Hirdetés

Kezdjük egy kis politikával. A Légli-borok kupakja gyönyörű türkizszínű, a peremük pedig arany. Ez a színkombináció megragadja az embert, üdeség és szépség jut erről az eszébe, és még valami… igen, a Balaton, amely napsütésben ilyen mesebeli türkizszínben tündököl. Nincs a világon még egy hasonló színű tó. A borász felesége volt az alkotó, aki a Balaton költői szépségét akarta viszontlátni a borosüvegek kupakjain, de nem ez a politika, hanem az, hogy amikor Ottó úr a boglári dombokon elvégzi a munkát, és a nap végén elindulna hazafelé, akkor ott nincs tömegközlekedés. Se villamos, se kék busz sem jár arra, gyalog viszont hosszú az út, éjszakára érne haza… szóval, hogy is tér haza a vincellér, ha van autója, de Magyarországon a közlekedésben ma a zéró tolerancia az úr? Ne firtassuk, nehéz kérdés ez, mert élni is kell, dolgozni is, meg hazatérni is valahogy, értelmesen…

„Utazásaim egyik legfőbb tapasztalata volt, hogy van borország és van pálinka-ország.

Eszerint van bornép és pálinkanép. A bornépek geniálisak; a pálinkanépek, ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra – írja Hamvas Béla. – A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, az etruszkok, az igazi borvidékeken az olaszok, a franciák és a magyarok. Ezeknek a népeknek ritkán vannak úgynevezett világtörténeti becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket. A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye… A szőlőtáblák között lágy füves utak mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál.”

Ne menjünk hát bele a részletekbe, a lényeg itt az, hogy borországban a minőségi létezés Hamvas Béla óta nem képzelhető el jó bor nélkül, és jó bort, pláne ha sorban kóstolja az ember, illik egy jó pezsgővel köszönteni. Száraz pezsgővel persze, mert hogy még egy kicsit politizáljunk, az édes és félédes pezsgőket (miként a rossz bort) tulajdonképpen törvényi erővel be kéne tiltani az egész világon. A pezsgő és a málnaszörp ugyanis nem testvérek.

Hogy milyen a jó pezsgő? Mint a Légli Ottóé, a Pezsgő Villa Boclar. Száraz, de üde és illatos, és olyan zamata van, ami az embernek a közelgő tavaszt juttatja az eszébe. Egy villanásnyi napsütés, többet ne is várj el tőle, mert a pezsgő köszöntőital, valami szép folyamat kezdetének megünneplése. Ezúttal példának okáért itt a Ménesi Borbárban az örök nyarak Légli-boraival ismerkedünk.

És milyen ember a borász? Nehéz erről elfogulatlanul szólni, nem csupán azért, mert évtizedes az ismeretségünk, de azért is, mert a gyermekkoromban nagyanyámtól és rokonaimtól megismert és megszeretett somogyi tájszólást Légli Ottó a televíziók, mobiltelefonok és letölthető applikációk korában töretlen tisztaságban megőrizte, mintha ott lent, a Balaton somogyi domboldalain valahogy másképpen múlna az idő, vagy mintha nem is múlna el, hanem ott lebegne a véges végtelenségben változatlanul.

„A magyar bor nincs a helyén, és ezért tenni kell. Büszkének kell lennünk a magyar borra, ami valaha a világ legjobbjai közé számított. Ma már nagyszerű borok készülnek, jobbak, mint hajdan, de a hírünk a világban sehol nincs. Ausztria, ahol közel sincsenek olyan jó bortermő vidékek, mint nálunk, messze megelőz minket, és ez bizony a borok árában is megmutatkozik. Nem sok olyan ország van, ahol olcsóbb a jó bor, mint Magyarországon. Ezen változtatnunk kell.”

A borászszakma legmagasabb civil szervezete, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa talán éppen ezért választotta Légli Ottót elnöknek, hogy minél többet tegyen a jó borok elismeréséért. Tagja a Pannon Bormíves Céhnek is, amelybe ma már harmincnyolcan tartoznak, és ma is a céhszabályok szerint működik, például egy tag is vétójoggal rendelkezik. 1999-es tíz alapítója között ott van a nagy Szeremley Huba örökös tiszteletbeli alapító elnök Badacsonyból, a bölcs Tiffán Ede örökös tiszteletbeli alapító elnök Villányból vagy a legendás Szepsy István Tokajból, akikről Légli Ottó a legnagyobb elismerés hangján beszél. Másfelől viszont…

„Emlékszem, ’93-ban jelentünk meg először Budán a Fortunában; néhány borászt hívott meg az étterem, vidéki gyerekként csöppentem ebbe a világba, és Mózes Péter séf, szegény már meghalt, azt mondta, te gyerek, kóstold meg ezt az ételt, ezt a te borod ihlette. Ez óriási lépés volt a magyar valósághoz képest. Hatalmas bátorítás volt. Lendületet adott. Ezért aztán, ha látok valakit, aki nem jó bort készít, arra nagyon tudok haragudni. Szívem szerint börtönbe csuknám… vagy foglalkozzon mással. Azt kérdezem tőle, mit isztok ti otthon? Otthon is ezt isszátok? Azt mondja, mi nem iszunk bort… Na, szép. Mi borászok nem vagyunk sokan, ismerjük egymást, nem is vagyunk irigyek egymásra, mert kevesen vagyunk, inkább segítjük egymást, de aki rossz bort készít, az nem a barátunk.”

Beszélni kellene itt a megízlelt fehér borokról, a Banyászó-dűlő olaszrizlingjéről, a szőlősgyöröki Landord-dűlő agyagos, meszes talaján termett húszéves chardonnay-tőkék fürtjeiből préselt, majd másfél éven át érlelt borokról, a rajnai rizling és a chardonay aromáiról vagy a narancsos színvilágú, ősi metodikával érlelt, ezért opálos és brutális aromákat hordozó, csak kis tételben készített boráról, amit vagy szeret, vagy elutasít a fogyasztó, olyan kíméletlenül más. És persze az egyetlen vörösről, a pinot noirról, amiről a mester keresetlen egyszerűséggel mondja, „a vörös színnel mi csak ilyen mélységig foglalkozunk”, ebből aztán kisejlik némi világnézeti alapvetés, de legyen elég ennyi.

Hogy milyen a pinot noir a Balaton somogyi tájain? Mint maga a táj. Visszavonhatatlanul fényes, festői, szelíd, nőiesen kecses és szeretni való. Tagadhatatlan elfogultság ennyire kedvelni a somogyi dombokat és lankákat, amikor ott szemben magasodnak a Balaton-felvidék vulkanikus kúpjai, amelyekről lenézve a toszkán tájakat megszégyenítő panoráma tárul a szemlélő elé, miközben kortyolgatja azokat a minerálisan varázslatos borokat, de mégis, a somogyi tájban, a somogyi borban és a somogyi emberben annyi szeretet és annyi napsütés van, hogy a manapság itt-ott elsötétülő világnak is elég volna ragyogni.