Egy korábbi cikkünkben már beszámoltunk róla, a mostani kormány úgy léptette életbe a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt, hogy azon olyan apróbb módosításokat hajtott végre, amelyek sok esetben nem feltétlenül a becsületes életre törekvő polgárok érdekeit védik. Az újabb választások közeledtével úgy tűnik, egy újabb komoly változtatással készülnek: a 2005. április 21-én kelt tervezetet 2006. január 1-jétől kívánják hatályba léptetni. A tervezetben találhatók olyan rendelkezések, amelyek külföldön – megfelelő társadalmi közegben és intézményi háttérrel – működőképesek lehetnek, hazánkban azonban szinte anakronisztikusnak tűnnek, s találhatók olyanok is, amelyek első ránézésre teljesen feleslegesek, s az eredményük nem lesz más, mint a büntetőeljárások beláthatatlan hosszúságúvá tétele – ez utóbbi pedig ismét csak és kizárólag a vádlottak (illetve ügyvédek) érdekeit szolgálja.

Tekintsük át a négy legfontosabb tervezett rendelkezést!

Az első

Ez tipikus esete a néhány más országban működő formulák majmolásának, s az intézményi feltételek megteremtése nélküli átvételének: az úgynevezett „távoltartás”, ami minden bizonnyal a különböző nőjogi szervezetek nyomásának hatására került be a tervezetbe, bár megjósolható, hogy a végleges formával ezek a szervezetek sem lesznek elégedettek. A tervezet szerint távoltartás akkor rendelhető el, ha „a terhelt előzetes letartóztatásának elrendelése nem szükséges, de megalapozottan feltehető, hogy a lakókörnyezetben hagyása esetén a sértett tanú befolyásolásával vagy megfélemlítésével megnehezítené az eljárás lefolytatását”.

Vagyis arról a bizonyos helyről – ami általában az otthona – az illető ki lesz tiltva. Ám rögtön találkozunk egy igen nehezen érthető kompromisszummal: ugyanis köteles „a bíróság által meghatározott lakást – kivéve, ha az a terhelt kizárólagos tulajdona vagy bérleménye – elhagyni”. Rögtön felmerül a kérdés, hogy ha valóban védeni akarunk valakit azzal, hogy az őt állandóan terrorizáló személyt távol tartjuk tőle, akkor miért és mennyiben számít az, hogy az adott ingatlan az ő teljes tulajdona, avagy annak csupán résztulajdonosa? Arról természetesen nem esik szó, hogy akit kitesznek az otthonából, vajon hová megy majd. Hazánknál szerencsésebb helyzetben lévő országokban egy becsületesen dolgozó embernek legtöbbször legalább arra megvan a lehetősége, hogy egy apró lakást béreljen – nálunk legfeljebb a hajléktalanszálló vagy a híd marad.

A fent említett nőszervezetek egy része szerette volna, ha a távoltartást még ennél is tágabb körben alkalmazzák, adott esetben olyan módon is, hogy ha valaki azt állítja, őt egy másik személy terrorizálja, akkor ez utóbbi ellen a távoltartást el lehessen rendelni akár anélkül is, hogy ellene eljárás folyna vagy konkrét bűncselekmény megállapítható lenne. Ez a módosítás roppant veszélyes, hiszen megjósolható, hogy hazánkban ezt nemegyszer megpróbálják majd felhasználni válóperek vagy éppen gyermek-elhelyezési perek során – akkor is, ha nem eléggé megalapozott. Ha pedig valakit egyszer kitettek a lakásából, oda visszajutni már borzasztó nehéz.

A második

Az úgynevezett „közvetítői eljárás” a Büntetőeljárási Törvényben a tervezet szerint új rendelkezésként lép majd életbe. Akárcsak a távolságtartásra, erre az eljárási formára is találunk külföldi példákat: elsősorban angolszász jogrendszerekben léteznek jelentős hagyományai. Az eljárás alapjául az a gondolat szolgál, amely szerint vannak esetek, amikor nem feltétlenül a büntetés a legjobb megoldás – ennél célravezetőbb, ha valaki a sértett felé megtéríti az általa okozott kár értékét.

