Érkezésünkkor óriási, kétlábú textillovakba botlunk s jót nevetünk. A Langaléta Garabonciások egész nap járják a pusztaszeri emlékparkot, s alkalomhoz illő humorral szórakoztatják a járókelőket.

Utunk legelőször a jellegzetes Csete-jurták felé vezet, délelőtt itt nyitották meg a lovasíjászat történetét bemutató kiállítást. A tárlat nem mindennapi, kézbe vehetjük a korabeli fegyvereket és felpróbálhatunk páncélokat is. Később terelési bemutatóra indulunk, s bár pontosan nem tudjuk, merre kell menni, a messziről hallatszó szüntelen csaholás jó célpontnak tűnik.

Sejtésünk beigazolódik: a pulikutya már munkába állt, ezt hallottuk a távolban. A vad ugatástól riadt birkanyáj hullámszerűen mozog a karám egyik végéből a másikba, s ha valamelyik tag netán külön válik a csoporttól, azt a fekete szőrgombolyag azonnal visszazavarja a többiek közé. Innen a Rotundába megyünk. A Feszty-körkép megteszi hatását: kellőképp ráhangolódunk az egész napos programra. A magyarok bejövetele olyan élethű, hogy úgy érezzük, visszarepültünk a történelemben.

A Nomád Parkban hasonló élményekben van részünk, olyan lófajtákat ismerünk meg, amilyeneken a feltételezések szerint eleink érkeztek a Kárpát-medencébe. A négylábúak után sólyomröptetésen veszünk részt. A csodálatos szárnyasok békésen üldögélnek gazdáik karján, s vezényszóra átreppennek a vállalkozó szellemű vendégekére. Bár szeretjük az állatokat és a solymászok hozzáértésében is bízunk, inunkba száll a bátorság, ezért továbbállunk.

A X. századi magyar és avar gyalogos vívásbemutató után egy híres hagyományőrző lép a küzdőtérre. Kassai Lajos és lovasíjász iskolájának képviselői a fizika törvényeit meghazudtolva nyűgözik le a közönséget. Lóháton vágtatva, a gyeplő érintése nélkül találják el az eléjük hajított céltáblát, majd közvetlen egymás után lőnek le két-három, esetenként négy fabábut is.

Mi is kedvet kapunk az íjászkodáshoz, ezért a Királyhalom melletti gyakorlópályához megyünk, ahol egy profitól lessük el a sportág csínját-bínját. Az első nyílvesszőink ugyan az erdőben kötnek ki, s legelőször a karunkat is megsérti az elengedett húr, ennek ellenére lelkesedésünk cseppet sem múlik, s a kitartásnak köszönhetően néhány perc múlva már eltaláljuk a céltáblát. Igaz, csak a szélét, de ennek is nagyon örülünk.

Az újabb élmény közben megcsapja orrunkat egy ősi étel, a bográcsban rotyogó áldos ínycsiklandó illata, s nem is tudunk ellenállni a kísértésnek, kérünk egy cseréptállal a finomságból. Falatozás közben kellemes gyerekzsivajt hallunk, a hagyományőrző játszótéren ugyanis népi játékokkal játszanak a kicsik. Miután jól laktunk, pihenésképp a helyi skanzenben sétálgatunk, s hogy a desszert se maradjon el, a szatócsnál mézespuszedlit vásárolunk. Ezt majszolgatva haladunk el Erdélyi László egykori úri és hölgyfodrász szalonja előtt, majd a kalapos műhelyét is jól szemügyre vesszük. A parasztház udvarának másik felén található a korabeli adóhivatal, a jegyző és a postamester is, ám minket leginkább a telefonközpont érdekel, ahol belehallgathatunk az első telefonhírmondó adásába.

A következő, az 1879-es nagy szegedi árvíz után épült kunyhó verandáján egy asszony citerázik, ezzel csalogat be minket az egykori paprikatermelő parasztok otthonába, ahol a XX. század polgári ízlésének megfelelő berendezést csodálhatjuk meg. A gémeskutas kerteket, nádtetős házikókat elhagyva utoljára még betérünk a makói halász rezidenciájára, majd a Nyílzápor helyszínére érkezünk. A hatalmas puszta szélén már ezrek várják a különleges eseményt, aminek kezdetén tilinkó- és dobmuzsikára vonulnak be a résztvevők.

A pozsonyi csatára, amelynek során a magyar törzsszövetség harmincezres csapata vereséget mért az őket megtámadó keleti frank királyság százezer főt számláló hadseregére, lélegzetelállító élőképpel emlékeznek. Ezerkétszáz hagyományőrző ragad íjat, s az ég felé lőve, pár pillanatra nyílfelhővel takarják el a napot. A vesszők óriási erővel fúródnak a földbe, s a mező hirtelen olyan lesz, mint egy hatalmas sündisznó. Az íjászok huj, huj, hajrá! kiáltások közepette vonulnak vissza az emlékparkba, ahol szertüzet gyújtanak, s moldvai népzenére össztánc veszi kezdetét.

Az esti ünneplésre már nem maradunk, hiszen hazafelé hosszú út áll még előttünk, de mivel újból megéheztünk, betérünk a Szeri csárdába igazi szegedies halászlét enni. Vacsora közben Kassai Lajos figyelmeztetésére terelődik a szó: nem őseinket kell követni, hanem azt, amit ők is követtek. Ez pedig nem más, mint nemzeti kincseink megőrzése, hogy aztán mi is továbbadhassuk azokat a következő generációnak, s ők is érezhessék azt, amit mi most.

Szencz Dóra