– Miért ment neki kamikazeként a szociális segélyek rendszerének?

– A rendszerváltozás óta eltelt húsz évben végzetes fordulatot vett a magyar ellátórendszer. 1989 előtt mítoszok éltek itthon a nyugati világról, aztán kiderült, hogy a kapitalista berendezkedés bizony gyárbezárásokkal, munkanélküliséggel is jár. E süllyedést leginkább a vidék érezte meg. Itt a téeszekkel kapcsolatban követtek el a politikusok két főbenjáró vétket. Az első az volt, hogy erőszakkal létrehozták őket. Ez óriási csapás volt, alapjaiban roncsolta a szerves paraszti társadalmat. De a téeszek mégis sikeresek tudtak lenni, nem az ideológia miatt, hanem azért, mert a magyar paraszt bebizonyította föld- és munkaszeretetét. Nem volt minden tökéletes, de a magyar mezőgazdaság Európa-hírűvé vált, és elég erős pozíciókat szerzett. A vidék bizonyos fejlődésnek indult, a háztáji gazdálkodás lehetővé tételével pedig távlatok is nyíltak az emberek előtt a fenntarthatatlan politikai közeg ellenére. 1990-ben elkövettük azt a hibát, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük. A téeszek megszüntetésével egy mozdulattal kihúzták a vidéki emberek alól a biztos megélhetést.

– Milyen következményekkel járt ez?

– Megindult a földspekuláció, a kárpótlási jegyekkel bonyolított szélhámosságok és csalások, így nem azok jutottak földhöz, akik azt felelősséggel művelnék, hanem a számító élelmesek. A téeszek vagyonát mindenestül át kellett volna adni a településeknek demokratikus szerkezetben, vagyis meghatározott időre szóló vezetői mandátummal. Így a vagyon a vidéki embereké lett volna, biztosítva a megélhetést. Ehelyett lenullázták a falvak népét. E folyamat a cigányokat is vastagon érintette, hiszen vidéken közülük nagyon sokan dolgoztak téeszekben, vagyis volt valamiféle modell arra nézvést, hogy miként kell tisztességgel boldogulni. De mivel a jelentős arányú munkanélküliséget akkoriban csak átmeneti állapotnak képzelték az ország vezetői, bevezették a segély rendszerét. Csakhogy nem fogalmazták meg törvényileg, mi is ez pontosan, mire lehet és mire tilos felhasználni. Ez volt a magyar politikai osztály első nagy hibája. A másikat akkor követték el, amikor nem, vagy csak alig-alig igyekeztek új gazdasági szerkezetet kialakítani, új munkahelyeket teremteni. A segélyezettek pedig fizetésnek fogták fel a segélyt, amiért nem kell semmit tenni, a postás házhoz viszi, azzal kész. Sajnos a magyar politikai osztály fenntartja ezt a helyzetet, mert a segély ellenértékeként semmilyen kívánalmat nem fogalmaz meg.

– Ez öngerjesztő folyamatnak bizonyult…

– A rászorulókat, az elesetteket nem lehet ellátás nélkül hagyni, de mára robbanásveszélyes helyzet alakult ki. Teljes joggal háborodik fel mondjuk itt Monokon egy olyan ember, aki havi hetvenezer forintért dolgozik, s közben azt látja, hogy a másik ember ötven-hatvanezer forintot kap azért, hogy ne tegyen semmit. Ráadásul a segély mellett adott esetben kap lakásfenntartási támogatást, a gyerekei az iskolában ingyen esznek, tehát ha mindent összeadunk, akkor az jön ki, hogy sokkal kevesebb jövedelemből élnek azok, akik dolgoznak. Ez tarthatatlan. Ráadásul a segélyesek olyan életmódot folytatnak, ami elfogadhatatlan. Ez már közhely, de nem lehet eleget beszélni róla. Segélyosztáskor megtelnek a kocsmák, számolatlanul ömlik a pénz a játékgépbe, a gyerekeket kólával, csipsszel tömik, amíg tart a pénz. Tehát a keservesen boldogulni igyekvő emberek azt látják, hogy miközben ők kemény munkával a létminimumon egyensúlyoznak, addig olyan emberek, akik egy szalmaszálat nem raknak keresztbe, adott esetben az övékénél nagyobb jövedelemből isznak, mulatoznak, vagy épp uzsorások zsebébe vándorol a segély. Ez joggal idegesíti a dolgozó embereket. A segély és minden más juttatás ugyanis a mi adóforintjainkból származik. Márpedig én ezt az életmódot nem óhajtom támogatni. Így született meg a szociális kártya, amin több mint nyolc hónapja dolgozom. Először arra gondoltam, hogy valamiféle önkormányzati jegyet bocsátunk ki, de rájöttünk, hogy ennek elszámolása, ellenőrzése lehetetlen.

