Öntörvényű iszlám
Nemrég önálló otthont kapott a Közel-Kelet-kutatások intézete a piliscsabai Iosephinum területén. A tudományos műhely a X–XI. századi muszlim polihisztor, Avicenna nevét viseli. Az intézetről, az ott folyó kutatásokról, az iszlám valóságáról, valamint az uniós választások jelentőségéről beszélgettünk az intézet vezetőjével, Maróth Miklós professzorral.
– Ez az épület a muszlim kegyhellyé lett Hagia Szophiát juttatja eszünkbe, különösen nagy, üvegezett kupolája miatt. Tudatos utalás ez az iszlám világára?
– Nem, dehogy. Teljesen véletlen. Bár Fodor Pál turkológus szerint csak egy torony hiányzik mellőle, és akkor tökéletesen úgy festene, mint egy mecset. Makovecz Imre tervezte, és eredetileg egy Waldorf-iskolának adott volna otthont, az Avicennának egy másik épületet szántak. Ám jöttek a 2002-es választások, és az új, szocialista kormány leállított mindent.
– Nem pártolta az iszlám, illetve a közel-keleti kultúrák kutatását?! Ez fura, hiszen a jövőben épp a muzulmán migránsok szavazataira építené a politikai hatalmát…
– Nem pártolta, sőt, 2008-ban meg is szüntette az intézetünket. Nem az iszlámról és a kutatásainkról volt szó. Egyszerűen mindent meg akartak semmisíteni, amit az Orbán-kormány teremtett. A 2010-es kormányváltás után rugaszkodhattunk neki újra a munkának.
– Kevesen ismerik az intézetet, pontosan mivel foglalkoznak?
– Az iszlámmal és az arab világgal. Minden területre – legyen az az iszlám jogrendje, tehát a saria, vagy az orvostudomány, aztán az iszlám történelme, az arab irodalom és filozófia – megvan a képzett, nyelvet ismerő, és ottani kapcsolatokkal is rendelkező kutatónk.
– Mikor fordult Európa figyelme tudományos szinten is az iszlám világ felé?
– Az 1311-es vienne-i zsinat hozott egy határozatot, amelynek alapján arabot és más keleti nyelveket, illetve görögöt is tanítani kezdett öt pápai egyetem. Ez a keresztes háborúk ideje volt. Sok csatát nyertek a keresztesek, de rájöttek, hogy még így sem képesek legyőzni a muzulmánokat. Mitől olyan erősek és szívósak? – kérdezték a keresztesek. És mindent meg akartak vizsgálni, a Korántól kezdve ibn Szína, vagyis Avicenna híres orvostudományáig. Ez az érdeklődés a gyökere a mai arabisztikai kutatásoknak is.
– Önnek mi a speciális területe?
– A filozófia és a retorika, így több mindent írtam a logikáról, illetve teológiai kérdésekről is. Mindig, mindenben az arab világra gyakorolt görög hatást vizsgálom, ami Arisztotelésszel kezdődött.
– Hol kell elhelyeznünk az arab filozófiát az egyetemes filozófiatörténetben?
– Tudni kell, hogy az arab filozófia nem az iszlám része. Franciaországban óriási vita folyt arról, hogy mit is köszönhetünk az iszlámnak. Van, aki azt mondja, hogy semmit, mert amit az araboktól ismerünk Európában, az eredetileg a görögöktől származik. Többen azonnal nekiestek ennek a tételnek, persze politikai indíttatásból. A filozófusokat mindig ferde szemmel nézték az iszlámban. Ott a tudomány két részre oszlott, az arab tudományokra, vagyis alapvetően a vallástudományokra, és az idegen tudományok csoportjára, benne a filozófiával, a matematikával és így tovább… Sőt! Szó szerint tudománynak csak az arab tudományokat tartották, a többit csupán ismeretnek tekintették. Az más kérdés, hogy ezekkel az ismeretekkel muszlim hitű tudósok foglalkoztak, igaz, jobbára tiltva vagy tűrve.
– Ha tagadjuk is, ma mindannyian figyelünk az iszlámra. Mert benyomult az életünkbe…
– A történelemben ez több hullámban is előfordult. Például a reneszánsz korában, amikor megszületett a nyelvek iránti, így az arab nyelv és az arab kultúra, az arab tudományok, például az arab orvostudomány iránti érdeklődés is. A XIX. században a filológiai módszerek, illetve a klasszika-filológia fejlődésével megint felvirágzott az arabisztika tudománya. A következő hullámot az 1967-es arab–izraeli háború jelentette. És amíg korábban a hagyományos témák uralták az arabisztikai kutatásokat, addig ezúttal már a kortárs iszlám is az érdeklődés homlokterébe került. Ma is ez van, a klasszikus ismeretekre támaszkodva igyekeznek a kutatók megmagyarázni és értelmezni azokat az iszlámhoz köthető jelenségeket, amelyekkel a mindennapi életben szembesülünk.
– Igen, de valahogy túl sok lett napjainkra az iszlámban, illetve az arab világban jártas elemző…
– Ők a médiahírekből táplálkoznak, és ezek alapján kiabálnak be a pályára a partvonalról. Itt érdemes idéznem a Demokrata fiatal munkatársát, Sayfo Omart, aki azt mondta egyszer egy fórumon, hogy az csupán egy dolog, amit a politikusok, illetve az őket idéző hírügynökségek és tévécsatornák mondanak az arab világ ügyében. Az igazi, valódi muszlim politika a mecsetekben formálódik péntekenként, a hitszónokok irányításával. És abba idegen ember nem láthat bele.