Magyarországon a közvetítői eljárásnak három feltétele lesz: a gyanúsított beismerő vallomást tesz és kész a sértett kárát megtéríteni vagy a bűncselekmény káros következményeit más módon jóvátenni; a terhelt és a sértett is hozzájárul az eljárás lefolytatásához; illetve a bűncselekmény jellegére, az elkövetés módjára, a gyanúsított személyére és a bűnösség fokára tekintettel a büntetőeljárás lefolytatása és a büntetés kiszabása mellőzhető. Ugyanez a tervezet a büntető törvénykönyvben ezzel kapcsolatban azt tartalmazza, miszerint a különös és többszörös visszaeső kivételével, ha az elkövetett bűncselekmény 3 évnél nem súlyosabban büntetendő, akkor a büntethetősége teljes mértékben megszűnik, ha pedig a cselekmény 3 és 5 év közti szabadságvesztéssel büntetendő, akkor a büntetés korlátlanul enyhíthető; vagyis igen súlyos bűncselekmények esetében is teljes vagy majdnem teljes mentesülést eredményezhet.

Példaként említhetjük a 3 évnél nem súlyosabban büntetett bűncselekmények közt a súlyos testi sértést. A valódi kérdés az, vajon ilyen esetben hogyan váltható ki a szabadságvesztés kártérítéssel? Meg lehet-e téríteni a sértett esetleges gyógyszerszámláit? Az emiatt kiesett munkanapokra leosztott bért? Tegyük fel, hogy egy megtermett fiatalember eltöri egy véznább ember kisujját, majd néhány nap múlva megjelenik ez utóbbi lakásán néhány megtermett barátjával vagy családtagjával és nagylelkűen felajánlja, egyezkedjenek:

– Kisöreg, mennyit kérsz a kisujjadért? Elég kétezer forint, vagy péppé verjelek? Na, itt írd alá, kisbarátom.

Vajon hány gyengébb fizikumú áldozat lesz majd, aki megkockáztatja, hogy ellentmondjon és esetleg még jobban összeverjék? Cikkünk bevezetőjében nem véletlenül említettük a hazai társadalmi háttér hiányát: nálunk ugyanis nem mindig érvényes az a felállás, miszerint van, aki a jog talajáról támad, s van, aki a jogellenességéről. Nálunk gyakran egy erősebb és egy gyengébb fél áll egymással szemben. A tervezet hibája – ha nem bűne – az, hogy semmiféle minimumösszegről nem rendelkezik. Mi riasztaná vissza a garázdákat, ha néhány újabb pofonnal bárkiből kiverhetik a pár ezer forintos felmentő nyilatkozatot?

Bár az eljárás lefolytatásához szükséges az ügyészség beleegyezése, mégis félelmetes belegondolni, hogy sok esetben akár három vagy öt év letöltendő börtönbüntetés áll majd szemben a teljes vagy részleges mentesüléssel. Gondoljunk csak bele: a szécsényi gyermekgyilkos előző, nemi erőszak miatti büntetése – 1 év 6 hónap – azért lehetett ennyire enyhe, mert az ügyész úgy vélte, vele szemben elég egy enyhített eljárás lefolytatása.

A harmadik

Az egész magyar büntetőeljárás rendszerében a legnagyobb – és egyelőre legátláthatatlanabb – változást a „harmadfokú fellebbezés” lehetőségének bevezetése okozza. Első körben ez egészen biztosan azt eredményezi majd – a megfelelő intézményi háttér megteremtésének hiányában -, hogy a Legfelsőbb Bíróság és a táblabíróságok (mint harmadfokon eljáró bíróságok) munkaterhe pillanatokon belül elképzelhetetlenül megnő: nagy valószínűséggel több ezer új ügy kerül majd hozzájuk harmadfokú eljárásra.

Míg első fokon már az ítélethirdetéskor köteles bejelenteni a vádlott, ha fellebbezni kíván, ezután másodfokon az írásos ítélet kézhezvételétől számított 15 napon belül teheti meg ugyanezt. A harmadfok pedig egy viszonylag szűk körben vizsgálhatja majd felül a másodfokú döntést, tehát szó sem lesz arról, hogy például a bűnösség alapjául szolgáló bizonyítékokat vizsgálnák.

A táblabíróságokon jelenleg az egész országban hét büntetőtanács működik, a Legfelsőbb Bíróságon pedig tizenhat büntetőbíró dolgozik. Nekik kell majd elbírálni az egész ország területén bejelentett, összes ilyesfajta fellebbezést. Gondoljuk el: egy olyan ügyben, amely előzetes letartóztatást von maga után, gyakran két, két és fél év telik el, mire másodfokú ítélet születik. Ha a vádlott nagyjából 4-5 éves büntetésre számíthatna és mindezek után harmadfokra fellebbez, nem lesz más választás, mint a végső ítélet megszületéséig kiengedni őt – ha valaki másodfokon kap 5 évet, azonban már 3 éve előzetes letartóztatásban van, egy másodfokú bíróság általában már nem teheti meg, hogy továbbra is benn tartja őt anélkül, hogy jogerős (immár harmadfokú) ítélet születne.

