– A nyolcvan év feletti idős emberek mindennapi, otthoni életét megkönnyítő kezdeményezés az ötödik kerületből indult, majd hamarosan Kisvárda, Szombathely és Jászfényszaru is csatlakozott a belvárosi kezdeményezéshez. Most hol tart a program?
– A négy város eredményei alapján Pintér Sándor belügyminiszter úr úgy döntött, hogy ezt a programot start mintaprogrammá nyilvánítja, s ennek keretében az ország különböző pontján 377 közfoglalkoztatotti munkahely létrehozására nyílt lehetőség. A program négy pillérre épül, amelyet a házi segítségnyújtás vagy a tanyagondnoki szolgálat koordinál, az ő munkájukat segítik a közfoglalkoztatottak, a diákok és a kortárs önkéntesek. A Segítő Kezek program a Belügyminisztérium támogatásával, 9 hónapos időtartamra, napi 8 órában úgynevezett hosszú közfoglalkoztatás keretében teremt munkalehetőséget. Esélyt kaptam arra, hogy a július közepéig jelentkezett önkormányzatok közül mindegyik hátrányos helyzetű önkormányzatnak közfoglalkoztatotti helyet biztosítsunk a program sikeres megvalósítása érdekében. A Belügyminisztérium közreműködésével a Munkaügyi Központ és a program pénzügyi végrehajtásáért felelős köztulajdonú nonprofit közhasznú kft. kötött megállapodást a program anyagi támogatására. A közfoglalkoztatotti munkahelyek kilencvenhárom százalékát hölgyek töltik be. Kifejezetten célcsoportunk volt például a huszonöt év alattiak közfoglalkoztatásba való beemelése, akik pályakezdőként, általános végzettséggel nem igazán tudtak elhelyezkedni. Aztán elvégezték a szociális gondozói tanfolyamot, és most egyfajta átmenetként élesben dolgozhattak, be tudtak illeszkedni a munka világába, kapcsolatokat szerezhettek. Sőt, több mint huszonketten közülük azóta már a nyílt munkaerőpiacon is el tudtak helyezkedni.
– A program elsődleges célja a nyolcvan év felettiek segítése, vidéken viszont az életkori határt leszállítják hetvenöt évre. Miért?
– A harminckét csatlakozni kívánó településen végzett felmérésünk azt a tapasztalatot hozta, hogy a nyolcvan év felettieknél nagyjából tizenöt-húsz százalékos igény van a program igénybevételére, ám sok esetben a nyolcvan év alatti lakosok is megkeresték a polgármesteri hivatalt, hogy ők miért nem kaphatják meg ezt a fajta segítséget. Ennek praktikus oka van: a nyolcvan feletti vidékieknél sok esetben már a gyermekük is nyugdíjas, tud segíteni – Budapesten más a helyzet, később szülnek a nők –, a hetvenkettő-hetvennégy év felettieknél viszont van négy-öt olyan év, amikor a gyerekek még nem nyugdíjasok, de az idős embernek már valamilyen segítségre van szüksége. Végül úgy állapodtunk meg a szakminisztériummal, hogy minden nyolcvan év feletti lakost felkeresünk ezen a harminckét településen, felmérjük az igényeiket, ezen életkor alatt pedig megadjuk a jelentkezés lehetőségét.
– Ma 475 000 nyolcvan év feletti ember él az országban, és összesen 1 174 000 a hetven év felettiek száma. Az ő támogatásuk nem a szociális szakma dolga volna?
