Eljátszotta a My Fair Lady Higgins professzorát, Az emigráns című filmben Márai Sándort, az amerikai szuperprodukcióban, A Gyűrűk Urában pedig Gandalfnak kölcsönözte a hangját: Bács Ferenc művészi munkáját idén márciusban Kossuth-díjjal ismerték el.


– Az indoklás szerint a Kossuth-díjat rendkívül sikeres színházi, televíziós, filmes pályafutása során kifinomult művészi eleganciával megformált alakításai elismeréseként kapta.

– Mikor Erdélyből 1977-ben Magyarországra költöztem, nem is álmodtam arról, hogy valaha kitüntetést fogok kapni. Aztán elnyertem a Jászai Mari-díjat, majd jött sorban a többi, és most, mindezeken a Kossuth-díj a korona. Minden díjnál nagyon elérzékenyültem, mert sosem számítottam rá: az ember színészként nem az elismerésért játszik. A Kossuth-díj olyan kitüntetés, amit nem lehet eléggé megszolgálni.

  • 1983 Jászai Mari díj, 
  • 1988 Erzsébet-díj, 
  • 2001 Érdemes művész, 
  • 2001 Súgó csiga díj, 
  • 2009 Gundel művészeti díj, 
  • 2011 Kiváló művész, 
  • 2015 Kossuth-díj 
  • 1982 Dögkeselyű, 
  • 1982 Egymásra nézve, 
  • 1984 A vörös grófnő, 
  • 1996 A három testőr Afrikában, 
  • 1997 Szabadság tér 56, 
  • 2004 Állítsátok meg Terézanyut!, 
  • 2006 Az emigráns – Minden másképp van.
  • Newton (Dürrenmatt: Fizikusok), 
  • Ádám (Madách: Az ember tragédiája), 
  • Adam Brant (O’Neill: Amerikai Elektra), 
  • Higgins professzor (Alan Jay Lerner-Frederick Loewe–G. Dénes György: My Fair Lady), Victor Velasco (Neil Simon: Mezítláb a parkban), Tót (Örkény István: Tóték)
  • 1936-ben született, Nagyszebenben. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után 
  • 1960-ban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz szerződött. 
  • 1977-ben települt át Magyarországra, egy-egy évadot játszott Miskolcon, illetve Győrött. 
  • 1979-től a Vígszínház, 
  • 1987-től a József Attila Színház tagja volt. 1991-ben ismét a József Attila Színház tagja lett, 
  • 1992–1998 között a Nemzeti Színház művészeként dolgozott. 
  • 2003-tól szabadúszó.

Bács Ferenc 
színművész

Főbb színpadi szerepei:

  • Newton (Dürrenmatt: Fizikusok), 
  • Ádám (Madách: Az ember tragédiája), 
  • Adam Brant (O’Neill: Amerikai Elektra), 
  • Higgins professzor (Alan Jay Lerner-Frederick Loewe–G. Dénes György: My Fair Lady), Victor Velasco (Neil Simon: Mezítláb a parkban), Tót (Örkény István: Tóték)

Főbb filmszerepei:

  • 1982 Dögkeselyű, 
  • 1982 Egymásra nézve, 
  • 1984 A vörös grófnő, 
  • 1996 A három testőr Afrikában, 
  • 1997 Szabadság tér 56, 
  • 2004 Állítsátok meg Terézanyut!, 
  • 2006 Az emigráns – Minden másképp van.

Szinkronszínészként ugyancsak emlékezetes alakításokat nyújtott: 
kölcsönözte a hangját többek közt Tigrisnek a Micimackóból, a Klinika című filmsorozat Brinkmann professzorának, A Gyűrűk Ura és A hobbit című filmtrilógia Gandalfjának.

Díjai, elismerései:

  • 1983 Jászai Mari díj, 
  • 1988 Erzsébet-díj, 
  • 2001 Érdemes művész, 
  • 2001 Súgó csiga díj, 
  • 2009 Gundel művészeti díj, 
  • 2011 Kiváló művész, 
  • 2015 Kossuth-díj 


– Eleinte orvosnak készült, a marosvásárhelyi egyetemen tanult, majd átjelentkezett a színművészetire. Miért döntött így?

– Egy nagyon jó kolozsvári barátom – akivel egyébként iskolatársak voltunk – döbbentett rá arra, hogy voltaképpen színésznek kellene lennem, mert ez a pálya sokkal közelebb áll hozzám, mint az orvosi. A gimnáziumban a magyartanárom irodalmi színpadot vezetett, én pedig minden műsorában szerepeltem, ha kellett, énekeltem, szavaltam, de rengeteget jártam a kolozsvári színház előadásaira is. Két év orvosi egyetem után eldöntöttem, átjelentkezem a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. A felvételire nyolc verssel, mellette néma gyakorlattal kell készülni. Százötvenen voltunk tizenöt helyre, öt lány és tíz fiú kerülhetett be. A felvételin, emlékszem, vaksötét volt, csak a színpad volt megvilágítva. Mikor felléptem a színpadra, egyszer csak megszólalt egy hang, hogy na, édes fiam, hogy hívnak, miért jöttél ide, honnan érkeztél? Elkezdtem szélsebesen magyarázni, mondtam a magamét, hadartam, mert más volt a beszédtempóm. Azt mondta erre a felvételiztető: rendben, egy perc alatt ismételje el az első mondatot! Első éves egyetemistaként a hadarásért pedig úgy vezekeltem, hogy minden nap fél háromtól háromig novellákat kellett felolvasnom lassú tempóban egy üres teremben.


