Mindenkinek jár a tisztelet

Politikus és újságíró – vajon ez sok vagy kevés? Sorozatunk mai beszélgetőtársa nem foglalkozott sok mindennel eddigi életében, de azt maximális profizmussal, megbízhatóan és magas színvonalon tette. Pedig – mint mondja – otthonról nem hozta magával a közélet iránti fokozott figyelmet.

„A családom alapvetően nem politizált. Édesanyám a mai napig német nyelv és irodalom szakos tanár, édesapám végzettségét tekintve szintén pedagógus, igaz, kulturális területen töltötte ideje nagy részét. Tizennyolc éves éppen egy választási évben, 2002-ben voltam, és akkor a negyedikben sokan politizáltunk. Foglalkoztatott a közélet, ma, harminchét évesen azt tudom mondani, ugyanott vagyok, mint akkor. A jobboldalon.”

Menczer Tamást a képernyőről hamarabb ismerhettük, mint a minisztériumból, de az mégsem igaz, hogy a sport jobban érdekelte volna a politikánál.

„A főiskolán médiamenedzsmentet is tanultam, a gyakorlati félévet a Duna Televízióban tölthettem. Előtte konzultáltam Kertész Zsuzsával, az ismert televíziós műsorvezetővel. Elém tett egy A4-es lapot, rajta nyolc négyzettel és arra kért, hogy rajzoljak rá. De én nem tudok rajzolni – válaszoltam. Valahogyan azért csak megoldottam a feladatot, Zsuzsa megnézte, majd – számomra döbbenetes módon – félórát beszélt rólam, a személyiségemről. Mondtam neki, hogy a televízióban szeretnék dolgozni, de igazából a hírek és a sport érdekel. Mire ő: ha fiatalon fociztál, válaszd a sportot, hátha ebből valami előnyöd származik. Így is lett. A Duna Televízió sportosztályára kerültem, de valójában a sport és a politika mindig is egyformán érdekelt. Mindenesetre nagyon szerettem kérdezni, televíziós műsorokat készíteni. Mind a mai napig csak előnyét látom, hogy valamikor nem a válaszadó, hanem a kérdező székében ültem.”

Hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium az egyik legmunkásabb, legnagyobb erőkifejtést követelő kormányzati helyszín, történetek sokasága bizonyítja. De vajon hogyan száll szembe a nehézségekkel Menczer Tamás?

„Való igaz, ezt a munkát soha sem fejezzük be, mindig csak rövid időre abbahagyjuk. Amikor az első napok egyikét töltöttem el itt, este hazamentem, megálltam egy pillanatra otthon és arra gondoltam: ez soha nem áll le, minden pont olyan volt, mint a filmeken. Különösen kemény a munka a külügyminiszter mellett, aki nagy tempót diktál. 2015-ben folyamatosan támadtak minket a bevándorlás elleni harcunk miatt. Akadt olyan szombat éjszaka, amikor folyamatosan küldtük egymásnak az SMS-eket a miniszter úrral, hogy mit kellene tennünk egy vasárnapi kényesebb ügyben. Végül az történt, hogy másnap egyikünknek reggel le kellett írnia a másiknak: bocsánat, de végül elaludtam. Ez a valaki persze nem Péter, hanem én voltam… Mindenesetre aki erre a pályára adja a fejét, annak nagyon kell szeretnie ezt a munkát.”

Valahonnan csak érkezik az emberbe a sugallat, hogy ehhez vagy ahhoz a politikai oldalhoz tartozzon – vetjük fel beszélgetőtársunknak, és az államtitkár egyet is ért a megállapítással. Aztán egy picit pontosítja, kiegészíti rövid válaszát.

„Hogy kinek milyen a közéleti háttere, abban a családnak nagy a szerepe. Mondom ezt tehát úgy, hogy nálunk komoly hatás nem alakult ki rám nézve. De az biztos, hogy a tizennyolc-húsz évesek többsége abban az értékrendben él, amit otthonról hoz magával. Ez helyénvaló és logikus is. Hiszen kire hallgatna az ember, ha nem a szüleire? Ami engem illet, három szempont jut eszembe az értékválasztásommal kapcsolatban. Az első a múlt, a megtörtént események megélése, értékelése. Ez azt jelenti, hogy a kommunizmust éltető és fenntartó párttal, politikai oldallal nem szerettem volna semmilyen közösséget vállalni. A második szempont érzelmi jellegű: olyanokhoz akartam tartozni, akik büszkén kiállnak a magyar érdekekért. Valahogyan úgy, ahogyan a minisztériumban mi is érezzük és mondjuk: mindenkinek megadjuk a tiszteletet, de azt a tiszteletet el is várjuk, amely egy ezeréves államiságú nemzet, ország esetében indokolt. Ugyanakkor nem szerződünk senki boksz­zsákjának. A harmadik pedig a kormányzati teljesítmény szempontja. 2002-ben szavaztam először, de ma is ugyanarra jutok a számok alapján; pontosan látszik, ki dolgozott eredményesebben.”

Fiatalok és idősek. Nagyjából a világ valamennyi munkahelyén dolgoznak különböző életkorú emberek. Menczer Tamás is munkálkodott együtt mindenféle kollégával, de – mint mondja – talán nem is az életkor a legfontosabb szempont.

„Alapvetően a karakter, a személyiség dönti el, kivel hogyan tudsz együtt dolgozni. Nálunk, a minisztériumban is ez alapján derül ki, mire vagy alkalmas. Vannak olyan habitusú kollégák, akik kevésbé érzik a politikai munkát, mások bátrabban szerepelnek, az első vonalban állnak. Egy biztos: mindenki megérdemli, hogy respektálják. Azt ugyanakkor nagyon megválogatom, kinek adok különös tiszteletet. Híve vagyok a legjobb értelemben vett hierarchiának, örömmel adok elismerést, ha teljesítményt látok. Miután azonban magam is közösséget vezetek, a fegyelmet a másik irányból is elvárom. A feladatokat így lehet végrehajtani, a minisztériumot és a rendszereket is hasonlóan kell működtetni. Hosszú hetekig, hónapokig ültem reggel hatkor a belügyminiszter vagy a miniszterelnök által vezetett megbeszéléseken. Roppant tanulságosak voltak számomra, azt láttam, hogy akkor fogadják el az ember véleményét, ha bebizonyította, hogy megbízható, és valamit már letett az asztalra. Amikor annak idején bekerültem a minisztériumba, egészséges lendülettel eldöntöttem, mit hogyan szeretnék majd csinálni. Aztán gyorsan rájöttem, hogy itt egyelőre vannak nálam élesebb kések is a fiókban. Figyeltem, tanultam, és eleinte csak nagyon indokolt esetben szólaltam meg. De aztán ha az emberről kiderül, hogy képes jól dönteni, akkor az idősebb kollégák elismerését is ki lehet vívni.”