– A jelenlegi kormányzat az átadás-átvételkor elsősorban az állítólag 1990-hez képest szűkebb mozgásteret hangsúlyozta. Ennek magyarázataként pedig az hangzott el, hogy az előző kormányzat számtalan kérdésben anyagilag elkötelezte magát, és ez olyan óriási terhet ró a magyar gazdaságra, amit nagyon nehéz lesz kezelni. Másrészről a Horn-kabinet szerint a magyar gazdaság elmúlt évekbeli átalakulása kapcsán a kormányprogram is szinte kizárólag negatív folyamatokat említi.

– Hadd kezdjem azokkal a mozzanatokkal, ahol akár némi egyetértés is kialakulhat kormány és ellenzék között. Például a kormányprogram bevezeti a szerintem Kornai János találmányaként megszületett transzformációs költség fogalmát. Az elmúlt négy év alatt pedig pontosan az derült ki, hogy a soha senki által ki nem próbált nagy gazdasági átalakítás költségeit a vártnál lényegesen nagyobbak. Van olyan mozzanata is, amit nem nagyon hangsúlyoz a kormányprogram, pedig azt hiszem, illet volna. Ez pedig az, hogy a bevonható külső források kisebbek a becsültnél. Marshall-segélyre senki nem gondolt, de attól lényegesen szerényebb forrástranszferekre sem került sor.

– Pedig a Magyarországra áramló külföldi tőke megközelíti a 7 milliárd dollárt.

– Igen. A külföldi tőkebevonás magyar sikertörténet, hiszen a térségbe beáramló tőke körülbelül fele Magyarországra jött. De ez is csak ahhoz volt elég, hogy körülbelül az adósszolgálat kamatterheit fedezze. Tudomásul kell venni, hogy a térségnek döntően saját forrásaiból kell megvalósítani az átmenetet. A kormányprogram nem ad választ arra a kérdésre, hogy ki és milyen arányban viselje ezeket a költségeket. A kabinet ezt egy társadalmi-gazdasági megegyezés vagy egyezség keretében szeretné megvalósítani. Ez önmagában nagyon helyénvaló. Az igazi dilemma azonban az, hogy mi történjék a teherviselő többség, tehát az egész átmenet szükségszerű vesztesei és nyertesei közötti egyezséggel.

– Ön szerint a polgárok többsége csalódni fog, ha egy esetleges megállapodás sem lesz képes érdemben változtatni a jelenlegi folyamatokon?

– Az átalakulás során óhatatlanul növekednek a vagyoni és a jövedelmi különbségek. Nem nehéz levonni a következtetést, hogy a többség vesztese ennek az átalakulásnak, hiszen egyébként nem jöhetne ki az átlag. Tehát a társadalom 70-75 százaléka – nagyjából és egészében a bérből és fizetésből élők – úgy egy évtizedig szükségszerűen anyagilag vesztesei az átalakulásnak. Csakhogy – és ez igazi pikantériája a dolognak – demokratikus körülmények között a többség véleménye érvényesül. Bizonyos értelembe véve a ’94-es választások eredménye ezzel kapcsolatos várakozásokat tükröz. A szocialista párt győzelme nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy a vesztes többség úgy vélte, egy szociális, szociáldemokrata értékekben gondolkodó kormányzat majd javít nehéz helyzetén. Sajnos, azt hiszem, ezen várakozások jelentős része illúziónak bizonyult. Békesi László például többször is kijelentette, hogy a nemzeti jövedelem nagymértékű visszaesése mellett a lakosság még mindig többet fogyaszt annál, mint ami indokolt volna. Ez mintegy előrevetíti a lakosság további áldozatvállalásának szükségszerűségét. Viszont kormányon belül többen hangsúlyozzák, hogy véget kell vetni a bérből és fizetésből élők további terhelésének.

– Mivel lehetne feloldani ezt a komoly ellentétet?