– Tanársegéd lett, majd színész a Marosvásárhelyi Székely Színháznál.

– Így van, tizenötből öten végeztünk. A diplomavédés után Tompa Miklós azt mondta, tanársegéd leszel fiam és színész – nálam. Nagyon boldog voltam, hiszen a marosvásárhelyi színház volt a legkiválóbb országosan is, később Bukarestben az egyik színházi fesztivál fődíját is elhoztuk. Szóval, így kezdődött az életem: csodálatos tanáraim voltak, remek színészekkel játszhattam együtt. Akkoriban egy kezdő színész kisebb szerepeket kapott, lassan haladt előre a pályán, gyűjtötte a tapasztalatokat, nem lett azonnal sztár, mint manapság. Hiszen sok gyakorlatra, sok tapasztalatra van szükség, ami összeadódik, így dől el, ki milyen minőséget képvisel majd a színpadon. Akkoriban valahogy több alázat volt a művészekben a pálya iránt. A legfontosabb, amire Delly Ferenc professzorom tanított: édes fiam, ha ki vagy írva egy szerepre, úgy gondolkozz, hogy azt neked írták. Ezek a gondolatok a mai napig élnek bennem.


– Mikor Magyarországra költözött, azonnal megtalálták a nagy szerepek. Más volt a magyarországi színházi közeg, mint az erdélyi?

– Másképp nevelkedtem, és tudtam, fel kell vennem a magyarországi szokásokat, az itteni érzékenységet. Miskolcon az Ivanov címszerepében debütáltam, később jött Győr, ahol az új színház felavatásán Görgeyt játszottam a Fáklyalángban, majd Várkonyi Zoltán hívására a Vígszínházba szerződtem. Várkonyi fantasztikus színházigazgató és rendező volt, nagyon sajnálom, hogy csak rövid ideig dolgozhattunk együtt. De mindenhol azt tartottam szem előtt, hogy a rendező, a színész, a színházigazgató, a műszakiak, egyszóval az egész társulat a közönségért dolgozik. Ez közös ügy, a színház közösségének együttes munkája. A legfontosabb, hogy a néző minden előadás után emlékezetes élménnyel a szívében menjen haza. Ez egy gyönyörű szakma – és nincs benne korhatár. Az ember addig játszhat, amíg szükség van rá.


– Mit érez, mikor kilép a színpadra? Ennyi év után is van még önben drukk, izgalom?

– Az ember a színpadon teljesíteni akar, és ez minden előadás előtt okoz egy kis izgalmat, akármilyen idős is az ember: hogyan tud a rendező utasításai szerint mozogni, együtt játszani a kollégákkal. Néha előfordul, hogy improvizálni kell, mert az adott pillanatban odakívánkozik még valami plusz. De mindig a közönség a fontos. Az emberek lelkéhez kell elérnie az előadásnak, hogy kacagjon vagy sírjon, de mindenképpen megéljen valamit az előadás üzenetéből. Mi a színházat még így tanultuk. Mikor játszom egy darabban, sokszor egy órával előtte már ott vagyok az öltözőben, ismételgetem magamban a szöveget, ráhangolódok az előadásra. Erre nekem nagy szükségem van, a színház szentély. Oda nem lép be akárhogy az ember.


– Tudja magáról a színész, ha aznap az előadáson kiemelkedőt nyújt a szerepében? Van tökéletes alakítás?

– Mindig lehet jobbat csinálni, olyan nincs, hogy elégedetten hátradőlök: remek voltam. Az ember szeretné megtalálni azt az utat, hogy minél jobb legyen, ennek a tanulási folyamatnak, fejlődésnek sosincs vége. A jó rendező pedig ki akarja a színészből préselni, hogy éppen abban a szerepben élete legjobbját nyújtsa. Persze van hibalehetőség: előfordul, hogy valakire a rendező tévesen gondol, és az olvasópróbán derül ki, hogy a színész nem képes úgy befogadni a szöveget, és úgy visszaadni, ahogyan azt a darab koncepciója kívánja. Nagyon fontos a műhelymunka, a közösség összetartása: a főszereplő mellett szükség van az egymondatos szereplő alakítására is. Nem szabad alábecsülni senkit. A filmforgatásoknál pedig a munka kezdetétől a kész kópia elkészültéig sokszor fél év is eltelik, vagy még több, az idő pedig rálátást is ad az embernek a saját alakítására. A dísz­bemutatón éppen ezért nem szoktam beülni a vetítésre, mert bosszantana, ha látnám, hogy esetleg még lehetne javítani ezt vagy azt a jelenetet. Ez nem valamiféle belső reszketés bennem, hanem természetes dolog, hiszen egy alakítást a végtelenségig lehet csiszolni.


– A pályája során mikor érezte leginkább azt, hogy inspirálják a rendezők, a színésztársai, az a közeg, amiben dolgozik: hol érezte magát a legjobban?

– Nem túlzok: akkor, amikor dolgozhattam. Mert nem mindig van úgy, hogy a megfelelő szerepekben, darabokban játszhat az ember. Akkor kell kitartani, és nem ölbe tett kézzel várni a nagy lehetőségre, hanem megtalálni azt. Nem tudnék kiemelni semmit: a pályámon minden egyes alakításomat élveztem, minden egyes szerepet boldogan játszottam el. Sosem volt szerepálmom, hiszen minden feladat, amit rám osztottak, egyformán fontos volt. A szakma iránt érzett szenvedély tartott a pályán: enélkül nincs színészet.

Szentei Anna