– Megesik, hogy az önök intézete tanácsokat ad a magyar kormánynak?
– Mi senkinek sem adunk tanácsokat, velünk beszélgetni szoktak. Nincsen ebben semmi különös, nem a két szép szemünkért tart bennünket a kormány. Persze, tudományos intézmény a miénk. A klasszikus iszlám világát kutatjuk, az évkönyvünkben viszont az iszlám jelenkori vetületeivel foglalkozunk. Például a migráció kérdéskörével, de a közel-keleti keresztények sorsával is.
– Talán ők az arab tavasszal kezdődő tragikus eseménysor legnagyobb vesztesei…
– Irakban megszűnt, azaz felszámolódott a kereszténység, de Szíriában is eltűnőben van. Azok is sokat szenvedtek, akik a biztonságosabbnak hitt Damaszkuszban éltek, mert a lázadók hevesen lőtték a város keresztény negyedét.
– Milyen viszonyban áll múlt és jelen az arab tudatban? Mert Európa már igyekszik leértékelni a történelmi tudást, a történelmi emlékezetet…
– Amikor Bécsben tanultam az egyetemen, akkor a híres orientalista Gottschalk professzortól hallottam, hogy az arabokat és az európaiakat többek között az különbözteti meg egymástól, hogy az araboknak nincs klasszikus értelemben vett történelmi tudatuk. Nekik minden egyszerre itt van a jelenükben, ideértve akár ötszáz vagy ezer éve lezajlott eseményeket is, amiket az európai tudat már rég lezártnak tekintene. Amikor Jasszer Arafat békemegállapodást írt alá Jichák Rabinnal 1993-ban Oslóban, felháborodva kérdezték tőle az arab országok, hogy miért kötött egyezséget az ellenséggel. Erre Arafat a próféta hudajbiai megállapodására utalt. Tudni kell, hogy amikor Mohamed elmenekült Mekkából Medinába, a két város háborúk sorozatát vívta egymással. Kifáradtak, és végül abban állapodtak meg Hudajbiában, hogy három évig szünetet tartanak, aztán majd meglátják, mi lesz. A fegyverszünet alatt viszont Mohamed jelentősen megerősítette a seregeit, és még a három év lejárta előtt meglepetésszerűen megtámadta, majd el is elfoglalta Mekkát. A mai arab tudatban mélyen ott fészkel követendő mintaként a próféta példája. Sok ilyet is mondhatnék még.
– Ön melyik iskola tagja, azaz mit gondol a migráció kérdéséről, mire vezeti vissza a jelenséget?
– Túlnépesedési problémának tekintem. Az embernek már 1970 óta nagyobb az ökológiai lábnyoma, mint amit megengedhetne magának. Többet fogyaszt, mint amit a föld adni képes. Ott vannak igazi gondok, ahol eleve kevesebbet tud adni. És ahol eleve alacsonyabb a technika szintje, ahol előretör a szárazság, fogy az ivóvíz. Ezekből a térségekből már az 1970-es években is tömegek szerettek volna Európába jönni, hosszú sorok álltak az európai államok követségei előtt, de a sorompók zárva maradtak. Végül az arab tavasz nyitotta fel őket.
– Szóval ökológiai válságról lenne szó, és nem politikai krízisről? A politika csak rátelepült az ökológiai bajokra?
– Így van. A politikusok legtöbbje csak rövid távon gondolkodik, különben látná, mekkora baj van, és látná azt is, hogy a jelenlegi civilizáció világpolitikai berendezkedése és konstrukciója alkalmatlan a megoldásra.
– Jön május 26., az EP-választás napja. Az EU-nak is új berendezkedésre lenne szüksége…
– Van, aki azt mondja, nincs baj, lefutott már a migrációs válság. Az ilyen vagy nem látja, vagy nem akarja látni a fenyegetést, például most a nyolcszázezer embert Líbiában, aki arra vár, hogy megindulhasson. És mi lesz Afrika más tájaival? Ahol már kígyót esznek, mert nincs más táplálék? Ezek az emberek szívósak, elszántak, kitartók, ezt látni lehetett a legutóbbi, görögországi eseményeknél is.
– Ebben a helyzetben mit tehetnek a fejlettebb államok?
– Ez nem a magyar kormány problémája. Hanem az egykori gyarmattartóké, akik ezeket a területeket kiszipolyozták, és sorsukra hagyták. Például Franciaországé, amely Algériát saját megyéjeként kezelte, hozzáteszem, pénzügyileg most is kizsákmányolja és pórázon tartja egykori afrikai gyarmatait. Macron szeretné a válságkérdéseket az EU problémájává tenni. A franciák meggazdagodtak a gyarmataikból, de a kártérítést már fizessék a többiek. Ezt jelenti ma a brüsszeli elit által elképzelt a szolidaritás. Vegyük észre, hogy a magasztos erkölcsi érvek mögött pitiáner üzleti érdekek húzódnak. És a nagyhatalmak most sértve érzik magukat, hogy a kicsiknek, például nekünk is van öntudatunk.
– Az épület avatásán Orbán Viktor tiszteletre méltó vallásnak és kultúrának nevezte az iszlámot…
– Igen, ezt mondta. De hozzátette, hogy olyan öntörvényű kultúráról van szó, amely csak önmagával kompatibilis. Kijelentette, az iszlámmal való minden együttműködésnek örülünk, de annak valóban együttműködésnek kell lennie, és nem együttélésnek.