A besurranó tolvajoknak óriási lélekjelenlétük van, ebben rejtőzik az ő erejük. Elég egy rosszul zárt ajtó, elég egy zárban felejtett kulcs, s máris kipakolnak egy lakást. Remekül tájékozódnak, fél percbe sem telik, míg összeszedik az elérhető értékeket úgy, hogy az otthon lévő lakástulajdonos semmit sem vesz észre ebből.

A budapesti Fontányi Gábor házába is tolvaj surrant be nemrég a csak pillanatokra nyitva hagyott télikert- és előszobaajtón keresztül. A háziak, azaz a 75 éves diplomata és a felesége nem vettek észre semmit sem. A férfi végig a hálószobában olvasott, az asszony pedig éppen kivitte a szemetet az utcára.

Később, amikor Fontányi Gábor gyanútlanul bement a dolgozószobájába, az íróasztal mögül felállt egy idegen s a fejének szegezett egy revolvert. A betörő a pisztoly csövével szinte lelökdöste a házaspárt a lépcsőn. Az asszony kirohant az utcára, hogy segítséget hozzon, a férfi pedig elővette engedéllyel tartott vadászpuskáját s visszament a lépcső aljához. Csak annyit látott, hogy az idegen éppen egy nejlonszatyorba csomagolja odafönt a család féltett ékszereit. A betörő, amikor megérezte, hogy figyeli valaki lentről, a pisztollyal a kezében a lépcsőalj felé fordult. Ebben a pillanatban húzta meg Fontányi Gábor a vadászpuska ravaszát.

– Négy méterről adtam le a lövést, a fenekére céloztam – mondta a Demokratának a nyugdíjas férfi. – Ahogy felém fordult, úgy éreztem, lőni fog. Bevallom őszintén, tűzharcra számítottam, s azt is tudtam, hogy ő sokkal jobb esélyekkel rendelkezik. Elvégre hat-nyolc lőszer is elfér a modern pisztolyok tárában, a sörétes puskát viszont két lövés után tölteni kell.

Fontányi Gábor azon volt, hogy a családi ékszerekkel együtt visszatartsa a betörőt, azt remélte, nemsokára befut valamilyen segítség, amit a felesége hívott. Az idegen a fenekébe kapta a söréteket, s nagyot ordított, amikor a kis ólomdarabok eltalálták…

A kulcsszó: arányosság

Az ügy bombaként robbant. Nem is lehet csodálkozni ezen. Ebben az országban ugyanis mindennap megölnek egy embert, idősekre rárúgják az ajtót, megkötözik őket, s addig verik, amíg el nem mondják, hol tartják megtakarított pénzüket, a rablók pedig még akkor is rugdossák áldozatukat, amikor már rég elvették mindenét…

Fontányi Gábor sok üzenetet és e-mailt kapott az eset után. Ezekből is kiderül, az emberek úgy érzik, a bűnözők túlléptek minden határon, valósággal terrorizálják a társadalmat.

Érkeztek persze egyszerűbb üzenetek is. Max néven például azt írta valaki, hogy „szegény betörőnek biztosan nagyon fájhatott a segglövés! Inkább egy fájdalommentes fejlövést érdemelne az összes!” Aztán egy szelídebb variáció Zsuzsitól: „Gratulálok, uram! Az ön lélekjelenléte csodálni való, bátor férfi, szerintem teljesen jogosan cselekedett.”

A betörő, miután megsebesült, bezárkózott a ház emeleti hálószobájába, kinyitotta az ablakot, leugrott hátul a szalonnasütő tetejére, onnan pedig a földre, átmászott a kerítésén és eltűnt. A zsákmányt is vitte magával, bár a nejlonszatyor időközben elszakadt, s potyogtak belőle az ékszerek. A férfi a szomszédos kertek valamelyikében húzta meg magát egy sufniban, a fájdalom azonban csakhamar előkergette onnan. Így fogták el a rendőrök. Kiderült, hogy az illető bolgár–macedón kettős állampolgár, szinte semmit sem ért magyarul. A rendőrség megállapította, hogy nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett.