Az pedig előre megjósolható, hogy a másodfokú ügyek 90-95 százaléka folytatódik majd harmadfokon, amellyel kapcsolatban ítélet – a jelenlegi szervezés és bírói létszám mellett – akár csak évekkel később születhet majd. Addig pedig a másodfokon már elítélt bűnöző szabadon rója az utcákat.

Az alkotmányosság egyik alappillére és megvalósulásának egyik elengedhetetlen feltétele a jogállamiság megvalósulása. A jogállamiság egyik legfontosabb elve pedig az ésszerű időn belül való eljárás. Ezt pedig a harmadfoknak a tervezet szerinti bevezetése teljességgel szétbombázza.

Hazánk nemzetközi pereinek tömegét veszíti el már most is azért, mert egy-egy ügy hosszú éveken át elhúzódik. Valódi jogállamokban ezt nem tűrik. Nem árt figyelembe venni a jogállamiság elvét is. Eddig hazánkban a megfellebbezett elsőfokú ítéletet a másodfokú bíróság teljes egészében felülvizsgálta. Az új tervezet szerint azonban már csak és kizárólag az ügynek azt a részét vizsgálhatja, amit a vádlott megfellebbez – vagy a tényállást, vagy a cselekmény minősítését, vagy a büntetés kiszabását. Így hatalmas különbség lesz hirtelen vádlott és vádlott között: az egyiket az unott kirendelt védő képviseli majd, a másikat a busásan megfizetett sztárügyvéd.

Nézzünk ezért egy pompás példát arra, amikor egy ötletet egy probléma orvoslására szánnak, de az éppenhogy a baj elmélyülését eredményezi: ez az ötlet a „kifogás az eljárási határidők be nem tartása miatt”.

Ezerszer megvizsgáltak már számtalan elavult eljárást, hogy megfejtsék, vajon hazánkban miért tart minden bírósági ügy embertelenül sokáig, végül legtöbbször arra lyukadtak ki, hogy a már említett társadalmi légkör miatt a vádlottak és a tanúk rengeteg esetben nem jelennek meg a tárgyalásokon. A tervezet szerint abban az esetben, ha a bíróság a határozott időhöz kötött eljárási cselekményt határidőn belül nem végzi el, illetve ha a más mulasztását nem sújtja megfelelő szankcióval, akkor kifogással lehet élni a másod-, illetve harmadfokú bíróságnál.

Ez a gyakorlatban annyit jelent majd, hogy az első- vagy a másodfokú bíróság jelzi ezt a kifogást a felette lévőnek, amelyik aztán ad majd egy igen bölcs tanácsot, amely nem lehet más, mint az eljárás folytatása – büntesse meg vagy vezettesse elő a tanút vagy vádlottat, illetve pótolja a mulasztásokat; amit a bíró természetesen magától is tudott volna, így azonban eltelt időközben néhány hónap. Ezenkívül a tervezet lehetőséget ad arra, hogy a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező határozata ellen a harmadfokú bíróságon fellebbezni lehessen.

Számoljunk csak! Mi történik akkor, ha a fellebbezőnek igaza volt, s valóban felesleges volt a hatályon kívül helyezés? Volt már egy elsőfokú eljárás, megtörtént a másodfokú eljárás is, volt egy harmadfok, amely hatályon kívül helyezi a másodfokot, ennek értelmében pedig következik egy újabb másodfok és minden bizonnyal még egy harmadfok. Ez összesen öt lépcső a korábbi négy helyett, a gyorsítás jegyében. Tegyük fel ugyanakkor, hogy a megfellebbezett hatályon kívül helyezés megalapozott volt – hogyan alakul ilyenkor az egyre terebélyesedő lépcsősorunk? Volt egy elsőfok, következett a másodfok, majd a harmadfok, ahol megvizsgálták a hatályon kívül helyezést, s azt rendben lévőnek találták, ekkor pedig újra következik egy első-, egy másod-, majd legvégül egy újabb harmadfok.

Őrület? Az. Ha ön meg szeretné állítani ezt az őrületet, akkor egyetlen választási lehetősége maradt. Nagyjából tíz hónap múlva kerül rá sor. Emlékezzen erre a cikkre.