Nyertünk? Akkor milyen a vereség?

A felelős döntéshez a választópolgárok egy része végre világos képet akar kapni a tagság előnyeiről és hátrányairól. Erre egyre kevésbé számíthatnak, mivel az MSZP az elmúlt négy évhez hasonlóan az EU-csatlakozás kapcsán is folytatja a jobboldalt lejáratni igyekvő kampányát. A bevált recept alapján a választási kampányhoz hasonlóan – ahol a kedvezménytörvény kapcsán a 23 millió román munkavállalóval riogatták a szocialisták a választókat -, a közelmúltban ismét a külföldi sajtót felhasználva igyekeztek besározni a polgári kormányt és annak eredményeit.

Mint ismeretes, röviddel Medgyessy Péter washingtoni látogatása előtt jelent meg a Foreign Affairs című amerikai lapban az a cikk, amely az Orbán-kormányt többek között antiszemitizmussal és a NATO-szerepvállalás elbliccelésével vádolta. Majd a magyar kormányküldöttség elutazott az Egyesült Államokba, felajánlásokat tett – amerikai rakéták magyarországi telepítésére, afganisztáni szerepvállalásra stb. -, részt vett a zsidó világkongresszus elnöke által rendezett vacsorán, és (sajtó) nyilvánosan megoldotta az általa kitalált problémát. A feledékeny hazai publikumnak pedig továbbra sem számít, hogy a NATO egyáltalán nem fogalmazott meg elmarasztaló kritikát hazánkkal szemben.

Az unióval folytatott tárgyalásoknál az MSZP hasonló módszert alkalmazott. A baloldal prominensei lekicsinylően nyilatkoztak az Orbán-kormány által elért csatlakozási feltételekről. Szanyi Tibor szerint az Európai Unióval folytatott tárgyalások sajnos a nemzeti érdekek vaskos feladásával, meglepően szolgai módon történtek. Medgyessy Péter múlt februári brüsszeli látogatása után kijelentette: nem képviseli megfelelően hazánk érdekeit az Orbán-kormány. Alapos szakértői munkával és kemény, több lábon álló alkutaktikával a pénzügyi korlátok között is sokkal többet kellett volna kiharcolni.

A Koppenhágában december 13-án lezárt tárgyalásokat a vörös kormány diplomáciai sikerként próbálta eladni a hazai közvéleménynek. Kovács László minden értékelésében hosszasan ecsetelte a magyar küldöttség által folytatott hihetetlenül kemény tárgyalásokat, hogy utolsóként álltak fel a tárgyalóasztalok mellől, hogy még akkor is keményen küzdöttek a jobb feltételekért, amikor a többiek már rég a pezsgőt bontották. A nemzetközi sajtóban azonban a magyar külügyminiszter által vázolt fantasztikusan következetes magyar követelésekről és kőkemény álláspontról szó sem esik. A lapok a bővítés értékelésén kívül szinte kizárólag a lengyelek által az utolsó pillanatokban elért eredményekről számolnak be.

A tagadhatatlanul balra húzó Frankfurter Allgemeine Zeitung (amelynek hasábjain jelent meg az elmúlt négy évben a legtöbb a polgári kormányt lejárató írás MSZP-s, illetve a baloldalhoz közeli személyiségek információira hivatkozva) a tárgyalódelegációk tevékenységéről tudósítva megállapította, miközben a dán miniszterelnök Leszek Millerrel, Mikulás Dzurindával és a nehéz partnerekkel még egyszer összeült, Kovács László a tárgyalásról már előbb visszatérve gúnyos megjegyezést tett rájuk: ez csak a pszichológiai hadviselés része.