A tiszta és világos helyzet ellenére is megindult a vizsgálat Fontányi Gáborral szemben. Sok e-mailt író ismeretlen felháborodott ezen, pedig a magyar jogszabály szerint ez a dolgok rendje. Azt, hogy a 75 éves Fontányi Gábor jogosan védte-e meg önmagát, feleségét és vagyontárgyait, csak a bíróság állapíthatja meg. Mint mindig, amikor valami hasonló történik.

– Az 1961. évi V. törvény a mérvadó ma is a kérdésben, erre épült a napjainkban hatályos 1978. évi IV. törvény is – szögezte le dr. Nyilasi Gyula, a Fővárosi Ügyészség Nyomozásfelügyeleti Osztályának vezetője.

– Ami a jogszabály betűit és szellemét illeti, csupán annyi változás történt azóta, hogy az 1961-ben született törvény még a közérdek védelmét említette először, s csak ezután következett az egyes ember életének és vagyontárgyainak védelme, 1978-ban azonban ezt megfordították.

Dr. Nyilasi Gyula szerint nagyon sok félreértés él a jogos védelemmel kapcsolatosan a közvéleményben. Már eleve a kifejezést sem ismeri pontosan az emberek jelentős része, hiszen mindenki jogos önvédelemről beszél. Noha a törvény éppúgy megengedi mások életének, testi épségének, illetve vagyontárgyainak védelmét is. Azt is kevesen tudják, hogy a jogszabály egyik legfontosabb alapköve az arányosság.

– Az arányosság mérlegelése adott esetben nagyon bonyolult elemző munkát és nagy-nagy jogi, igazságügyi felkészültséget igényel – mondta dr. Nyilasi Gyula. – Az ügyek megítélése függ az életkortól, a kialakult helyzet előzményeitől, a támadó és megtámadott nemétől, fizikumától, az időtényezőtől, sőt adott esetben még az ügy szereplőinek általános tudásától is. Az arányosság elve tehát nem azt jelenti, hogy egy sodrófával történő támadásra maximum sodrófával válaszolhatok. Ennél egy sokkal bonyolultabb feltételrendszer hálójában kell vizsgálni az arányosság kérdését.

Dr. Nyilasi Gyula érdekes példák egész sorával támasztotta alá mondandóját. Említett egy esetet, egy családi veszekedést, melynek két nagy fejezete volt. Az elsőben a részeges férfi ütlegelni kezdte élettársát a konyhában. Ez egy hosszú konyhában történt, melynek egyik végében az ajtó, a másikban ablak volt. A nagy darab, erős férfi az ablak felé szorította a törékeny asszonyt, aki viszont nem tudott mást tenni, felkapta a mellette levő konyhaszekrényről a kést és beledöfte a férfiba. Az esetet bírósági eljárás követte, melyben felmentették a nőt.

Nem sokkal később azonban megismétlődött ugyanez a veszekedés. Azzal a különbséggel, hogy akkor a férfi állt háttal az ablaknak, a nő mögött viszont ott volt az ajtó. Ütlegek, kés, szúrás, vizsgálat… Ezúttal azonban megvádolta az ügyész az asszonyt, mondván nem kellett feltétlenül szúrnia a támadás elhárításhoz, ott volt mögötte az ajtó, ki is térhetett volna…

Jellemző eset volt az is, amikor négy fiatalember támadt rá az utcán valakire. Az illető hamarosan lekerült a földre az ütlegek következtében, s akkor az egyik fiatal fölé hajolt, hogy tovább bántalmazza. Ekkor a sértett elővett egy kést és megszúrta a támadót. Vádlottként vitték be a bírósági tárgyalásra, de szabad emberként távozott. A bíró jogosnak tartotta a védekezését.

