Mindennek van határa
Népesedünk, de meddig?
Hetven évvel ezelőtt az emberek még a megállíthatatlannak tűnő túlnépesedéstől féltek. Mára egyre több országnak a népességcsökkenés lett az egyik legnagyobb gondja. Hogy megértsük, mi történik velünk, érdemes egy pillantást vetni a probléma hátterére is.
Az élővilágban a létért való küzdelem során az élőlényeknek nemcsak az ellenségeikkel kell megküzdeniük, hanem a fajtársaikkal is. Hiszen azok is ugyanott élnek, ugyanazt az élelmet fogyasztják, ugyanazt a párt keresik, mint ők maguk. A fajtársak a legközvetlenebb versenytársak, amelyeknek a számát az evolúció során kialakult mechanizmus a faj fennmaradása szempontjából optimális egyensúlyban igyekszik tartani. Minél jobb az adott faj egyedének túlélési esélye – vagy mert hatalmas, mint az elefánt, vagy mert csúcsragadozó, mint az oroszlán –, annál kevesebb utódot nevel. Ellenkező esetben, ha a faj egyede kicsi és rengeteg az ellensége, mint például a nyulaknak, rövid vemhesség után sok utóda születik, hogy a faj folyamatos veszteségét pótolni tudja.
Biológiai önszabályozás
Egyensúlyt mondunk, valójában azonban olyan dinamikus, az optimális állapot körüli szakadatlan, túllendülésekkel és visszaesésekkel tarkított mozgásról van szó, amit idegen szóval homeosztázisnak hívnak. Az optimálisnál alacsonyabb egyedszámot az evolúció hosszú távon az utódszám növelésével „jutalmazza”, a túlnépesedést pedig már rövid távon is éhezéssel, a fajon belüli agresszióval és igen gyakran járványokkal „bünteti”.
Mindezeken túl van az élővilágban egy harmadik típusú mozgás is. Ha egy faj különösen sikeresnek bizonyul vagy a körülmények kedvezően változnak, akkor a homeosztázis állapota tartósan az egyedszám növekedése felé mozdul el, viszont a megváltozott körülmények vagy az új versenytársak felbukkanása az ellenkező irányba hatnak. Jellegzetes példa a házi verébé. Ez a faj sokáig az emberi civilizáció egyik legnagyobb nyertese volt, a hagyományos mezőgazdaság minden korábbinál bővebb táplálékforráshoz juttatta, az egyedszáma hatalmasan megnőtt, a mi égövünknek ez lett az egyik leggyakoribb madara. A motorizáció, a vegyszeres növényvédelem és a zárt állattartás elterjedése azonban pont az ellenkező következményekkel járt, a táplálékforrás radikálisan megcsappant, a házi veréb pedig valósággal eltűnt a településekről. Hasonló sors jutott több fecskefajnak is.
Határok
Az ember biológiai lény, a természet számos törvénye teljes egészében, mások áttételesen érvényesek rá. Természetesen igaz ez a népesedésre is. Az a tény, hogy tisztán természetes körülmények között, harminc-harmincöt év várható élettartamot, legföljebb húsz termékeny évet számolva egy anyának élete során nagyjából egy tucat utóda születhet, az embert a hasonlóan alacsony szaporodási rátát mutató domináns fajok közé sorolja, amilyenek például a gorillák és a csimpánzok.
Az első előemberek egyedszáma nem is volt magasabb, mint a ma élő gorilláké, egyes kutatói vélemények szerint egymillió évvel ezelőtt alig haladta meg az ezer főt.
