Nyomorult vége lett Sztálin legjobb magyar tanítványának
1971. február 5-én halt meg a Szovjetunióban Rákosi Mátyás egykori magyar diktátor, akinek neve összefonódott a legsötétebb kommunista terrorral és a magyarországi sztálinizmus korszakával. Az egykori „bölcs vezér” mégis akkorát bukott, mint nagyon kevesen, száműzetésben, megkeseredve halt meg, egykori elvtársai sem kértek már belőle, és alighanem az fájt neki a legjobban, hogy pontosan tudta, tehertétel lett pártja számára.Rákosi Mátyás életének utolsó szakaszával azért érdemes foglalkozni, mert nemhogy országosan, még régiós szinten is ritkán látni ekkora zuhanást a hatalom csúcsáról a száműzetésig, mint ami neki lett az osztályrésze, tegyük hozzá, jól megérdemelten.
Az 1950-es évek elejére „Sztálin legjobb magyar tanítványának” személyi kultusza olyan méreteket öltött, hogy születésnapját munkaversenyekkel, tanulmányi versenyekkel és kötelező ajándékozással ünnepeltették országszerte. De hatalma mestere 1953-as halálával megingott. A moszkvai vezetés felismerte, hogy kegyetlen uralma és a gazdasági kudarcok miatt a magyar rendszer instabillá vált, és Rákosinak le kellett mondania kormányfői pozíciójáról. Bár megmaradt a párt vezetőjeként, hatalma fokozatosan erodálódott.
A nagy taktikus Rákosi egyszer még vissza tudott térni, amikor a szovjet hatalmi harcok során legfőbb ellenfelét, Lavrentyij Beriját, letartóztatták, és 1953 decemberében kivégezték, Rákosi ismét megpróbálta visszaszerezni befolyását. Ennek részeként igyekezett visszafordítani a Moszkva által elrendelt enyhülést, akadályozta a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálását, sőt, újabb elnyomó intézkedéseket és perek elindítását szorgalmazta.
A szovjet vezetés ugyanakkor 1956 nyarán végleg megelégelte kártékony munkásságát. Az SZKP XX. kongresszusa után a sztálini módszereket fokozatosan elítélték, és Rákosinak távoznia kellett a főtitkári pozícióból, sőt 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, ekkor a Szovjetunióba távozott, s többet már nem is tért haza. Elvtársai ennek apropóján gyönyörű, önkritikától csepegő lemondást követeltek tőle, a szövege álljon itt kordokumentumként:
“Tisztelt Központi Bizottság, Kérem a Központi Bizottságot, hogy mentsen föl a KB első titkárának és a Politikai Bizottság tagjának tisztsége alól. Kérelmemnek egyik indítéka, hogy 65 éves vagyok, és betegségem már két éve kínoz, mind súlyosabbá válik, és akadályozza a KB első titkárának tisztségén végzett munkámat. Ezenkívül a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáim megnehezítik a pártvezetőség számára, hogy a Párt figyelmét teljes egészében az előttünk álló feladatokra összpontosítsa. Felmentésemet kérve továbbra is Pártunk, dolgozó népünk és a szocializmus ügyét kívánom szolgálni. Rákosi Mátyás”
Az 1956-os forradalom leverése után a hazatérést fontolgatta, sőt abban reménykedett, hogy a legfőbb hatalomba is visszakapaszkodhat, de Kádár János, a szovjetek új kegyeltje már nem engedte visszatérni Magyarországra. Rákosi 1956 után először Moszkvában élt, és aktívan bombázta leveleivel Hruscsovot, hogy a szovjet pártvezető korábbi hatalmába visszahelyezze. Rosszul tette, Hruscsov ezt megelégelve a következő nyilatkozatot tette:
„Rákosi elvtárs saját személyes tekintélyét a párt és az állam érdekei fölé helyezte (…) oppozíciós álláspontot foglalt el, s még mindig Magyarország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig ezt visszavonhatatlanul elvesztette.”
Ezután 1957-ben Krasznodarba, később pedig a kirgizisztáni Tokmokba száműzték az izgága exdiktátort. Itt korábbi luxuskörülményeit megvonták, méghozzá Kádár János közbenjárására, és kénytelen volt jóval szerényebb életet élni, Tokmakban például személyesen járt a kútra ivóvízért, de továbbra is ostromolta a szovjet vezetést kérelmeivel, hogy hazatérhessen. Az MSZMP vezetése azonban többször elutasította, mondván, hogy visszatérése csak zavart keltene. 1962-ben kizárták a pártból, amellyel a teljes politikai megsemmisülés sorsára jutott.
„Miért nem engedik haza? Ha valami bűnt követett el, állítsák bíróság elé” – panaszkodott felesége, amikor – nagy ritkán – Magyarországról érkezett vendég látogatta meg Rákosit kényszerlakhelyén. Hiába élt még további kilenc évet száműzetésben, már senki nem foglalkozott vele. 1971. február 5-én szívinfarktusban halt meg, elfeledve, magányosan. Urnáját titokban hozták haza Magyarországra, temetéséről pedig legfeljebb mínuszos hírekben emlékeztek meg a lapok. Elvtársai még holtában sem látták szívesen, amit jól mutat, hogy temetése napján a Farkasréti temető hirdetőtáblájára keresztnevét már ki sem írták az egykor rettegett zsarnoknak… Hamvait 2007-ben elmozdították, mert a sírja rendszeres rongálások célpontjává vált.