BENCSIK ANDRÁS

Gaskó István, a Liga Szakszervezetek elnöke megalázta a szocialista párti országgyűlési képviselőket. Azzal, hogy jót akart. Százezer forintot ajánlott fel fejenként a Liga sztrájkalapjából azon képviselőknek, akik hajlandóak nemmel szavazni az egészségbiztosítás szétzúzására, s ezért a frakció őket pénzbüntetéssel sújthatja. Így még nem csaptak arcul politikusokat.

A pofon hatalmas visszhangot váltott ki. A szocialista képviselők ugyanis egyre határozottabban lázadoznak, és könnyen lehet, hogy ez a kézzelfogható üzleti ajánlat újabb lökést ad nekik. Kit felháborít, kit megnyugtat. Az a helyzet, hogy ma már nem egyértelműen jó szocialista képviselőnek lenni. Aggasztóan közeleg az a nap, amikor sokuknak majd futniuk kell az utcán, ha rájuk ismernek a járókelők, annyira megutálta őket a nép azért az észbontó rombolásért, amit az ő hallgatólagos egyet értésükkel az őszödi beszéd óta a Gyurcsány-kormány végez. Lehet, hogy ez lesz az utolsó csepp a pohárban.

A Népszabadság már tudhat valamit, mert a kormány süllyedő hajójáról még időben lesettenkedő Kóka Jánossal hoztak interjút a minap ezzel a meglepő címmel: „Érzem a hátamon a szúrós tekinteteket”. Hogy félreértés ne essék, Kóka leszögezi, a parlamentben a szocialista frakció előtt ül, és azok tekintete szúrja a hátát. Egyúttal a lap azon kérdésére, mit szól ahhoz, hogy „Kókára megadták a kilövési engedélyt”, meglepő őszinteséggel válaszolja, amikor koalíciós viták vannak, akkor a ballib körökben mindegyik pártelnökre (ergo Gyurcsány Ferencre is) megvan a kilövési engedély, mert „ilyen a politika.” Kilövési engedély? Gyurcsány Ferencre is? Eddig ilyen nem volt. Eddig a politika pannon pumáról, dübörgő gazdaságról, sikeres reformról beszélt. Eddig a politika olyan volt a ballib körökben, hogy két páratlanul tehetséges és nagy eszű politikus, Gyurcsány Ferenc és Kóka János kéz a kézben repíti Magyarországot a ballib mennyország felé, amely az új kormányzati negyedtől az Országházig ívelő szivárványként lebeg az ígéretek szépen festett egén…

Ám most hirtelen különös dolgok történtek. Kóka szépen levált a kormányról, pártjáról pedig elárulta, hogy „ki akarunk jönni a gödörből”. A gödör az nem mennyország. Nagyon nem az.

Gaskó István tehát százezer forintot ajánlott föl a szúrós szemű szocialista honatyáknak. A szép hangú Lendvai Ildikó fel is sikoltott: „Egyszerre elképesztő és felháborító, hogy valaki a magyar demokrácia történetében először a politikai megvesztegetés kísérletével lép fel, és úgy gondolja, hogy szavazatok pénzért eladók” – nyilatkozta a hölgy kedvenc házi rádiójában. Ez akkora elszólás volt, hogy Freud doktor mint egy turbina foroghatott sírjában. Gaskó ugyanis nem vesztegetett, hanem a sztrájkalapból kárenyhítést ajánlott fel a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt azon képviselőknek, akiket Ildikó asszony (kinek gesztenyebarna hajzatát váltig csodáljuk) nyilván alaposan megbírságolna, ha mernének kiszavazni. A politikai vesztegetés más műfaj. Ajánlhatjuk Lendvai Ildikónak, hogy erről kérdezze meg jó barátját, Zuschlag Jánost.

Az embernek az az érzése, hogy mint a Csipkerózsikáról szóló mesében, megállt az idő. A kormány megbukott, de egy ismeretlen varázslat megállította a folyamatokat. Az emberek beszélnek, a politikusok nyilatkoznak, a képviselők szavaznak, és közben nem történik semmi. Egy másik hasonlattal élve, mintha egy végtelenül lassú robbanással robbanna szét a Gyurcsány- cirkusz. De olyan lassú ez a robbanás, hogy akár hónapokig is eltart, mire meghalljuk a morajlást.

Advent azonban továbbra is a reményteli várakozás ideje. Igen, úgy tetszik, mintha megállt volna az idő, mintha az erózió szétmarta volna a változás esélyét is, mintha már örökké így akarna maradni ez az abszurd létállapot, amiben élünk. De ez csak látszat. Tudatunk mélyén, idegrendszerünk finom szövevényeiben kiélesedett a változtatás képessége. Olyanok vagyunk, mintha aludnánk, de tudjuk, hogy csak egy kiáltás kell, és hirtelen, robbanásszerűen megmozdul minden.