A lőfegyverek körül is nagy a félreértés. A törvény nem tesz különbséget kés, pisztoly vagy puska között. A jogszabály csak élet kioltására alkalmas eszközről ír, márpedig a kés éppen úgy alkalmas erre, mint egy pisztoly vagy egy balta, adott esetben egy puska. Egy késsel történő támadást tehát jogosan háríthat el valaki pisztollyal. Nem mindegy azonban, hogy mikor húzza meg a ravaszt. Dr. Nyilasi Gyula szerint ehhez a fenyegetett félnek meg kell győződnie a támadó elszántságáról, a támadás komolyságáról. Nem elég az sem, hogy az illető fenyegető módon tartja a kezében a kést, ki kell várnia a megtámadottnak azt a pillanatot, amikor a másik felemeli a kezét, hogy szúrjon… De mi van, ha a támadónál van pisztoly, s nálunk a kés?

Arra is van példa, hogy valaki mérlegel, mégis baj történik. Egy férfi, amikor ivott, bántalmazta a menyasszonyát. Elmentek egy házibuliba, a vőlegény felöntött garatra, majd ismét fenyegetően közeledett a menyasszonya felé, hogy alaposan elverje, s ezzel meg is alázza a társaság előtt. A lány felkapott egy kést az asztalról, ápolónő volt, tudta, hogy felső testre nem szúrhat, mert ott életfontosságú szervet sérthet a penge. Combra szúrt inkább, mert úgy gondolta, ott nem okozhat nagyobb bajt. A kés azonban eltalálta a férfi combjában futó belső verőeret, szinte percek alatt elvérzett a vőlegénye. A lány ellen vádat emeltek. A verést a bíróság nem találta elég fenyegetőnek… És ha agyonverik?

Mégsem lőtt a rendőr

Nem véletlen, hogy az állampolgár elbizonytalanodik, ha az önvédelem kérdéséről esik szó, s úgy érzi, kiszolgáltatott a bűnözőkkel szemben. Dr. Nyilasi Gyula úgy vélte, a magyar törvények megfelelően szigorúak, sok múlik azonban azon, miként alkalmazzák őket. Arról nem is beszélve, hogy a jogszabályokat mindig az élet valóságához kell igazítani. Ez azonban nem az igazságszolgáltatás, hanem a jogalkotók feladata.

Jó példa az elbizonytalanodásra egy fiatal rendőr esete. Egy nap megvárta őt az egyik ügyfele, egy betörő, aki korábban ökölvívó volt. Fenyegetően megindult a civilben levő fiatal rendőr felé, s egy jellegzetes keleti fegyvert, egy nuncsakut forgatott a kezében. A nuncsakuval meg lehet ölni valakit… Ezt tudta a fiatal rendőr is. Hátrált a támadója elől. Ott lapult a kabátja alatt az önvédelmi revolvere, de nem merte elővenni, mivel nem tudta biztosan, hogy lőhet-e ebben a helyzetben vagy sem. Végül is behátrált a mögötte levő közösségi ház előterébe, ahol aztán a balhéra összesereglett bámészkodók közül valaki gyorsan kihívta a rendőr védelmére a rendőrséget. A fiatal rendőr azért bizonytalankodott, mert mindvégig az járt a fejében, csak akkor lőhet, ha már megütötte a támadója. Igen ám, de tud-e lőni még, töprengett, ha már eltalálta a nuncsaku?

Vannak olyan helyzetek is, amelyekben nincs választása a megtámadottnak. Öt férfi szórakozott az egyik budapesti kocsmában, egy kicsit hangosabban és nekilendültebben a kelleténél. Ott volt egy polgárőr, kihívta a rendőröket. Igazoltatás következett, a rendőrök azonban elkövették azt a hibát, hogy megmutatták a hangoskodóknak, ki értesítette őket. Amint elmentek az egyenruhások, az öt férfi felkapott egy-egy vasszéket és megindult a polgárőr felé. Beszorították a sarokba. A polgárőr először felszólította őket, hogy hagyják abba a támadást, majd elővette az önvédelmi fegyverét és két golyót eresztett a plafonba. Ez a figyelmeztetés sem hatott, egyre közeledtek a támadók, s akkor négyszer belelőtt az egyik felé tartott székbe. A mögötte álló férfi életveszélyesen megsebesült, a támadók visszavonultak. Természetesen eljárás indult a polgárőr ellen: nem ítélte el a bíróság…

