Részlet Morvai Krisztina előadásából:

„Az ELTE büntetőjogi tanszékén tanító büntetőjogász vagyok. Főleg női jogokkal foglalkozom és a Női- és Gyermekjogi Oktató és Kutató Központnál is dolgozom.

Egyik kedvenc képem az életemből a következő. Tanítottam egy évet az Egyesült Államokban, ahol az akkor óvodás korú Lili lányom is velem volt. Azt az óvodát festeném le, ahova Lili akkor járt. Amikor az óvodába bement az ember, először egy nagy közös térbe jutott, amelyből nyíltak a csoportok. Volt egy amerikai konyha is, ahol tolókocsiban ülő, nagyon súlyosan fogyatékos emberek voltak, többféle fogyatékossággal. Őket a helyi önkormányzat egy héten háromszor rendszeresen odaszállította ebbe az óvodába azzal, hogy nekik ott feladatuk van. Segítettek az edények lemosásában, az étel elkészítésében, játszottak a gyerekekkel. Amikor először ezt megláttam, rémülten ránéztem az óvónőre, és megkérdeztem, nem félnek-e a gyerekek ezektől az emberektől. Erre az óvónő rám mosolygott, és mondta, hogy nem, nem félnek. Ugyanis pont erről szól az egész: a gyerekek megtanulják, hogy mi szavakkal kommunikálunk, ezek a barátaink meg, akikkel nap mint nap együtt vagyunk, máshogy kommunikálnak, mert ők mások. Ők így fejezik ki az érzéseiket, a gyerekek pedig nem félnek tőle.

Természetesen színes bőrű gyerekekkel is együtt volt Lili. Számomra sokkoló volt, hogy amikor már átköltöztünk Franciaországba, Lili a színes bőrű Barbie-babáját behajította a sarokba. Azt mondta: „nem szeretem” – pontosabban mivel akkor még angolul beszélt: „she’s black all over”. Majd Strassbourgban dolgoztam az Emberi Jogi Bizottságnál. Ott strassbourgi óvodában voltak olyan hatással a gyerekre, hogy mindazt, amit Amerikában sikerült „beleszocializálni” az elfogadással és a másság szeretetével kapcsolatban, ott abba hirtelen belezavarodott. És ami még ebben az oviban fantasztikus volt: a lányom Grace nevű barátnője egyszercsak fölugrott az asztalra, és büszkén kijelentette a csoportnak: „nekem két mamám van!”. Kérdőn néztem az óvónénire, aki azt mondta: „mi szeretjük a másságot”. Grace mamái történetesen leszbikusok voltak, tehát őt valóban két anya nevelte. Erre viszont az én lányom nem tudott mit lépni, és olyan féltékeny lett, hogy ő is felugrott az asztalra, ahol azt mondta: „nekem pedig három anyukám van, kettőt otthagytam Budapesten, azért találkoztok csak eggyel.” Ez az óvoda, az álmom…”

Bővebben:

http://mandiner.blog.hu/2010/03/23/morvai_alomovodaja_kislany_leszbikus_mamakkal