Harcosok sodronyos sapkában és páncélingben, félrákos magyar mellvasban és magyar huszársisakban
Hirdetés

–  A kora újkori magyar vitéznek olyan fegyverzete kellett hogy legyen, amivel szükség esetén ki tudott állni egy török szpáhival, egy perzsa müszelimmel, egy krími tatárral vagy egy havasalföldi oláh kurtyánnal. Ugyanez a vitéz lehet hogy néhány hónap múlva már a császáriak ellen harcolt, a német vértes, északolasz vagy spanyol gyalogos, morva harcos, vallon zsoldos pedig teljesen más fegyverzetet, vívómódot, más alkatú embert és lovat jelentett. Ha a magyaroknak nem lettek volna olyan harceszközeik és olyan vívótudásuk, ami lehetővé tette, hogy két merőben különböző ellenséggel szembeszálljanak, akkor harcuk rövid idő alatt elbukott volna – véli dr. Hidán Csaba régész-történész, harcművészet-oktató. Hogyan sikerült ezt elkerülni? Úgy, hogy a honfoglaló ősök sztyeppei nomád harcmodorának egyes elemeit megtartották. Thury György (1519–1971) kanizsai várkapitánynak az volt a véleménye, hogy a vár sorsa a mezőn dől el. Tudjuk, hogy az egri vitézek a hódoltsági területre majdnem Szegedig belovagoltak és vissza. Persze hasonló portyákat a törökök is gyakran megejtettek – mutat rá Hidán Csaba. De alkalmazta a harctér áthelyezését Bocskai István erdélyi fejedelem is, ezzel kerülve el, hogy saját területeit dúlja fel a háború.

A megőrzött sztyeppei nomád harcmodornak állít emléket Balassi Bálint Egy katonaének című versében, amikor ezt írja: „Az utaknak lese, kemény harcok helye / tanuló oskolájok”, hiszen nem másról szól ez a verssor, mint a cselvetésről, amelyet már hat évszázaddal korábban Bölcs Leó bizánci császár is feljegyzett a magyarokról. Azt is írja Balassi, hogy „arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek” – cselfutás, majd gyors visszafordulás, így csalták lépre az üldözőt. Tipikus pusztai harcmodor, csakúgy mint a mély behatolások az ellenséges területre, az örökös portyázás vagy az utánpótlási vonalak zaklatása.

A végváriak fegyverzete

A XVI. századi végvári vitézek fegyverzete vegyes képet mutatott, éppen azért, hogy bármilyen ellenféllel szemben hatékony legyen. Megtalálhatók náluk a jellegzetesen keleties magyar harci eszközök: derekukon a szablya; az előkelőbbek, ha volt rá módjuk, a nyeregkápára vagy a nyeregszárny alá kötötték fel a lóra való pallost vagy a hegyestőrt. A pallos nem a nyugati típusú kétkezes kard volt, hanem egykezes, egy- vagy kétélű, egy méter tíz-húsz centi hosszúságú. A hegyestőr ennél hosszabb is lehetett, és három- vagy négyélű volt. Különleges fegyvernek számított mindkettő, leginkább a páncélos ellenséggel szemben volt hatásos. Derekukon hordtak még íjat, és náluk is megtalálható volt a honfoglalóknál megismert készenléti íjtegez, a nyíltegezben pedig a hozzá való nyilak.

Veres zászlók alatt lobogós kopiát / vitézek ott viselik” – írja Balassi. A kopját a kezükben tartották. Öklelték vele az ellenfelet, a párviadaloknak is kedvelt fegyvere volt. A védelemről magyar fejlesztésű rákfarkas huszársisak, mell- és hátvért gondoskodott, az előkelők karvasat és páncélkesztyűt is hordtak. A mellvértet gyakran páncéling helyettesítette. A legjellemzőbb pajzs a huszártárcsa volt. A nyugati ellenfelek ezzel szemben komolyabb páncélvédettséget kaptak, igaz, a mozgékonyság rovására. A német vértes lovasok a karjukon, mellükön, combjukon páncélt viseltek, fejükön sisak, a tiszteknél teljesen zárt, a többieké az arcot szabadon hagyta. Jellemző fegyverük az egyenes kard és a lándzsa volt, a pajzsot többnyire mellőzték – magyarázza a történész. Hidán Csaba tapasztalatból is beszél: harminckét éve foglalkozik harcművészettel, különböző régészeti parkokban és hadtörténeti rendezvényeken több mint hatszáz alkalommal használt rekonstruált sztyeppei nomád és végvári magyar fegyvereket. Ezeket sikerrel alkalmazta nyugati és keleti harcművészek és katonai hagyományőrzők ellen.