Az emberi fajt a biológiai „programja” tehát, ha intellektusa nem emeli ki az állatvilágból, legfeljebb pár tízezer, a tápláléklánc csúcsán élő egyedet számlálónak predesztinálta volna. Az az igazság, hogy hosszú ideig nem is sikerült kitörni ebből a korlátból. Ma a tudományos konszenzus úgy tartja, hogy a homo sapiens létszáma csupán nagyjából húszezer évvel ezelőtt lépte át a tízezret, és tízezer éve is csak harmincezer lelket számlált. Ez azt jelenti, hogy egy anya felnőttkort megérő gyermekeinek száma átlagosan csak nagyon kevéssel múlta felül a kettőt, ami legalább nyolcvanszázalékos gyermekhalandóságot is jelenthetett. Hogy az adat mennyire reális, azt egy angol kutatás is igazolja, amely szerint 1730 és 1749 között Londonban a gyerekek 74,5 százaléka nem érte meg az ötödik születésnapját.
A növekedést tízezer évvel ezelőtt a földművelés, tehát az élelmiszer-termelés megjelenése hozta el. Az emberiség létszáma az időszámításunk kezdetére valószínűleg elérte a százmilliót. A növekedést azonban kisebb és nagyobb járványok akasztották meg, így az úgynevezett Justinianus-pestis 541 és 549 között, amely az Óvilág lakosságának 20-50 százalékát is elpusztíthatta, visszavetve a népesség növekedését. Ez az oka annak, hogy a Föld lakossága még 1000 körül is alig haladta meg a 200 milliót, és az újabb pestisjárványok következtében ez a szám újra csökkenni kezdett. A becslésekben, különösen az amerikai kontinenst illetően sok a bizonytalanság, de jó közelítéssel elmondható, hogy az emberiség lélekszáma az egymilliárdot nagyjából 1900 körül érte el. A kétmilliárdhoz viszont csupán további harminc, a hárommilliárdhoz újabb harminc, a négymilliárdhoz már csak 15, az ötmilliárdhoz 12, a hatmilliárdhoz 11 évre volt szükség. A hétmilliárdot 12 év elteltével, 2010-ben értük el, a nyolcat 2022-ben. Az előrejelzések szerint kilencmilliárdig eljutni már 14 évbe telik majd, a tízmilliárdig további 24 év telik majd el, és a mai becslések szerint 2085 körül valamivel tízmilliárd fölött tetőzik, majd csökkenésnek indul a lélekszám.
A társadalom önszabályozása
Akik ma élünk, mindnyájan hatalmas járványok túlélőinek leszármazottai vagyunk. Ez az oka annak, hogy az ókorihoz és középkorihoz hasonlóan pusztító nagy járványok már a modern orvostudomány kialakulása előtt is elkerülték az emberiséget. Az emberi fajon belül tulajdonképpen klasszikus evolúciós alkalmazkodási folyamat zajlott, amelynek során a fertőző betegségeknek inkább ellenállók maradtak életben, és az utódaikra örökítették ezt a képességet. Ehhez járult, hogy a mezőgazdaság fejlődésével többen jutottak elegendő élelemhez, márpedig a jóltápláltság önmagában is javítja a szervezet ellenálló képességét. A hétköznapi élet higiénés körülményei is javultak, ami szintén csökkentette a fertőzés veszélyét.
A modern fogamzásgátlás felfedezése előtt a társadalomnak kevés módja volt a népesség szabályozására, de azért akkor sem volt teljesen eszköztelen. Túlnépesedés, praktikusan az életlehetőségek beszűkülése esetén gyakori volt a magzatelhajtás, ami igen gyakran végzetesnek bizonyult az anyára nézve is. Lényegesen humánusabb eljárás volt a késői házasságkötés szokássá válása. Könnyen belátható, hogy minél később kötnek házasságot a fiatalok, annál kevesebb gyerekre számíthatnak.