A német lap a tárgyalások befejezését így értékelte: „A lengyel parasztok örülhetnek. Ők azok, akik sokkal több pénzt kapnak majd a tagság első éveiben, mint amennyire eddig számítottak (…) Csehországnak és Lengyelországnak sikerült elérnie, hogy a strukturális alapok egy részét átcsoportosítsák a kezdeti költségvetési nehézségek kiegyenlítésére. (…) A szlovén delegáció számtanművészete: a kompenzációs kosárból Szlovéniának a dán csúcstalálkozó előtt még 135 millió eurót ajánlottak (…) Végül 250 millió euróban egyeztek meg, ami igen sok a kétmillió lakosú országnak.” Medgyessyék sikeréről egy szó sincs.

Az International Herald Tribune (IHT) a koppenhágai csúcs befejeződése után vonta meg a bővítés mérlegét. A brit lap nem titkolta el, hogy a csatlakozás legnagyobb nyertese maga az EU. A tíz új tagország felvétele a szervezet vezetőinek első közlése szerint 40 milliárd euróba kerül majd az első három évben. Az Európai Bizottság által kibocsátott jelentés szerint az előrejelzett összegnek mindössze negyedét, 10,3 milliárd eurót emészt fel a bővítés. Az olcsóság legfőbb oka a csatlakozó országok által a közös kasszába befizetett 15 milliárd euró, valamint az, hogy a költségvetésben nekik ígért támogatások nagy részét soha nem költik el. Az EU tagországainak vezetői elégedettek a kapunyitás árával. Michael Schreyer, az Európai Bizottság költségvetési biztosa szerint a bővítés sokkal olcsóbb az eredetileg tervezettnél. Kedvezőbb áron nehezen lehetett volna megoldani az új tagországok felvételét.

Hasonlóan vélekedett Heather Grabbe bővítési szakértő is: „Nagyon kis összegről van szó – 10 milliárd euróról – és ráadásul nem is lesznek képesek felvenni mindezt a pénzt.” A jelenlegi 15 tagország összlakosságára levetítve a tagfelvétel mindössze fejenként 9 euróba került. Ez a bővítés hatalmas üzlet az unió számára, hiszen megnyílik számára egy százmilliós piac, ami az évek óta túltermeléssel küzdő szervezet gazdasága számára új lendületet adhat, ráadásul az új belépők egy évtized elteltével lesznek jogosultak a jelenlegi 15 országhoz hasonló támogatáshoz, a meglévő belső piacokat pedig éveken keresztül védzáradékokkal óvja az EU az újoncoktól.

Nyertünk? Akkor milyen a vereség? A Herald szerint 2005-től a Brüsszeltől kapott támogatásból Lengyelországnak 67, Magyarországnak 49, Szlovéniának 40, Cseh-országnak 29 euró jut egy-egy állampolgára után. De a jelenlegi tagországok közül Görögország 437, Írország 418, Portugália 211, Spanyolország 126 eurót könyvelhet el. Az ötször olyan szegény új tagországok tizedannyit kapnak – hogyan lesz ebből felzárkóztatás? Ráadásul a megkülönböztetés az elkövetkezendő három évben garantált, mivel 2006-ban ér véget az EU újabb költségvetési ciklusa. Koppenhágában zárták le az unió legköltségesebb és legvitatottabb fejezetét, a mezőgazdaságról szóló szabályozást. Az International Herald Tribune által készített kimutatás szerint az unió tagállamainak gazdái négyszer annyi támogatást kapnak, mint a volt kelet-európai országok termelői. Siker? Milyen siker?

Talán osztrák. A Die Presse például elégedetten nyilatkozott a csatlakozóknak nyújtandó agrártámogatások mértékéről. Megállapítása szerint a kelet-európai országok mezőgazdasága nem jelent a jelenlegi tagország termelői számára konkurenciát.

A Le Monde nem fukarkodott hasábjain a lengyelek által elért eredmények dicséretével. A francia lap szerint a koppenhágai csúcstalálkozón bebizonyosodott, hogy Leszek Miller miniszterelnök az az ember, aki az uniós 15-ökkel folytatott tárgyalásokon képes volt felvenni a kesztyűt, és minden kockázatot vállalt azért, hogy végső pénzügyi engedményeket csikarjon ki országa számára. A lap idézte a lengyel kormányfőt, aki azt mondta, az ellenzéki kritikák neki biztos hátországot jelentettek az EU-val szembeni kemény fellépéshez.

