– Az egészségügyi szakdolgozók között jelentős az elvándorlás és az elbocsátás. Jelenleg hány szakdolgozó hiányzik a betegágyak mellől, és mennyire lenne szükség?

– A Központi Statisztikai Hivatal évente megjelenő adataihoz tudjuk viszonyítani az egészségügyi ágazatban a szakdolgozói létszámellátottságot. Az aktuális adatok szerint most több mint négyezer szakdolgozó hiányzik a fekvőbeteg-ellátás rendszeréből, azaz ennyi be nem töltött üres álláshely van. Arra a kérdésre, hogy mennyi ápolóra lenne valójában szükség, nehéz egyértelmű választ adnom, mivel a jelenleg is hatályos létszámminimum-feltételek nem adnak számos ellátási területen követhető útmutatást a valós létszámszükséglet tekintetében. Ez azt jelenti, hogy jelenleg a fekvőbeteg-ellátás területén működő osztályokon csupán 15 ágyra van kialakítva egyértelmű keretszám az ápolói, szakápolói létszámról. Ezen túl nem vették figyelembe sem a növekvő ágyszámot, sem a betegellátás súlyossági fokát, sem az adott osztály építészeti és a betegellátás progresszivitásában elfoglalt helyét. Ha az Európai Unió hasonló adottságú országaihoz hasonlítjuk a magyar létszámadatokat, akkor el kell mondani, hogy ezen felül is több ezer ápolási szakember hiányzik rendszerünkből. Az is elszomorító, hogy valójában nem alakultak ki egységesen az ápolási ellátás szintjei sem, azaz a kórházi ellátás összességében nem tudtak azonosan megvalósulni a többszintű, különböző ápolási végzettséghez köthető ellátási szintek.

– Az elmúlt időkben tömegesen bocsátottak el szakdolgozókat, most pedig közmunka keretében szeretnék őket pótolni. Meglehetősen ellentmondásos.

– Az elbocsátások több okra vezethetők vissza. Az egyik a két évvel ezelőtt elindult struktúra-átalakításhoz köthető. Ekkor közel háromezer szakdolgozó került ki a rendszerből. Azt gondolom, hogy a mostani emberierőforrás-krízis egyik markáns oka, hogy ezen elbocsátott kollégákat nem kellő körültekintéssel engedték ki a rendszerből. Nem tudták azt a humánerőforrás monitoring rendszert felállítani, illetve azt az átképzési rendszert elindítani, amely az értékes kollégákat megtarthatta volna az egészségügyi ágazatban. Még inkább sajnálatos a helyzet, ha azt is látjuk, hogy e feladatok megoldására még európai uniós források is rendelkezésre álltak. Talán most, közel két év múltán remélhetőleg az idei esztendőben elindulhat az ágazat most már hiányszakmának titulált területein a szakdolgozók képzése és átképzése, valamint az ágazati humánerőforrás monitorizálása. A másik ok éppen a minimumrendelet hiányosságaiban keresendő. Mivel nem volt, s még ma sincs egyértelmű meghatározás sem a fekvő, sem a járóbeteg-ellátás területén szakdolgozói létszámok tekintetében, így mindennemű átalakítás során itt még mindig lehet további karcsúsítást végezni, ezáltal mindinkább a biztonságos betegellátást veszélyeztető irány felé haladunk.

– Mivel lehetne újra vonzóvá tenni az ápolói pályát a fiatalok számára?