Kreatívan átvett lőfegyverek

A nyugati gyalogosok legtöbbször a konkvisztádorok jellegzetes fejfedőjét, a moriont (tarajos sisak) viselték. Kezükben ott volt a villára támasztható muskéta, a gyaloglándzsások pedig védték a lőfegyvereseket, míg azok töltöttek. A lovasságnál lőfegyverek a XVII. század húszas-harmincas éveiben kezdtek szélesebb körben elterjedni, ekkor jelentek meg az ütőkakasos spanyol vagy francia rendszerű tűzfegyverek. Ezeket egyaránt használták hazánkban és Nyugaton is, ám a harcmodorbeli különbségek továbbra sem szűntek meg. A magyar katonák ugyanis a jórészt Nyugat-Európában gyártott puskákat is beépítették saját hadikultúrájukba, ilyenek voltak a Teschen városában gyártott és forgalmazott „thesseni” vagy „tesseni” puskák. I. Rákóczi György (1593–1648) erdélyi fejedelem például zöld puskások néven elit alakulatot állított fel. Lovas lövészek alkották, akik – ahogy a nevükből is kiderül – puskát használtak, öltözékük pedig zöld, azaz terepszínű ruha volt, amely a kora újkorban ritkaságszámba ment. Elsősorban testőri feladatokat láttak el. Érdekesség, hogy a nemesi rang nem volt előfeltétele a bekerülésnek, sőt a korszak viszonyait ismerve meglepő módon sem a származás, sem a vallás nem lehetett kizáró ok, például oláhok is tagjai lehettek az alakulatnak. Egyetlen kritérium volt csupán, amit a jelentkezőnek teljesítenie kellett: bizonyítottan el kellett ejtenie egy bölényt vagy medvét, hogy bátorságát bizonyítsa.

Várvédelem tűzzel-vassal

Noha a végvári vitézek igyekeztek a vár sorsát a mezőn eldönteni, a kemény ostromokat sokszor nem lehetett elkerülni. Helyzetük nem volt rózsás, mind az ellátmányuk, mind a várak állapota hagyott kívánnivalót maga után. A császári kincstár a XVI. században nemritkán súlyos pénzhiánnyal küzdött, éves szinten több millió rajnai forintnyi hitelt kellett felvenni a működéshez, így nem futotta a szükséges felújításokra, modernizálásra. Az ekkoriban kiépülő végvárrendszert, a főkapitányságokat Bécsből irányították, a finanszírozás is a központi szervek fel­adata lett volna, ám sokszor még a vallon zsoldosok fizetése sem érkezett meg. Ez gyakran oda vezetett, hogy azok kijátszva a magyar védőket, nemes egyszerűséggel átadták a vár kulcsát a töröknek. Érkezett ugyan némi nyugati segítség – a Német-római Birodalom, az osztrák örökös tartományok, Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia rendjei a törökellenes magyarországi határvédelem fenntartására segélyt fizettek, ez volt a Türkenhilfe. Ám ez a pénz Bécsen keresztül érkezett, így többnyire a töredéke jutott el oda, ahol valóban szükség lett volna rá; a végváriak okkal mondhatták, hogy se pénz, se posztó. Fegyverből sem volt elég, a háború dúlta magyar területeken például szóba sem jöhetett az ágyúöntés, amely stabil körülményeket, állandó infrastruktúrát igényelt volna. Hidán Csaba szerint szükséghelyzetben ugyanakkor megmutatkozott a magyar találékonyság. Azt nem tudjuk, hogy valóban öntöttek-e forró levest a törökre, ahogyan Gárdonyi Géza leírta az Egri csillagokban, azt viszont igen, hogy Bornemissza Gergely számtalan fortéllyal és rendhagyó ötlettel segítette a vár védelmét. Bár az Egri csillagokban leírt tűzkerékről nem tudjuk, valóban megépítette-e a zseniális hadnagy, az biztos, hogy számos improvizált fegyvert – tüzes koszorúkat és tüzes „laptákat” használtak. Ezeket a gyúlékony anyaggal és puskaporral megtöltött drótfonatokat vasvillával hajították az ostromlók közé, egyszerre égettek és robbantak. Gránátok is készültek, jobb híján cserépedényből, hiszen a védők híján voltak a szükséges anyagoknak. Ezt megtömték puskaporral és vasdarabokkal, amelyek szétszóródva irtották a törököket. Az anyagszűkében lévő várvédők még a zsákmányolt török puskacsöveket is felhasználták gránátkészítésre. A közepét megtöltötték puskaporral, két szélére egy-egy golyó került. A rögtönzött fegyver földet érve nemcsak robbant, hanem még a golyókat is kilőtte, így a tömegben iszonyatos kárt tudott okozni. Kisebb várak környékén gyakran csapdarendszert is felállítottak álcázott vermekkel, hurkokkal, ezt latorkertnek hívták. Noha ez több tízezres sereg ellen már nem lehetett hatékony, az ellenség kémeire és felderítőire nézve halálos veszélyt jelentett.