De nekünk csak Medgyessy Péter és Kovács László jutott. Az ősz folyamán Orbán Viktor megfogalmazta azokat a szükséges kormányzati intézkedéseket, amelyekkel tovább csökkenthető hazánk lemaradása. Ilyen volt a kis- és középvállalkozások támogatása, az autópálya-, a vasút- és gátépítés piacának magyar kézben tartása, az agrárhitelezések folytatása, a bérek további – jelentős mértékű – emelése, s nem a mostani 4,5 százalék, amihez 5 százalék körüli infláció társul. Az unióval vitatkozni gyáva baloldal válasza az ellenzék észrevételeire egy a baloldali sajtó segítségével kampánytémává tett vád volt. Az MSZP, élén Kovács Lászlóval, EU-ellenesnek* minősítette a volt miniszterelnököt és pártját. A Medgyessy-kormány eddigi tevékenységének ismeretében ez nem érhette váratlanul a polgári oldalt. A szocialista párt ugyanis akut bizonyítási kényszerben szenved. Állandóan igazolni igyekszik elkötelezettségét. Ez csak látszólag nem könnyű feladat az sz. t. tiszti múlttal terhelt Medgyessy Péternek vagy a kormány több mint felének, akik alig egy évtizede még az MSZMP soraiban építették a szocializmust és hivatalból igazodtak Moszkvához. Csak az útirányt kellett megváltoztatni. Most az a legfontosabb számukra, hogy bevigyék az országot az unióba. Kerül, amibe kerül. A csatlakozás ugyanis nekik nem elsősorban az európai újraegyesítést jelenti, hanem a belépőjegyet, a bebocsátást Moszkva után Brüsszelbe.

S hogy ezért milyen árat fizet az ország? Arról idehaza kevés szó esik. Az EU-ban annál több. A tíz új tagország felvételének okát Jens-Peter Bonde, a dán parlament képviselője úgy összegezte: a bővítés stratégiáját a multinacionális cégek agytrösztjei agyalták ki a saját érdekeik szerint, és ehhez kerestek támogatást Brüsszelben. A legfontosabb lobbizó szervezet a European Roundtable of Industrialists, amely a jelenlegi bővítési terv első változatát dolgozta ki, és kezdeményezte az egységes piacot, a maastrichti szerződést és a monetáris uniót is.

Bonde úgy véli, az EU létrehozásában és annak bővítésében óriási szerepet játszó ipari szervezetek a kelet-európai országokban olcsó és jól képzett munkaerőt és egy százmilliós piacot látnak, amely a stagnáló és túltelített nyugati piacok miatt hatalmas vonzerőt jelentenek. Utóbbi lehetőséget akkor tudják a legteljesebben kihasználni, ha a csatlakozó országok gazdasági élettel kapcsolatos törvényei megegyeznek az unióéval. A dán képviselő megjegyezte, a csatlakozó országoknak olyan törvényeket kell belépésükkor azonnal átvenni, amelyeket az unió 50 év alatt vezetett be.

A csatlakozási tárgyalásoknak két szakasza volt, az első a közösségi joganyag áttekintéséből, a második a konkrét érdemi tárgyalásokból állt. Az Európai Unió joganyaga 29 fejezetre tagolódik. Ezeket a szervezet egyszerre mutatta be valamennyi tagjelöltnek, majd egyenként tárgyalt velük a jogharmonizáció megteremtésének lehetőségeiről. A 29 fejezet bármelyikében a csatlakozó országok képviselői megfogalmazhatták észrevételeiket, vagy átmeneti könnyítést kérhettek. Ezekre a tárgyalások későbbi fordulóiban az érdemi tárgyalásokon visszatértek és ezekről újraegyeztettek a felek.