Az már a középkortól megfigyelhető, hogy a közepesen jó módúak törekedtek a kevesebb gyerekre, hogy a vagyon kevésbé darabolódjék, miközben a legszegényebbek és leggazdagabbak körében ez kevésbé jelent meg. A túlnépesedés legerősebb korlátja ezzel együtt is a magas gyermekhalandóság volt, és amilyen ütemben sikerült azt visszaszorítani, olyan ütemben következett be a népességrobbanás is. A globális gyermekhalandósági ráta még 1900-ban is 40 százalék körül járt, ez mára úgy csökkent 4,3 százalékra, hogy a legfejlettebb országokban a 0,3 százalékot sem éri el, miközben a legrosszabb érték, Szomáliáé is csupán 14 százalék.
Teljesen érthető tehát, hogy az 1960-as években – ekkor még kevesebb mint feleannyi ember élt a Földön, mint ma – általánossá vált a félelem a kezelhetetlen és megállíthatatlan túlnépesedéstől. A civilizáció azonban, mintha valami belső, rejtett önszabályozó mechanizmus lépett volna működésbe, választ talált a kihívásra. Kiderült, hogy a jólét növekedésével egyenes arányban az egyes társadalmak megállítják, sőt csökkenésbe fordítják a népesség növekedését.
A jövőkutatás egyik alapszabálya, hogy a történelem soha nem a múltban lezajlott folyamatok egyenes meghosszabbításaként folytatódik, ezért jósolni már középtávon, több évtizedes távlatban is több mint kockázatos. Nem tudjuk, hogy a fejlett világ népességének csökkenése, a szegény országokban pedig a növekedés lassulása meddig tart és hol talál, a cikk elején idézett kifejezéssel, homeosztatikus, azaz dinamikus egyensúlyi állapotot. Azt sem tudjuk, hogy a civilizációnk, amely a generációk egyenletes jelenlétére rendezkedett be, hogyan reagál majd például az elöregedés gazdasági, egészségügyi és humanitárius problémájára. Válaszokra azonban szükség van. Ma ez az emberiség egyik legnagyobb kihívása.
Túlnépesedés vagy kihalás?
Néhány éve még túlnépesedéssel riogatták az emberiséget, mondván, hogy a bolygó nem tud eltartani ennyi embert. Ma már inkább a népességfogyástól tartunk, igaz, csak a fejlett országokban.
Ma a legtöbb ember, 4,8 milliárd fő Ázsiában él, és várhatóan még 30 évig nőni fog a kontinens lakosságszáma, de egyre csökkenő mértékben. A legnagyobb robbanást Afrikába várják, ahol több mint egymilliárddal nőhet a népesség 2100-ra, mivel a Szaharától délre eső térségben az egy nőre eső születési ráta jelenleg még 4,3.
A világ legnépesebb országa India 1,426 milliárd fővel. Lakosainak száma 1975 és 2010 között megduplázódott, 2050-re eléri az 1,7 milliárd főt, de a növekedés mértéke már lassul: míg 1972 és 1983 között évente 2,3 százalékkal nőtt a lakosságszám, ennek mértéke 2017-ben megfeleződött, 0,98 százalékra esett vissza.
A második helyen Kína áll 1,411 milliárd fővel. 1979-ben az akkor még a világ legnépesebb országában egykepolitikát vezettek be, aminek súlyos következményei lettek. A beavatkozás hatására rendkívüli módon lelassult a népességnövekedés üteme, a következő években pedig már maga a népesség is fogyatkozásnak indulhat. A munkaképes korú 15 és 59 év közötti emberek aránya az egykepolitika bevezetése előtt a lakosság háromnegyedét tette ki, ez az arány 2050-re 50 százalék körülire apadhat, ami már most is munkaerőhiányt okoz a gazdaságban.
Európa összlakossága több mint 745 millió fő, amiből 449,2 millióan élnek az Európai Unióban. Népességének növekedése a reprodukcióra sem elég, az átlagéletkor magas. Ennek ellenére a legtöbb nyugat-európai ország lakossága még mindig duzzad, a bevándorlás miatt. A 147,2 milliós Oroszország Európa legnépesebb országa. Itt az egyik legalacsonyabb a termékenységi ráta: 2022-ben átlag 1,42 gyermek jutott egy nőre.