– A polgárőrök sokszor kerülnek olyan helyzetbe, amelyben védekezniük kell – mondta a Demokrata munkatársának Zsombor György, az Országos Polgárőr Szövetség alelnöke. – Mi úgy látjuk, mindenképpen finomítani kellene a jogszabályt. Tapasztalataink szerint sokszor előfordul az is, hogy ha valamilyen bűncselekmény történik az utcán, lopás, zsebtolvajlás, rablás, nem mernek közbeavatkozni az emberek, mert félnek, hogy a végén még meghurcolják őket.

Több szakember szerint a szocialista rendszer álhumánuma tette ennyire képlékennyé a jogos védelem kérdését. Az a szellem, amely a politikai bűncselekményeket fontosabbnak tartotta a köztörvényes bűncselekményeknél. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a jogkövető polgárnak kell mérlegelnie, milyen eszközökkel, milyen arányokat betartva védheti meg magát. Ráadásul a jogszabály nagy gondot fektet az arányosságra, azt viszont figyelmen kívül hagyja, hogy mindig a támadónál van a meglepetés előnye. Arról nem is beszélve, igencsak nehéz elképzelni azt, hogy valakinek kést szorítanak a nyakához, akkor ott, abban az idegállapotban, abban a sokkos helyzetben józanul méricskélni kezd. Az emberben ilyenkor nem az arányérzék, hanem az életösztön kezd működni. Vannak helyzetek, amikor pedig nagyon viszonylagossá válik az arányosság fogalma. Ma már emberek ezreit képezik ki arra különféle klubokban, miként lehet szabad kézzel ölni. És senkinek sincs a homlokára írva, hogy birtokában van-e ennek a tudásnak vagy sem.

Az 1978. évi IV. törvény egyik legvitatottabb részlete az, amely a tulajdon, illetve a birtok védelmével foglalkozik. Magyarán azzal, hogy mit tehetünk például, ha egy betörő hatol be a lakásunkba. Lelőhetjük?

– Nem, ezt nem tehetjük meg – szögezi le dr. Nyilasi Gyula. – A bírói gyakorlat szerint a vagyon elleni támadást nem lehet élet elleni támadással elhárítani. Lefoghatjuk a betörőt, visszavehetjük elorozott értékeinket, elvehetjük tőle a zsákmányt, visszatarthatjuk őt. Ennyit tehetünk.

Szakemberek szerint mindez egészen másként van az Egyesült Államokban, s Nyugaton, például Nagy Britanniában és Franciaországban is. Ennek az az oka, hogy ezekben az államokban – azaz a régi demokráciákban – rendkívüli tisztelet övezi a magántulajdont. Annak sérthetetlenségét az egyik legfontosabb alkotmányos elvnek tekintik.

Nagy-Britanniában például igen mélyen meggyökeresedett a társadalom tudatában az „én házam az én váram” elve, s Franciaországban is hasonló a helyzet. A lakást és azt a magántulajdont, illetve azt a meghitt, bensőséges világot, amit a lakás szimbolizál, akár lőfegyverrel is megvédheti valaki a hívatlan vendégtől.

Mindez sajnos ártatlan emberéleteket is követel időnként. Az Egyesült Államokban például bement egy lakásba egy japán turista, hogy útbaigazítást kérjen. Lelőtték… Mindez azonban nem adott okot arra, hogy az amerikai törvényhozás változtasson a jogszabályokon, azaz valamennyire is háttérbe szorítsa a magántulajdon, a birtok védelmét.