– Hogyan sikerült megvalósítani?

– Számos nagy bankot megkerestem, akadt, ahol szóba sem álltak velem, máshol egy kávé mellett udvariasságból meghallgattak, de semmi eredménye nem lett a beszélgetésnek. Végül véletlenül rátaláltam a magyar tulajdonú Cafeteria Card Kft.-re, amely kártyákat bocsát ki. Először meghökkentek, de átlátták a problémát és megértették az ötletet. Így kezdtük el a rendszer felépítését, s szeptember elsejétől e szociális kártyára utaljuk a jövedelmeket. Megjegyzem, miután kiderült, hogy óriási társadalmi érdeklődés van a kártya iránt, megkeresett az egyik nagy bank, amelyik korábban meg sem hallgatott. Udvariasan közöltem velük, hogy maradunk a magyar cégnél.

– De jó hír! Végre valaki nemet tudott mondani… Mellesleg hogyan fogadták a szociális kártyát az érintettek?

– Alapvetően másként reagáltak a nők és a férfiak. A családanyák rögtön megértették, hogy ez az ő érdekeiket szolgálja, hiszen ezentúl a férjük nem viheti a pénzt a kocsmába. Úgy tekintenek rá, mint a családi nyugalom biztosítójára. A férfiak húzták a szájukat, de nyíltan nem merték azt mondani, hogy ők továbbra is a játékgépbe akarják szórni a pénzt. Az uzsorásokat viszont nagyon érzékenyen érinti a szociális kártya bevezetése, mert ez azt jelenti, hogy kivonjuk a készpénzt a segélyek rendszeréből, s így leáldozik a napjuk. A készpénz kivonása hatalmas segítség a rászorultaknak, mert így nem válhatnak áldozattá. Az emberek egyedül nem tudják megvédeni magukat az uzsorásoktól. Beszéltem olyan nővel, akinek a férjét kidobták a nyolcadik emeletről, másnak a lányát rabolták el, hogy prostitúcióra kényszerítsék a tartozás fejében. Csak hogy világos legyen, milyen ördögi üzletről van szó: tavaly Monokon 60 millió forint szociális segélyt osztottunk ki. Ennek körülbelül a fele uzsorásokhoz került.

– Hogyan működik az uzsorarendszer?

– A kulcs a százszázalékos kamat. Tízezer forint uzsorakölcsönért húszezret kell visszaadni. Ha az áldozat erre nem képes, akkor már negyvenezret, majd nyolcvanezret, százhatvanezret és így tovább. Soha nem lehet belőle kiszabadulni, s ez nem is célja az uzsorásnak, hiszen éppen ebből él. Egy idő után az áldozat minden jövedelmével az uzsorás rendelkezik, s még ő ad hitelt belőle, természetesen kamatra, vagyis csak egyre mélyebbre lehet süllyedni a rendszerben.

– Nem fenyeget az a veszély, hogy a szociális kártyával megvásárolt termékeket ugyanúgy elveszik majd az uzsorások, mint a készpénzt?

– Elméletben nem lehet teljesen kizárni, de nagyon nehéz dolguk lesz. Mint mondtam, tavaly harmincmillió forint folyt uzsorászsebekbe. Ha ilyen összegű élelmiszert, mosóport, egyebet el is vesznek az emberektől, azt nagyon nehezen tudják pénzzé tenni, hiszen csak jóval kevesebbet ér a feketepiacon. Csak úgy megy, ha kiépítenek egy saját kiskereskedelmi hálózatot. De ezt nyom nélkül művelni gyakorlatilag lehetetlen. Persze hasznos lenne, ha a szociális kártya alkalmazását törvények szabályoznák. Először is rögzíteni kell, hogy a kártyát nem lehet másnak átadni. Ha valaki ezt megszegi, egyrészt a büntetőjog eszközeivel kell fellépni ellene, másrészt meghatározott időre vissza kell vonni tőle a kártyát. Aki harmadszor megszegi, attól örökre meg kell vonni a szociális segélyt. Ez elég elrettentő erő lehet. Fölmerülhet a kártyával való visszaélés a boltosok oldaláról is. Az ő esetükben szintén büntetőjogi fenyegetettségnek kell fennállni, továbbá, ha mondjuk kenyér helyett pálinkát ad kártyára, azonnal örökre meg kell vonni a szociális kártyával való fizetés jogosultságát, ami nagy bevételkiesést jelent. Az uzsorások esetében pedig törvénybe kell foglalni, hogy ha valaki a szociális kártyával vásárolt élelmiszert, egyebet elhozza, az a kártyával való visszaélés, jogosulatlan gazdasági előny megszerzése és így tovább bűntettét követi el. Egy biztos, a kártya, mely csak személyi igazolvánnyal együtt érvényes, megnehezíti a bűnözők dolgát, a családoknak viszont könnyítést jelent.