Az Amerikai Egyesült Államok hivatalosan becsült népessége 2023. július 1-jén 340 millió fő volt. Az USA a világ harmadik legnépesebb országa. A 2022-re becsült teljes termékenységi arányszám 1,66, ami a 2,1-es fenntartási szint alatt van.
De mitől függ, hogy hol milyen a népszaporulat? A demográfia tudományából ismert, nem háborús körülmények között meglehetősen jól használható modell szerint egy társadalom népességfejlődésében négy markáns szakasz különíthető el.
Az első szakaszban magas a születésszám, mivel nagy a mortalitási ráta: a közegészségügy fejletlensége, az elmaradott közlekedésnek betudható rossz ellátási viszonyok miatt magas a csecsemőhalandóság, gyakoriak a járványok, és a betegségek jelentős része végzetes. A sok szülés célja, hogy a gyermekek közül legalább néhányan megéljék a felnőttkort. A népesség gyarapodásának üteme csekély és erősen hullámzó. Ez a szakasz Európában és Észak-Amerikában a XIX., Ázsiában és Dél-Amerikában a XX. század elejéig, Afrikában pedig a XX. század közepéig tartott.
A második szakaszban a közegészségügy, a tudomány és az ellátás fejlődésével csökken a csecsemőhalandóság, de még fennmarad a sokgyerekes családmodell. Utóbbit segíti, hogy ez a szakasz többé-kevésbé az adott társadalom anyagi gyarapodásával is együtt jár, így a családok kezdetben megengedhetik maguknak a több (életben maradt) gyereket, akiket az extenzíven fejlődő gazdaság (legalábbis kezdetben) fel tud szívni. Persze nem mindig helyben, gondoljunk csak a XIX. századi Amerikába vándorlásra vagy napjaink népmozgalmaira. Ez a szakasz erőteljes népességnövekedéssel jár: Európában nagyjából az első világháborúig tartott, Ázsiában mostanában van lecsengőben (persze nem mindenhol), Afrika nagy részében pedig javában tart.
A harmadikban a halálozások száma viszonylag alacsony szinten stabilizálódik, a születések görbéje elkezd lefelé ívelni, megjelenik a többkeresős családmodell. A nagycsalád eltartásának anyagi hátrányai miatt a lakosság egyre csökkenő ütemben növekszik.
A negyedikben a születések száma nagyjából a halálozások szintjén stabilizálódik, a lakosságszám stagnál, néha nő, néha fogy, de jóval kisebb hullámhegyekkel és völgyekkel, mint az első szakaszban. Ez egy stabil egyensúlyi állapot, ahol a lakosságszám egy adott szinten állandósul.
Egyesek szerint van egy ötödik szakasz is, amikor a születések száma tartósan a halálozásoké alá csökken, mint most az euroatlanti kultúrában, és végül a nullához konvergál. Arról már megoszlanak a vélemények, hogy ez az ötödik szakasz természetes velejárója-e egy adott társadalom életének és elkerülhetetlen hanyatlásának, vagy csak valamely káros és durva beavatkozás, politika vagy ideológia hatása, mint például a woke vagy az LMBT-mozgalom.
A demográfia tudománya eredetileg nem ismerte ezt az ötödik szakaszt. Ha valóban létezik, az azt jelenti, hogy a földi civilizáció véges, akárcsak az emberi élet és előbb-utóbb kihal a fehér faj, talán idővel az egész emberiség is. Ha viszont ez a feltételezés téves és nincs ötödik szakasz, mert amit látunk, az csak a túlzott jólét és egy elhibázott politika következménye, akkor a ma érzékelhető hanyatlást egy mélyponton új fölemelkedés követheti. És a ciklus kezdődik elölről.
Többen, de nem elegen című összeállításunk további cikkei itt olvashatók.