Magyarországon nem érzékelhető semmiféle változás, a tulajdon tisztelete továbbra is sokadrangú kérdés a jogok rangsorában. A VIII. kerület rosszhiszemű lakásfoglalóinak is azzal szeretett volna mentességet biztosítani egy-egy jogvédő, hogy felhívta a figyelmet, hazánkban a költözködéshez való jog sokkal fontosabb és előbbre való, mint a tulajdonhoz való jog. Mindenesetre valóban meglepő, hogy tizennégy évvel a rendszerváltás után még semmiféle változás sem érzékelhető a magántulajdon védelmével kapcsolatosan, s ezt nagyon is jól tudja az alvilág.

A második világháború előtt más volt a helyzet, elvileg tehát megvannak azért azok a jogelméleti alapok, amelyekre most építeni lehetne. 1920-ban például a kor egyik legnagyobb jogtudósa, Angyal Pál is foglalkozott a kérdéssel. Állásfoglalása szerint a tulajdon védelmében még a zsákmánnyal menekülő betörőre is rálőhet valaki. Angyal Pál állásfoglalása annyira fontos volt, hogy ezután ennek megfelelő ítéleteket hozott a kúria az effajta ügyekben.

A rendőrségi krónikákból kiolvasható egyébként, hogy napjainkban már nem is olyan ártatlan bűncselekmények a betörések. Hol van már az a világ, amikor a sötétben lopakodó betörők a kabaréviccek és a Ludas Matyi kedves kópéi voltak. Zömük ma brutális és erőszakos bűnöző, aki nagyon gyorsan megy át támadásba, ha tetten érik vagy megzavarják. A XI. kerületben nemrég három ismeretlen hatolt be egy lakásba. Talán éppen trükkös tolvajok voltak, akik valamilyen szerelőnek vagy önkormányzati dolgozónak adták ki magukat… A lakás idős tulajdonosa mindenesetre beengedte őket. Odabent aztán nyilván nem találták az értékeket, dühösek lettek, megkötözték az idős férfit, megölték, majd mindent feltúrtak…

Gyere ki, te szemét!

Az évenként közreadott bűnügyi statisztika nem tartalmazza külön címszó szerint a jogos védelemmel kapcsolatos eseteket. Igazából nem tudni tehát azt sem, hogy milyen arányban találja megalapozottnak ezeket a bíróság, s milyen arányban nem.

Viczkó István alezredes, az ORFK életvédelmi osztályának tisztje szerint ügyész, illetve bíró legyen a talpán, aki adott esetben biztosan meg tudja állapítani, hogy átlépte-e valaki a jogos védelem határát vagy sem. Az alezredes tapasztalataiból kiindulva úgy vélte, gyakoriak a túllépések. Sőt az sem ritka, hogy maguk a bűnözők próbálják egy-egy támadásukat jogos védelemként beállítani.

Ebből is látható, hogy az ügyvédek is gyakran operálnak a jogos védelem kérdésével. Egy esetben például megjelent egy férfi haragosa ablaka alatt, kezében egy tekintélyes méretű késsel. Bekiáltott, hogy „Na, gyere ki, te szemét!”. Nem sokat kellett várnia a haragosára, megjelent a színen, méghozzá szintén egy nagy késsel a kezében. Klasszikus késpárbaj kezdődött, amelyben egyikük komoly sebeket szerzett. Az ellenfél ügyvédje azzal állt elő a bíróságon, hogy védence csak védekezett, jogos önvédelemből használta a hatalmas konyhakést. A bíróság ezt persze nem fogadta el, a bírói gyakorlat szerint ugyanis, ha valaki elfogad egy kihívást, onnan kezdve nem illeti meg a jogos védelem lehetősége.