Az igazi alkudozások a szervezet és az újoncok között akkor kezdődhettek meg egy-egy fejezetben, ha befejeződött az adott terület átvilágítása. Ezután az EU és a tagjelölt is kialakította saját álláspontját, amely az egyeztetések kiinduló alapját jelentette. A pozíciók meghatározásában a tagjelölteknek volt „elsőbbségük”, vagyis elsőként nyújtották be igényüket a szervezet felé, amely az Európai Bizottság által kidolgozott, a tagországok által elfogadott feltételekkel válaszolt erre. A tárgyalások menetében egy-egy fejezetet akkor tekintettek lezártnak, amikor minden pontban megegyezés született a felek között. Ha ez nem történt meg, félretették és egy közös csomagban újratárgyalták. A 29 fejezet végleges lezárása csak a csatlakozási szerződés aláírásával valósult meg, mivel bármelyik fejezetet, bármelyik fél kérésére addig még újra lehetett nyitni.

A koppenhágai csúcson zárták le a mezőgazdaságra és a költségvetésre vonatkozó fejezeteket. A közvetlen mezőgazdasági kifizetések a tárgyalási eredmények függvényében hazánk esetében a következőképpen alakulnak: 3,5 millió hektárnyi termőterületen, hektáronként 4,73 tonna termény után kapnak a gazdák közvetlen agrártámogatást az EU-tól. Vagyis tonnánként 63 eurós támogatást folyósítana a szervezet, ám Magyarország a koppenhágai megállapodás eredményeként, ennek mindössze 25 százalékát kapja meg. Százszázalékos támogatás esetén ez 73 ezer forintot jelentene, a kialkudott 25 százalék alapján viszont csak 18 ezer forintot. Jelenleg a családi gazdálkodók hektáronként 16 ezer forintos földalapú támogatásban részesülnek, amely a belépés pillanatában megszűnik. A koppenhágai csúcson született megállapodás értelmében egy francia gabonatermelő 90 ezer forintnyi összeget kap hektáronként, egy magyar gazda az EU-tól 17 400 Ft-ot, ha ezt a magyar költségvetésből kiegészítik, akkor további 20 800 forintot. Összesen hektáronként 90 ezer forintot kap a francia paraszt, a magyar gazda 38 200 forintjához képest. Van esélyünk?

A magyar költségvetésből, az EU-tól kapott 25 százalékos támogatás kiegészíthető további 30 százalékkal. A Kovács László által óriási sikerként hangoztatott 55 százalékos agrártámogatás ebből a két összetevőből áll. A külügyminiszter szerint tehát óriási eredmény, hogy az uniótól engedélyt kapott a mindenkori magyar kormány arra, hogy a termelőinek saját költségvetéséből – a korábbi gyakorlatnak megfelelően engedély és korlátok nélkül – 2004-ben 30, majd évente újabb öt százalékkal emelve támogatást nyújtson.

Szakemberek szerint ez jövőre körülbelül 70 milliárdos terhet jelentene az országnak. A források előteremtése sajnos – ahogy mondani szokás – bizonytalan. A jövő évi költségvetésben az agrárszektor számára 10 milliárd forintot különítettek el a csatlakozás előkészítésére, ebből az összegből 8 milliárd csak annak az informatikai rendszernek a kiépítésére megy el, amely lehetővé teszi a szervezet által előírt nyilvántartások elkészítését.

Bizonytalanná vált sok családi gazdaság pénzügyi egyensúlya is. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium ugyanis késik a családi gazdaságoknak nyújtandó agrárhitelek kamattámogatásának folyósításával, ugyanis kiürült a kamat-hozzájárulási és a családi gazdaságok földalapú beruházási többlettámogatására előirányzott keret is. A négymilliárd forintnyi támogatás átutalásának elmulasztása további magas késedelmi kamatot ró az államháztartásra.

