek oda, előbb mindig konzultáltak a vármegyével és az otthonról kapott utasításoknak megfelelően szavaztak. A fentiekből kifolyólag a vármegye korát megelőzően képviselte a ma divatosnak és korszerűnek számító „lokalizmust” és „regionalizmust”.

– A nemesi vármegye gondoskodott a személy- és vagyonbiztonságról, illetve a nemesi bíróságok működtetésén keresztül az igazságszolgáltatás feladatát is ellátta – magyarázza Máthé Áron.

A vármegyerendszer az évszázadok során többször átalakult, az egyik legnevezetesebb rendezés 1876-ban kezdődött és 1881-ig tartott. Ennek eredményeként alakult ki a közmondásos 63 vármegye, továbbá Fiume mint „corpus separatum”, azaz különálló test a Szent Korona fennhatósága alatt. A vármegyerendszert végül 1950-ben számolták fel. A kommunisták ugyanis úgy tekintettek rá és a hozzá tartozó hagyományos hivatali elnevezésekre, mint a dolgozó nép elnyomásának jelképeire.

A vármegye élén kezdettől fogva ispán állt, a nemesi vármegyék elöljáróit pedig a XV. századtól kezdték főispánnak nevezni. Az ő helyettese az alispán volt, akit kezdetben a főispán nevezett ki, az újkorban azonban már a vármegyei nemesség választotta meg. Idővel az alispán vált a vármegyei közigazgatás fejévé, ő képviselte a vármegyét, míg a főispán a központi, királyi hatalom megszemélyesítője lett. A főispán tehát tulajdonképpen egyfajta felügyelő, egyfajta megyei államfő. 1948-ig még a kommunisták is állítottak főispánt. A második világégés után létrejövő „egységkormány” pártjai ugyanis felosztották egymás között a tisztségeket, így a kommunisták is delegálhattak főispánt több vármegye élére.

Visszatérnek a címek

A kormánypártok múlt heti előterjesztése szerint a vármegye és a főispán elnevezést is visszavezetnék a magyar közigazgatásba. A magyarországi baloldal hisztérikusan reagált a tervekre, szerintük ezek rossz emlékű elnevezések, a feudális elnyomás idejére emlékeztetnek sokakat, mivel használatuk egybeesik azzal az időszakkal, amikor a politikai részvétel lehetőségét megtagadták az egyszerű embertől. Jellemző, hogy a baloldal részéről a népköltészetre való hivatkozás még nem került elő, pedig előkerülhetett volna – ha ismernék. Máthé Áron arra hívja fel a figyelmet, hogy a vármegyéről és az ispáni hivatalról alkotott negatív kép elsősorban a betyárnótáknak köszönhető. Az utólag romantikusan lefestett korabeli bűnözőket ugyanis a vármegye helyi rendészei, a pandúrok és a karabélyosok üldözték.

– A népdalok a betyár nevében szólnak a vármegye ellen, ezért nem vehetjük ezeket feltétlenül úgymond szociális igazságok kimondásának. A betyárok nem csak úgymond a nemeseket, földesurakat fosztogatták, gondoljunk csak arra a népdalra, hogy „megöltek egy legényt hatvan forintjáért”. A vármegye a betyárok támadásaitól is védte a népet, az elöljáró és emberei a kötelességüket teljesítették – mondja Máthé Áron.

Hogy az egyszerű emberek önkényeskedő megalázása, bántalmazása, a velük szembeni lekezelő viselkedés mennyire volt jellemző, illetve mekkora részét érintette a lakosságnak, az meglehetősen összetett kérdés. A vármegye és a főispán, alispán magatartása területenként és személyenként változott. Bár 1848-ban megszűnt a jobbágyság és a vele járó intézményes alávetettség, a XX. században mégis számos, cselédek és uradalmi béresek rovására elkövetett visszaélést jegyeztek fel. A Viharsarok népe sok esetben joggal volt elégedetlen, hiszen a régió jellemzően nagybirtokterület volt, beágyazott hatalmi struktúrákkal és hierarchiákkal. Nem véletlen, hogy éppen ott jöttek létre az agrárszocialista mozgalmak. Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán műveiben is gyakran feltűnnek a vármegyét és az ispánt kritizáló hangok. Épp ellentétes képet festenek fel viszont Eötvös Károlynak, a tiszaeszlári vérvádban meggyanúsított zsidók védőügyvédjének az írásai, amelyekben romantikus kép tárul elénk a korabeli viszonyokról.

A régi kommunisták azzal az indokkal támadták a hagyományos elnevezéseket, hogy az adott rendszerben a politikai jogokkal felruházott réteg és az elnyomottak, jogfosztottak álltak szemben egymással. A nemesi nemzetben nem kaphatott helyet minden magyar. Ez jelentette az apropót a kommunistáknak, hogy szembeállítsák a népet és a hagyományt. A baloldal most veszni látja azt a szimbolikus győzelmet, amit ’45 után arattak a tradicionális Magyarország struktúrái felett. Máthé Áron azonban felhívja a figyelmet a kommunisták mindent átalakítani és megváltoztatni akaró szándékainak a valódi okára.

Régi lidércek

Ők nem a Horthy-rendszert akarták felszámolni, hanem az egész magyar történelmet kívánták a feje tetejére állítani, a múltat végképp eltörölni, vélekedik a kutató.

– A vármegyerendszert azonban Szent István hozta létre, Szent István országában pedig ennek az elnevezésnek helye van – mondja Máthé Áron.

A történész szerint párhuzamot lehet vonni a mostani és a rendszerváltás hajnalán a címercsere nyomán elharapódzó viták között. A kommunista jelképeket is tartalmazó kádári helyett az SZDSZ maximum a Kossuth-címer bevezetését támogatta volna, az MDF azonban következetesen ragaszkodott a koronás kis címer visszatéréséhez. Az egyik baloldali lapban meg is jelent egy gúnyrajz, amelyen a pajzsot két angyal helyett egy nőstény és egy hím ördög fogja közre, a Szent Korona helyére pedig egy svájcisapka került. Az SZDSZ körüli értelmiségi holdudvar jelszava akkoriban az volt, hogy nemcsak az elmúlt negyven évet nem vállaljuk, hanem az elmúlt ezer évet sem, a koronás címer bevezetésének kapcsán pedig a Horthy-rendszer visszatérésével riogatták a közvéleményt.

Mintha a történelem ismételné önmagát. Az SZDSZ szellemi utódai most az ispáni cím és a vármegye visszatérése nyomán vizionálnak valamiféle új középkort. Teszik ezt annak ellenére, hogy már most látni lehet: a megye élén álló tisztviselőnek csak a neve változik, a jogköre nem.

– Az amerikai államok elöljáróit is az 1600-as évektől napjainkig kormányzónak hívják. Ezen senki nem háborodik fel, miközben maga az elnevezés meglehetősen gyarmati ízű dolog. Nem mellesleg Horvátországban a mai napig működik a zsupánság, ami az ispánnak megfelelő elnevezés – kommentálja a riadalmat Máthé Áron.