A jogos védelem terén egyébként egészen szélsőséges esetek is előfordulnak. Olyanok, amelyek valamiféle dühös tehetetlenségből fakadnak, s tragédiába torkollanak. Több mint tíz évvel ezelőtt történt Kelet-Magyarországon, hogy egy gazdálkodó elektromos áramot vezetett a gyümölcsösét körbevevő kerítésbe. Harmadik esztendeje volt már annak, hogy minden termését ellopták a helyi tolvajok, úgy érezte, csak így tudja távol tartani őket. Egy roma lány, amikor be akart menni a gyümölcsösbe, át akart mászni a kerítésen, megrázta az áram, meghalt…

Az akkori médiát természetesen csak az eset szenzációértéke és etnikai vetülete izgatta. Csak a szomorú tragédia részleteit boncolgatta, de nem elemezte magát az alaphelyzetet, nem foglalkozott azzal, hogy miként is védhetné meg valaki munkájának gyümölcsét, s miként jut odáig valaki, hogy árammal próbálja megvédeni a termését. Nem érdekelte, hogy vannak olyan települések Magyarországon, ahol egyszerűen ellehetetlenült az élet a tolvajok és a betörők miatt, akik rendszeresen kifosztották a baromfiudvarokat, a disznóólakat, megdézsmálták a zöldségeskert terményeit. Nemegyszer a háziak szeme láttára lopták az ólból a disznót, a nyugdíjas gazda és a felesége nemhogy közbeavatkozni, de még kiszólni sem mert az ól körül ügyködő hat-hét fiatal, erős férfi minden bizonnyal cafatokra verte volna őket…

Az igazságszolgáltatás működésbe lendült, az áramütés következtében ítélet született, de a jogalkotók nem nyúltak a magántulajdon és a birtok védelmének kérdéséhez. Tétlenségük oda vezetett többek között, hogy az a hobbikert- és víkendházmozgalom, amely az 1970-es évek elején indult Magyarországon, mára teljesen összeomlott. Nemcsak a megtermelt babot és hagymát, nemcsak a szerszámokat vagy az öreg telepes tévét viszik el a tolvajok a hétvégi házakból, de leszerelik és elviszik az ereszcsatornáit, a tetejét borító alumíniumlemezeket is.

Könnyebb ellenállás

Dr. Futó Barnabás szerint jogos védelem ügyében eljárni nehéz feladat. Már csak azért is, mert ilyen esetben az ügyvéd is ügyésszé válik bizonyos értelemben, hiszen be kell bizonyítania, hogy a másik fél támadott, s a támadása mennyire veszélyes volt.

– Igencsak bonyolult helyzet az, amikor a védekező fél túllépi az arányosságot mondjuk egy utcai verekedésben – mondja dr. Futó Barnabás. – Ez igen könnyen előfordul a harc hevében. Ilyenkor hozza elő az ügyvéd az úgynevezett menthető okokat, azaz a megtámadott ijedelmét, izgalmi állapotát, idegességét. Ha a bíró értékeli a menthető okokat, akkor korlátlanul enyhítheti a védekező fél büntetését. Tapasztalataim szerint különben nagyon megrendíti az embereket az, hogy megtámadták őket, védekeztek, s még nekik kell bíróság elé állniuk. Egy példa. Három fiatal rontott rá az utcán a védencemre, ő nem tudott mit tenni, megszúrta az egyik támadót. Nem tudott mást tenni, különben bármi megtörténhetett volna, még az is, hogy a szó szoros értelmében nyomorékká verik. Mégis ellene indult eljárás, ami megviselte lelkileg.

A pszichikai tényezők nagyon fontosak, mégis kevés figyelmet fordít rájuk az igazságszolgáltatás. Nagy sajtókampány keletkezhet például abból, ha egy politikus megsérti a legnépesebb magyarországi kisebbség méltóságát, senki sem törődik viszont azzal, hogy gyakran életre szóló lelki károsodásokat, kiheverhetetlen traumákat szenved egy-egy rablótámadás áldozata. Különösen a gyerekre és a kamaszokra vonatkozik mindez, márpedig ők egyre gyakrabban válnak erőszakos bűncselekmények, azaz rablások áldozatává, hiszen a bűnözők szeretnek a könnyebb ellenállás irányába menni. És még valami! Sok gyerek hord már magánál mobiltelefont. S egy lopott mobiltelefonért épp egy adag heroint lehet kapni a drogpiacon…

Dr. Futó Barnabás szerint egyre durvábbak és brutálisabbak a bűnözők, egyre kegyetlenebbek az erőszakos bűncselekmények. Ehhez igazodnia kellene a bírói gyakorlatnak is a jogos védelem terén.