– Ami természetesen meg is történik, mi egy pluszt adunk a professzionális otthoni ellátáshoz. A program kiegészült a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács áldozatvédelmi programjával. Ennek keretében a megyei rendőrkapitányságok kiképzik a segítőinket – legyenek azok önkéntesek, közfoglalkoztatottak vagy diákok –, hogy mire tanítsák meg odafigyelni az idős embereket. Az idősekkel szemben ugyanis négy alapvető bűncselekményt szoktak elkövetni: trükkös lopások, alkalmi lopások, zsarolás, illetve gyakran esnek áldozatul a lakásmaffiának. Amikor például az egyik, csatlakozni kívánó településen, Hajdúnánáson jártam, mesélte az alpolgármester úr, hogy éppen akkor sikerült leleplezni egy lakásmaffiában utazó kis hálózatot, akik már tíz idős embernek tudták megszerezni a lakóhelyét. Gyakori az a trükk is, hogy az idősekkel elhitetik, az unokájuk veszélyben van, de ha adnak tíz-húszezer forintot, meg fog menekülni. Okosan csinálják, mert csak akkora összeget kérnek, amivel a nyugdíjas valószínűleg rendelkezik otthon, illetve ami miatt aztán nem éri meg később órákat ülni a rendőrségen. És még egy dolog: a tanyasi térségekben a nagy földrajzi távolságok miatt különösen veszélyben lehetnek az idős emberek, ezért a mintaprogram része lett a tanyavédelmi program is. Ez különösen fontos, mert a mintaprogramban részt vevő harminckét településből tizenegy tanyasi térségben helyezkedik el. Például a huszonnégy tanyás településből álló Balkány, ahol van olyan idős ember, aki tizennyolc kilométerre lakik a legközelebbi szomszédjától. A hasonló helyzetben lévőknek különösen nagy szükségük van a minél több irányból érkező segítségre, még ha minden részt vevő településen mind a házi segítségnyújtásban dolgozó kollégák, mind a tanyagondnokok kiválóan látják el feladatukat. Az általam kidolgozott kiegészítő szolgáltatás nem feladata a professzionális alapszolgáltatásban részt vevő kollégáknak.
– És ami talán még ennél is fontosabb: minél több emberrel találkozik egy idős ember, annál kevésbé lesz magányos és depressziós.
– Valóban, a professzionális házi gondozás az olyan feladatokat, mint felolvasás, közös vásárlás a piacon, lekvárfőzés, vagy amit az egyik belvárosi bácsi kért, hogy valaki sakkozzon vele időnként, nem tudja megoldani, hiszen egy szociális gondozóra kilenc kliens jut. A magány pedig szociális-egészségügyi-anyagi helyzettől függetlenül kínozhat bárkit. Ráadásul, ha a közfoglalkoztatottakat nézzük, mindez dupla haszonnal jár: a harminckét csat-lakozó településen kívül Cegléd, Kecskemét, Miskolc, Budapest tizenegyedik, tizenkettedik, hatodik, hetedik kerülete, Pécs városa a Belügyminisztériumtól a téli közfoglalkoztatás keretéből tudtak erre a programra helyeket igényelni. És amit felém jeleztek, még nyolcvanöt olyan kisebb, tízezer fő alatti település van, amelyek részt vesznek a Segítő kezek programban a közeljövőben: körülbelül ezer ember lesz tehát összesen, akiknek december 31-ig elindulván munkahelyet fog teremteni mindez a téli időszakban. A finanszírozás egyelőre május 31-ig van megoldva, utána pedig uniós forrásokat szeretnénk bevonni, pláne hogy 2014 és 2020 között az unió kiemelt célja az idősügy, mint egy egész Európát érintő probléma. Ezért különösen fontos, hogy a kérdőíves igényfelmérések során, amelynek első szakaszaként, a harminckét önkormányzatot tekintve december 31-ig le is zárul a feldolgozása, és a most csatlakozókkal együtt körülbelül hetvenezer nyolcvan év feletti idős embert keresnek fel közfoglalkoztatottaink. Így egy olyan óriási reprezentatív felmérést tudunk elkészíteni az idős emberek valós igényeiről, amely a későbbiekben egy átfogó, országos idősügyi stratégia alapja lehet.
– Minél nagyobb számban szeretnék bevonni az önkénteseket, illetve a diákokat is. Mik a tapasztalatok az eddigi helyszíneket tekintve?