– Az ápolói pálya vonzóvá tétele szintén egy komplex megoldás közös megvalósításának eredménye lehet csak. Ezt kormányzati ciklusokon átívelő intézkedések tudatos véghezvitelével, s csak a parlamenti pártok együttes akaratával lehet sikeresen megvalósítani. Prioritásnak kell tekinteni az egészségügyet. Nemcsak azért, mert egyre idősödik a hazai társadalom, s ők egyre inkább szorulnak ellátásra, hanem azért is, mert csak az egészséges nemzet tud gazdaságilag erős országot működtetni. Ehhez viszont korszerű egészségügyre van szükség, s ez elképzelhetetlen jól képzett ápolók, asszisztensek és más egészségügyi szakdolgozók nélkül. A megoldás egyik sarkalatos eleme a kiszámítható életpálya biztosítása. Ezt az ápolói oktatás támogatásával kell kezdeni. Európában, ahol szintén hiány van jól képzett ápolókból, a fiatalokat ösztöndíjprogramokkal, a pályakezdőket magasabb fizetéssel, adókedvezményekkel, speciális ágazati kölcsönökkel próbálják a pályán tartani, míg a tapasztaltabb kollégákat a szakmai előmenetelhez illeszkedő fizetési fokozattal és egyéb juttatási rendszerrel igyekeznek motiválni. Nem szabad arról elfeledkeznünk, hogy Európa számos részén a heti és a havi munkaidő jóval kevesebb, mint Magyarországon. A kórházak külön foglalkoznak a szakmai előmenetellel, a karrier tervezésével, a folyamatos szakmai fejlődés támogatásával. Ez egy olyan kötelezettség, melynek ellentételezését külhonban nem a dolgozóknak kell megteremteniük, hanem az intézmények tudják megszervezni. Ugyancsak fontos vonzerő lehet az is, hogy az egészségügyben dolgozók nem kettő, három, sőt ennél is több állásból tudnak annyi jövedelemre szert tenni, mint más azonos nemű, korú és iskolai végzettségű társuk más ágazatban. Az egészségügyben, s ezen belül is az ügyeleti rendszerben dolgozók életük során 4-5 szolgálati évvel többet teljesítenek, mint más társuk (ezt csak uniós csatlakozásunkat követően köteles az intézmény kimutatható módon vezetni, s a szolgálati időbe beszámítani). Az emelkedő nyugdíjkorhatár az amúgy is kedvezőtlen tendenciákat tovább ronthatja. Az egészségügyben csak bizonyos területeken, például fokozott sugárterhelés területén van csekély kedvezmény a nyugdíjba vonuláskor. Ágazatunk, annak ellenére, hogy folyamatos munkarendben biztosítja a lakosság ellátását, tehát közfeladatot lát el, más ágazatban dolgozókhoz hasonlóan sajnos nem kap a közösségtől megfelelő ellentételezést.

– Mennyi ma egy ápoló átlagfizetése? Mennyit dolgozik egy ápoló havonta, és mekkora a felelőssége a betegellátás teljességében?

– Ehhez a heroikus, sokszor a kimagasló szakmai ismeret mellett emberséget, empátiát és nemritkán gyomrot igénylő hivatáshoz nem társul méltó, végzettséghez illő fizetés, sem a köz-, sem pedig a magánszférában. Bár az utóbbiban valamivel jobb a helyzet, a közszféra messze elmarad a más ágazatokban tapasztalható keresetektől. Jelenleg egy kezdő ápoló fizetése az érettségire épülő 3 éves felsőfokú ápolói tanulmányok elvégzését követően, 21 éves korban bruttó 90 ezer forint körül mozog. A helyzet a főiskolai oklevelet szerzett ápolók körében sem jobb, bruttó 120 ezer forintot kapnak pályájuk elején. Az ápolók összjövedelme a túlmunka, valamint a műszakpótlék arányában lehet valamivel több, de ezt kollégáink nem heti 40, hanem 48–56 óra közötti teljesítménnyel tudják csak elérni. Ez a fizetés messzemenően nem arányos a szakképzett kollégák által elvégzett feladatokkal, valamint a rájuk háruló felelősséggel.

– Mit szól a közmunkaprogram meghirdetéséhez? Nem lehet attól tartani, hogy a 2×40 órában kiképzett ápolók jelentősen veszélyeztethetik az ellátást és a betegeket?