Megtorpanni látszik a hazai agrárium helyzetét rendező folyamat is. Az Orbán-kormány idején módosították a földtörvényt, melynek eredményeként létrehozták a Nemzeti Földalapot az állami tulajdonban lévő műveletlen földterületek családi gazdaságoknak történő átadására. Elkezdődhetett volna a földbirtok-rendezési törvény alapján a szétaprózott földek, nadrágszíjparcellák helyén a gazdaságosan művelhető földbirtokok kialakítása. Az EU által is preferált családi gazdaságok kialakítására, megerősödésére külön támogatási rendszert vezetett be az Orbán-kormány.

A kormányváltás után a szociálliberális kabinet első intézkedései között módosította a földtörvényt, és megszüntette a családi gazdaságok elsődlegességét a földvásárlásnál, kiszolgáltatva őket a tőkeerős magánbefektetők, jogi személyek versenyének. A családi gazdaságok életképességét veszélyezteti a kormányzat által befagyasztott gépvásárlási támogatás és a felfüggesztett agrárhitel is. Igaz, az FVM a közelmúltban 60 milliárdot fordított adósságkonszolidációra. Valójában ez a pénzügyi segítség nem a családi gazdaságokhoz érkezett, hanem azokhoz az rt.-khez, kft.-khez, amelyeknek felhalmozott adósságaik voltak. Az egyéni gazdáknak ugyanis nem volt lehetőségük hitel-átütemezésre, esetükben a tartozások kiegyenlítésének késedelme eszközeik, ingatlanjaik elvesztésével járt.

Siker? Hol? A magyar tárgyalódelegáció nagy sikerként propagálta a mezőgazdasági kvóták tekintetében elért eredményeket és azt, hogy nem kell csökkenteni a hazai agrárszektor termelését. A valóság ezzel szemben az, hogy az EU által engedélyezett és támogatott 3,5 millió hektáros szántóföldi termőterület évente 1-1 millió hektár búza és kukorica vetését teszi lehetővé, mivel a meghatározott kvóta magában foglalja az összterület 10 százalékának kötelező pihentetését is. Jelenleg a két haszonnövénnyel évente bevetett termőterület nagysága eléri a 2,3 millió hektárt. A kvótán felüli termelésre persze minden országnak lehetősége van, ám ezután semmilyen támogatás nem jár.

A magyar tárgyalódelegáció tehetetlenségének érzékeltetéséhez érdemes felidézni a lengyelek által az utolsó pillanatokban a tejkvótáknál elért eredményt. A korábbi évi 7,8 millió tonnás támogatott termelést feltornázták 8,5 millió tonnára. Magyarország ezzel szemben a véghajrában engedett 100 ezer tonnát, és elfogadta a 2 millió tonnára vonatkozó ajánlatot. Ez a mennyiség megegyezik az ország lakosságának jelenlegi fogyasztásával. Abban az esetben, ha a Medgyessy-kormány a választásokon ígért jóléti rendszerváltást végrehajtja és a biztos megélhetés hatására a népesség gyarapodik, a fogyasztás pedig nő, akkor Magyarország a vörös kabinet szolgalelkű gyávaságának következtében tejbehozatalra szorul.

Nyakunkon a nagy siker… Hazánk és a magyar gazdák számára már csak egy év maradt a felkészülésre. Ebben az esztendőben a kormánynak még megvan arra a lehetősége, hogy ne 30, hanem akár 100 százalékkal támogassa a családi gazdaságokat, a kis- és középvállalkozásokat. Ehhez azonban a költségvetést a koppenhágai eredmények ismeretében újra kell alkotni.

A Medgyessy-kormány nem teszi. Mereven elutasította Orbán Viktor erre vonatkozó javaslatát, mely négy területen – a családi gazdaságok, a jogi személyiségű mezőgazdasági szervezetek, a kisvállalkozások és a magyar tulajdonban lévő nagyvállalatok számára – kért nagyobb állami támogatást. Nemet mondtak az EU által felkínált pénzügyi átcsoportosításra is. Nem így Lengyelország és Csehország, amely jelentős összeget csoportosított át a pályázható – de mint a Herald jelezte, nem biztos, hogy elnyerhető – alapból a százszázalékosan felvehető pénzekhez. Az előbbinek ez egymilliárd, az utóbbinak 100 millió eurót jelent. Kovács László eldicsekedett, hogy Magyarországnak is felajánlották ezt a lehetőséget, de a küldöttség nem élt vele. Vajon miért? Túl gazdagok vagyunk?