– Tudom, hogy vannak olyan csoportok és szószólók, akik időről időre felmelegítik a szabad fegyvertartás kérdését, mintha ez lenne a jogos védelem egyetlen hatásos formája – tette hozzá az ügyvéd. – Én azonban nem értek egyet velük, a problémát a hatóságoknak és az igazságszolgáltatásnak kell megoldania.

Valóban egyre brutálisabbá válnak a bűnözők, ez az utca emberének tapasztalata. Hovatovább nem túlzás bűnözői terrort emlegetni, az alvilág a végső határokat feszegeti. Tabuk nincsenek. Tavaly ősszel egy katolikus papot vertek meg a felismerhetetlenségig Budapesten, a Kelenföldi pályaudvarnál, hetekkel később pedig megöltek egy papot Észak-Magyarországon a templomfelújításra félretett pénzért. De egészen egyszerű, mondhatni ártatlannak tűnő helyzetekben is tombol a terror. Megesett, hogy két bűnöző kiszemelt magának egy gyengébb fizikumú személyt a budapesti 6-os villamoson. Látták, hogy le akar szállni, eléálltak, s ezer forintot követeltek tőle. A szó szoros értelmében erővel visszatartották, amikor újra és újra megpróbált leszállni – Ezer forintot! –, mondták neki vészterhesen. Ugyancsak ártatlannak tűnő helyzet volt, amikor szalagavató próbát tartott egy középiskolás társaság az egyik fővárosi vendéglőben. Egyszer csak belépett egy fiatal férfi és egy fiatal nő, s a diákok félredobott kabátjait, táskáit kezdte vizslatni. Semmivel sem törődtek, a „mindent megtehetek” jellegzetes, alvilági gőgje dolgozott bennük. Egy idő után észrevették azonban, hogy kiszúrta őket az egyik középiskolás lány.

– Mit bámulsz? – ripakodott rá a nő a lányra, majd odalépett hozzá, arcon ütötte, aztán hasba rúgta. Nem maradt tétlen a férfi sem, trágár szavakkal szidalmazta a lányt és le is köpte.

Mindannyian tudjuk, vannak olyan liberális közírók, akik – történjék bármi – a deviancia pártjára állnak. ők azok, akik az emberi jogok védelmének álcája alatt különféle versenyelőnyöket harcolnak ki a bűnözők számára a jogkövető polgárokkal, illetve az igazságszolgáltatással szemben.

Fontányi Gábor esete nyilván zavarba ejtette őket. A nyugdíjas férfi saját bevallása szerint nem bánt meg semmit, nem sajnálja a betolakodót, akit meglőtt. Sőt a történteken túl még külön felháborította, hogy egy külföldi, bolgár–macedón állampolgár nem vendégeskedni jön Magyarországra, hanem azért, hogy bűncselekményeket kövessen el.

– Az én házam az én hazám, így módosítanám az ismert mondást, s igyekszem is ehhez tartani magam – mondta Fontányi Gábor. – A házamban ugyanazt a meghitt békét, biztonságot és háborítatlanságot szeretném érezni, mint a hazámban. Csak nagyságrendbeli különbség van a két fogalom között, lényegi nincs. Mindkettőt megvédem, bármi áron.

Sváby András tévéműsora nem sokkal az események után szondázni próbálta a közhangulatot. A szavazók 87 százaléka értett egyet Fontányi Gáborral. Ez meggyőző többség. Nem lehet vitás, hogy a jogos védelem, illetve a birtokvédelem kérdésében mindenképpen szemléletváltásra van szükség. Új törvényt kell alkotni. Jól mutatja a közhangulatot egy e-mail is, amely Fontányi Gábornak érkezett. Eszerint nem bírósági eljárást, hanem jutalmat érdemelne az idős úr.