– Hogyan lehet ellenőrizni, mit vásárolnak vele a kártyatulajdonosok?

– Ki kell használni a XXI. századi technika lehetőségeit. Olyan számítógépes rendszert kell kiépíteni, amelyik a vonalkóddal ellátott kártyákat és azok forgalmát ellenőrizni tudja. Ez több szempontból is előnyös. Egyrészt a kereskedők ezáltal felmérhetik, milyen igények vannak a rászorulók körében, a politika pedig felléphet a fölöslegesen elköltött pénzek ellen. Az ellenőrzés azért is fontos, mert kiszűrhetők ezáltal az uzsorások. Ha például néhány nappal az utalást követően odajön hozzám valaki, hogy elfogyott a pénz, adjak rendkívüli segélyt, akkor szépen leülhetek az adatbázis elé, és megnézhetem, mire költött. Ha azt látom, hogy élelmiszerre, akkor megkérdezhetem, hová tett néhány nap alatt 30 tojást, 20 kiló tésztát, egyebet. Tehát innen felgöngyölíthető a dolog. A próbavásárlások elemzése miatt is fontos egy ilyen rendszer, hiszen ha egy boltos italt ad a vásárlóknak, akkor ki tudjuk iktatni a rendszerből. A kártyák forgalmának ismeretében házaknál is lehet ellenőrizni.

– A liberális jogvédők ettől agyvérzést kapnának. Már hallani olyan hangokat, hogy a szociális kártya alkotmányellenes, mert sérti az egyéni szabadságot…

– Ez badarság. De ha így is volna, akkor is felelősséggel vállalnám, mert a szociális kártya összehasonlíthatatlanul több jót eredményez, mint amekkora gondot okoz egy rossz jogszabály esetleges megsértése. Én mindig az emberek jogait védem. A rászorultaknak joguk van a védelemhez akkor is, ha saját maguk nem képesek magukat megvédeni. Meg kell tanítani őket a kártya használatára, meg kell tanítani őket gazdálkodni, beosztani a pénzt. A szigor nem gyűlöletből, rosszindulatból fakad. Másrészt azok jogait is védeni kell, akik a segélyként kiutalt pénzt adóforintjaikkal megtermelik. Ezek az összegek ugyanis nem maguktól teremnek a segélyfán, hanem verejtékes emberi munka van mögöttük. Ezért jogunk és kötelességünk ellenőrizni a segélyek felhasználását az utolsó fillérig. Ha valaki pályázaton pénzt nyer mondjuk mezőgazdasági gépvásárlásra, nem vehet belőle piros Porschét, mert megbüntetik. Ugyanez a logika érvényes a segélyekre is. Ez közpénz. Évente körülbelül 1100 milliárd forint folyik el segélyekre és egyéb juttatásokra. Jogunk van tudni, hogy ez a pénz hová kerül. Ha csempészett cigarettára, pancsolt italokra megy el, vagy uzsorásokhoz kerül, akkor gyakorlatilag azért dolgoztunk, hogy a munkánk gyümölcséből bűnözők gazdagodjanak. A liberális jogvédőknek arra kell válaszolniuk, hogy ez vajon helyes-e.

– A támadások már megindultak ön ellen, olyan hírek láttak napvilágot, hogy egy cége ellen felszámolás folyik.

– A Szepessy Pincészet és Szőlőbirtok Kft.-ben 2005 decemberéig voltam társtulajdonos, akkor eladtam az üzletrészemet. Ekkor a cégnek semmilyen tartozása nem volt. Ez ellenőrizhető a Cégbíróságnál. Ugyanakkor leszögezem, hogy ha tulajdonosként érintett is volnék az ügyben, akkor sem volna rejtegetnivalóm. Ez a cég ugyanolyan helyzetben van, mint annyi más vállalkozás Magyarországon: tartoznak neki, ezért ő is tartozik. Az, hogy ilyen állapotok uralták el hazánkat, azok szégyene, akik hozzá nem értés miatt vagy más okból lehetetlen helyzetbe hozták a magyar vállalkozókat. A támadások mögött azokat a köröket sejtem, akiket nagyon érzékenyen érint a szociális kártya bevezetése, vagyis a szervezett alvilágot. Megesett, hogy egy uzsorás a polgármesteri hivatalban megfenyegetett, hogy megöl. Ugyanez a személy azt híresztelte a cigányok között, hogy én vagyok a sorozatgyilkos. Erre számítani lehetett, s a támadások folytatódni fognak. De a szociális kártya akkor is életbe lép, s remélem, hogy más települések is követni fogják a monoki példát.

Ágoston Balázs