Az okos Medgyessy Péter szerint a lengyelek költségvetésük katasztrofális állapota miatt döntöttek az átcsoportosítás mellett. Rá jellemző bölcs mondat volt. A lengyel költségvetés hiánya jelenleg 5,4 százalék. A magyar viszont majdnem a duplája: 8,9 százalék.

A két szerencsés ország tehát az említett összegeket arra fordíthatja, amire akarja, például a mezőgazdaságuk támogatására. Magyarország lemondott erről a biztos pénzforrásról. A jövő évben ennek alapján hazánk 553 millió eurót fizet be a közös kasszába és 824 millió eurót kap ebből. A nettó egyenleg 271 millió euró – lenne. A feltételes módot az indokolja, hogy a 824 millió eurónak közel a fele, 400 millió a felzárkóztatási alapokból származik, vagyis olyan forrásból, amelyre – figyelem, emlékezzünk a Herald cikkére! – pályázni kell. Hogy milyenek az esélyeink? Az EU „rutinos” tagállamai átlagosan 75 százalékon képesek pénzhez jutni. Van esélyünk a felére? Hogy legalább ne fizessünk rá?

Ráadásul ezeknek a támogatásoknak egésze nem is marad feltétlenül az adott országban, mivel a fejletlenebb tagországok felzárkóztatására kivitelezendő beruházások egy jelentős részét nem a támogatott ország végzi el, hanem egy fejlettebb tagország vállalata, amely ennek következtében elviszi a támogatás egy részét adók és más támogatások formájában a saját államkasszájába. A pályázatok bizonytalansága mellett egy újabb kihívást jelent, hogy a pályázandó tételek elnyeréséhez az adott tagországnak a saját költségvetéséből meghatározott önrészt kell biztosítani. Emlékezzünk: Lengyelország a 2006-os pályázható alapból egymilliárd eurót vitt át 2004-re, egyenlegének javítására és ezt az összeget teljes egészében felhasználhatja. Csehország hasonló feltételekkel 100 millió eurót. Magyarország 0-t.

Kovács László szerint azzal, hogy hazánk a csehekkel és a lengyelekkel ellentétben nem vette igénybe a felajánlott átcsoportosítást, az első három évben 1,4 milliárd eurós többletet könyvelhet el. A valóság ezzel szemben: ennek az összegnek a lehívása pályázatokhoz és önrészhez kötött, és 100 százalékig sohasem meríthető ki. Ráadásul két-három évet is várni kell az elnyert támogatások kifizetésére.

Április 12-én, alig száz nap múlva eldől, hogy a magyar nemzet felhatalmazza-e Medgyessy Pétert arra, hogy Athénban kézjegyével lássa el Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozási szerződését vagy sem. A felelős döntés meghozatalához azonban nem a nemzetközi sajtó hasábjairól, hanem saját politikusaitól kellene végre a lakosságnak megtudnia, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a belépés. Kérdés azonban, vajon ki mer az utóbbiról nyíltan beszélni? A jelenlegi parlamenti pártok mindegyike elkötelezett híve a csatlakozásnak, és ez eleve meghatározza az EU-ról megfogalmazott véleményüket. Ha a polgári pártok mernék vállalni a teljes körű – és a laikus számára is érthető – tájékoztatás felelősségét, feltehetőleg őrült médiatámadásba kerülnének. Kovács átkozódna, Medgyessy fontoskodna. De az emberek végre kezdenék érteni, hogy szép a tenger, az irány is tartható, de a hajó bizony süllyedni készül, mert nem kéne állandóan minden sziklának nekivezetni.

* Lásd: „szovjetellenes”

* * *