– Erre a dilemmára igazából nincs jó válasz. Itt az igazi kérdés mindig az, hogy hogyan lehet felépíteni egy olyan rendszert, létrehozni egy olyan finoman összehangolt társadalmi-gazdasági csomagtervet, amely megpróbálja a mai nehéz helyzetet mégis valamilyen módon menedzselni. Valószínűleg ez csak úgy mehet végbe, ha felgyorsul a tőkefelhalmozás folyamata. Az elmúlt négy évben a törekvés tulajdonképpen mindig ez volt, hiszen ez a feltétele egy stabil 2-3 százalékos gazdasági növekedésnek, amely megteremtheti azokat a forrásokat, amelyekből majd, ha nem is azonnal, de az átmenet első évtizedében a vesztes többség részesedhet, és így valamilyen módon elindul a felemelkedés útján. Ha nincs külső forrás, vagyis jelentős nettó forrás bevonására nincsen lehetőség, akkor a szükséges eszközök csak belül teremtődhetnek meg. Kérdés az, miként lehet ezt elérni. Mindenki tudja, hogy a megtakarítások ösztönzése önmagában nem elég, hiszen megtakarításokból még nem feltétlenül lesz a gazdasági növekedést serkentő befektetés.

– A közvélemény értékelése szerint a gazdasági válság elsősorban az elmúlt négy-öt évhez kapcsolható. Pedig valójában jóval előbb megindultak a kedvezőtlen folyamatok.

– Nagyjából ’78-79-től számítható a magyar gazdaság transzformációs válsága. Lényegében tizenhat évvel ezelőtt világossá vált, hogy a szocialista modell folytathatatlan, mert összes tartalékát felélte. Gyakorlatilag minden politikai vezetés nagyjából ’79-től kezdve folyamatosan és mindig azt ígérte, hogy most még egy-két nehéz év következik, de utána már biztos a stabil gazdasági növekedés és felemelkedés.

– Véleménye szerint egyszerre megvalósíthatók azok a célok, amelyeket a kormányprogram előirányoz? Így például a munkanélküliség csökkentése, a külső és belső egyensúly javítása, az infláció megfékezése és mindemellett a szociális feszültségek csökkentése.

– Azt hiszem egy másodéves közgazdász is tudja, hogy ez vágyálom. Általában a világon mindenütt ezeken a mutatókon keresztül mérik egy adott gazdaság állapotát, hiszen ezek a legfőbb indikátorok. A közgazdasági elméletek az elmúlt ötven évben nagyon részletesen és sokoldalúan rámutattak arra, hogy az egyes indikátorok javításának célrendszere ellentétekkel terhes. Ennek klasszikus példája a liberális gazdaságokban a munkanélküliség és az infláció szembenállása. De például a gazdasági növekedés mindenütt a külső egyensúly romlásával jár – legalábbis átmenetileg – , különösen egy ilyen átmeneti időszakban.

– A jelenlegi kormányprogram és az előző kabinet gazdaságpolitikai elképzelései mennyiben egyeznek?

– Az alapvető célok tekintetében a kormányprogramból ugyanúgy kiolvasható az a hármas célrendszer, amelyet az előző kormány ’90-ben megfogalmazott. Az első a válságmenedzselés, amelyre dereka dolog azt mondani, hogy ez csak amiatt van, mert az elmúlt négy évben az előző kormányzat mindent rosszul csinált. Körülbelül 78 óta minden kormánynak szüksége van válságmenedzselésre, mert anélkül a helyzetet nem lehet kezelni. A második cél az, hogy a piacgazdasági intézményrendszer kiépítését és beüzemelését folytatni kell. A harmadik cél az európai integráció. Összességében úgy hiszem, hogy maga a kormány is a kontinuitás és a stabilitás mellett kötelezi el magát. Ilyen értelemben tehát a magyar gazdasági és társadalmi folyamatok alapvetően a már megkezdett irányt követik.