– Mint ahogy az előzőekből kitűnik, az ágazat súlyos emberi erőforráshiánnyal küzd. Annak érdekében, hogy a hiányzó kollégákat pótoljuk egy hosszú távú stratégia keretében, az ágazatból hiányzó mennyiségi és minőségi pótlásról is gondoskodni kell. E hosszú távú stratégiának lehet az egyik eleme a közmunkaprogram, ahol elsősorban a szakápolást segítő személyzet pótlását kívánták előtérbe helyezni. Az eredeti célok igazolódni látszanak, ha megnézzük az első körben pályázó intézményekbe felvett kollégák előképzettségét. A 334 regisztrált munkanélküli közül 155 bevont személy már érettségivel rendelkezik. Így megteremtődött annak a lehetősége, hogy a program keretében megkezdhesse ápolói tanulmányait. Ezen túl 61 jelentkező volt, aki a program ideje alatt ápolási asszisztensi végzettséget szerezhet 2009. december 31-ig, valamint 24 kolléga már ápolói szakképesítés birtokában, a közmunkaprogram keretében talált megfelelő munkakört valamely pályázó kórházban. A programba összesen 66 kórházi kisegítő került be, akik egy rövid képzés során sajátítják el azokat az alapismereteket, melyek alapján a szakápolók munkájának támogatói lehetnek osztályos szinten. A korábbi gyakorlatban is kerültek be az egészségügyi ágazatba képesítés nélküli vagy szerényebb képesítés birtokában lévő kisegítők. A jelenlegi program újdonságot jelent abban, hogy e korábban felkészítés nélkül bevont munkavállalóknak most strukturált elméleti és gyakorlati ismereteket nyújt a betegellátás területéről. Amennyiben a jelölt valamely szakképesítés megszerzését tűzi ki célul, ezen 80 órás „érzékenyítő programon” túl több száz vagy több ezer órás további képzésben részesül attól függően, hogy ápolási asszisztens vagy gyakorló ápolói részszakképesítés megszerzése a cél.

– Hány kórház és hol csatlakozott ehhez a programhoz?

– Az országban 18 megyei és két fővárosi intézmény csatlakozott, összesen 334 foglalkoztatni kívánt létszámmal.

– Milyen volt iránta az érdeklődés a munkakeresők részéről?

– A pályázat kiírása valamint a pályázatok benyújtása közötti időszak viszonylag rövid volta miatt tapasztalható, hogy a valójában megcélozandó pályázói kör nem teljes mértékben tudott élni a lehetőséggel. Ezt bizonyítja az is, hogy március 17. után a médiában való híradások kapcsán az intézményeknél további számos munkavállaló jelentkezett a közmunkaprogramba történő bekapcsolódás céljából. A legnagyobb problémát a fővárosban tapasztaltuk, hiszen talán itt a legnagyobb az egészségügyi ágazatban betöltetlen állások aránya. Sajnos a munkaügyi központok nagyfokú leterheltsége, valamint a munkavállalók és a munkáltatók közötti kommunikációs nehézségek következtében rövid idő alatt kevés jelentkezőt sikerült a programba bevonni.

– Kapott a kamara visszajelzést főiskolát, egyetemet végzett ápolóktól, hogy megalázónak érzik a közmunkaprogramot?

– Az ápolás irányítói különbözőképpen vélekedtek a közmunkaprogram indításáról. Természetesen azon vezetőtársak és gyakorló szakemberek, akik nem kaptak kellő tájékoztatást a program céljáról, a beválasztás kritériumairól, a szakmai képzés tartalmáról és idejéről, aggályokkal kezelték. Ugyanakkor elmondható, hogy voltak olyan ápolásvezetők, akik üdvözölték ennek indulását, hiszen mint látható, a pályaválasztók körében nem népszerű az egészségügyi, ezen belül az ápolói hivatás, és ennek egy áthidaló kényszermegoldásaként a ’60-as években korábban használatos munka melletti képzés, átképzés elvét vélték felfedezni.

Pozsgai András Tamás