– Rengeteg fiatalabb nyugdíjas van, aki szívesen segít, mert még jó egészségi állapotban van, de ugyanúgy küszködik a magánnyal. Sőt, akár még idősebbek is jönnének: az Egyetem téren például én magam jártam egy nyolcvanhat éves hölgynél, aki fürgén felszaladt előttünk farmerben és tornacipőben a lépcsőn, kedvesen elbeszélgetett velünk, elmesélte élete tragédiáját, hogy a hatvanegy éves lánya haldoklik, majd megkérdezte, lehetne-e segítő? Azóta négy környékbeli házba jár, és nagyon lelkesen fogadja mindenki. A diákoknál ugyanígy válasz-tás kérdése, részt akarnak-e venni ebben a programban a középiskolákban kötelező ötvenórás közösségi szolgálat keretében. De van rá igény. Amikor beszélgettem például az öregúrral sakkozó diákkal, elmesélte, milyen döbbenetes, hogy a bácsi egy igazi élő történelemkönyv, és mivel neki nincsenek a második világháborúban élt rokonai, legalább valaki mesél neki ezekről az időkről. A diákok és az idős emberek összekötése ezért is nagyon fontos: a jövő generációjának csak ők tudják elmondani, mi az, amit soha többé nem szabad elkövetni.
– Mennyire helyettesítheti egy-egy ilyen segítő a családi gondoskodást?
– Semennyire, de azért azt el kell ismerni, hogy sok nyolcvan év feletti van a napjai nagy részében egyedül: meghalt a házastársa, a gyerekei más városban vagy külföldön élnek, vagy egyszerűen nem érnek rá mindennap felszaladni hozzá. Így ez a program a nőtársaim életét is megkönnyítheti. Mert ha mindent rájuk hagyunk, gyereknevelés, munka, szülők, nagyszülők ápolása, akkor pont a két legfontosabb dolgukban, hogy gyerekeket tudjanak vállalni és amellett saját egzisztenciát teremtve tudjanak dolgozni, fogjuk őket akadályozni. Ráadásul az idősgondozás területe, a professzionálisé is, a női munkaerőpiac bővítésének egyik lehetősége lehet a jövőben a demográfiai változásból adódóan. Az egyre idősödő társadalom problémájára pedig minden európai államnak válaszolnia kell valamiképpen. A Segítő kezek program, vagyis hogy összehangolt segítséggel az idős, ha csak nem szenved valamilyen ezt kizáró betegségben, otthon tudjon maradni és jól megérdemelt nyugdíjas éveit ne szociális otthonban kelljen töltenie, az is egyfajta válasz, de nem kizárólagos megoldás.
– Az idősügyi kérdés tehát sokkal többről szól, mint a közös lekvárfőzés vagy végső állomásként az elfekvő?
– Az idősügy kicsit szociális kérdés, kicsit egészségügyi, kicsit nyugdíj, meg mind a három, és meg sokkal több. Ez a huszonegyedik század egyik legnagyobb társadalmi kihívása. Nemrégiben rendeztek egy idősügyi konferenciát Miskolcon, amelyen hazánkon kívül Svédország, Spanyolország, Olaszország, Finnország, Lengyelország is jelen volt kisebb mintaprogramokkal. Megdöbbenve hallgattak engem, aki a nyolcvan év felettiek problémáiról beszél, mert a legtöbben elsősorban a nyugdíjba vonulás utáni aktivitással foglalkoznak. A miénkhez hasonló programok egyébként Angliában vannak, bár ott nincs közfoglalkoztatás, másként alakítják ki a segítőhálót, de maga a gondolat, hogy próbáljuk meg az időst, amíg csak lehet, saját otthonában tartani – rokon. És akkor nem történhet meg olyan, mint amit Jászfényszarun tapasztaltam, ahol egy nagyon jó állapotban lévő idős hölgy már két éve az átmeneti gondozóházban lakott. Amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta, hogy meghalt a férje, majd pár hónapra rá betörtek hozzá, és nagyon fél. Ha valamiről szól ez a program, akkor kifejezetten a hozzá hasonló emberekről, akiknek csak minimális segítség kell és főleg annak tudata, hogy nincsenek egyedül. Nemrégiben Kisvárdán osztottunk ruhaadományt, amikor egy néni odajött hozzám, hogy köszöni az eddigi segítséget, de még nagyobb dolog, hogy valakinek egyáltalán eszébe jutott, hogy ők még vannak és törődni kell velük.
Farkas Anita
