Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– Sokan még bizalmatlanok az archeogenetikával szemben, mondván, hogy a genetikai kutatások arra nem tudnak válaszolni, hogy egy ember milyen kultúrájú, identitású volt a múltban. Ön mit gondol erről?

– Ez igaz. A kultúra és az identitás filozófiai, szociológiai, politológiai fogalom, amelyekről a ma embere egészen mást gondol, mint a száz, ezer vagy tízezer éve élt őseink. Az egykori emberek identitási kérdései minden bizonnyal összetettek, sokrétűek és a modern identitástudathoz hasonlíthatóak voltak, de a bizonyítékok töredékes volta miatt szerintem nehezen határozhatók meg vagy rekonstruálhatók. Az önazonosság, a kulturális hovatartozás és a biológiai származás nem feltétlenül azonos, és az első kettő gyakran változékony és többrétű.

– A harmadik ellenben „tudományos tény”. Mit tudhatunk meg egy ember vagy népesség régészeti genetikai vizsgálatából?

– Cáfolhatatlan választ kaphatunk a vizsgált személy biológiai neméről, egyes betegségeiről, genetikai származásáról és rokonságáról, bizonyos mértékig a fizikai jellemzőiről is. Csoportszinten az ősi genomokból való genetikai származásrekonstrukciók megmutathatják, hogy a múlt népességei hogyan mozogtak és kapcsolódtak egymáshoz, de ezeket a folyamatokat mindig össze kell egyeztetni történelmi forrásokkal, nyelvi mintázatokkal vagy régészeti összefüggésekkel, és ezáltal keretbe helyezni őket, különben csak „naiv” csoportidentitási fogalmakat alkotunk. A régészeti genetikában az ilyen populációs csoportosítások a migrációk, a sűrűn változó állapotok miatt valójában csak pillanatképek az időben, hiszen egy emberi csoport egy adott időpontban a korábbi időszakokból és földrajzi helyekről származó populációk keverékéből áll. A kutatóknak az adatok értelmezése során tisztában kell lenniük a tudományág korlátaival, valamint azzal a lehetséges torzítással is, amely saját szubjektív tapasztalatukból eredhet.

Korábban írtuk

– A korábbi kutatások a szállási temetőket, vagyis a honfoglaló elit réteg temetőit vizsgálták. Ön viszont a köznépi, falusi temetők népességét kutatta doktori disszertációjában. Mi volt a koncepciója, hány mintát vizsgált meg, és miért fontos a köznép genetikai vizsgálata?

– Arra voltam kíváncsi, hogy a falusi és szállási csoportok közötti milyen genetikai különbségek és hasonlóságok vannak, amelyek segíthetnek megérteni a Kárpát-medence népességi változásait a honfoglalás előtt és után. A honfoglalás kori lelethorizont régészeti kategorizálása az utóbbi 150 évben nagyon sokat változott, de a honfoglalás kori anyagot két nagy csoportra biztosan el lehet különíteni: egyfelől a rövidebb ideig használt, viszonylag kis létszámú (5–75), gazdag mellékletű temetőkre, amelyekben fegyverrel és lószerszámokkal való temetkezés és részleges lovas temetkezés is megfigyelhető, ezeket nevezzük szállási vagy elittemetőknek. E temetőket a X. század eleje és az ezredforduló között használták, és ezek tartalmazzák a honfoglalókhoz köthető tárgytípusokat, valamint hiányoznak belőlük az Árpád-házi királyok érméi. Másfelől a nagyobb (50–200 vagy efeletti sírszámú), szegényes mellékletű temetőket jellemzően a X–XII. század között használták, ezeket nevezzük falusi vagy köznépi temetőnek. A csoportosítás azért is nehézkes, mert vannak példák folytatólagos temetőkre, amelyek a honfoglalás időszakától használatban voltak egészen a kora Árpád-korig. Felmerül tehát a kérdést, hogy ha keltezés, régészeti mellékletek és temetkezési szokások alapján ez a két csoport elkülöníthető, vajon találunk-e közöttük genetikai különbséget is, rejthet-e eltérő népességtípust a kétféle temető? E genetikai adatokkal, más tudományágakkal együttműködve, talán megválaszolhatjuk azt az izgalmas kérdést, hogy kik és mekkora arányban érkeztek a Kárpát-medence területére a honfoglalás során, valamint milyen létszámú lehetett ezen a területen az alaplakosság. Vizsgálatainkhoz tíz régészeti lelőhelyről – például a Kalocsai-Sárközben található homokmégy-székesi, a rétközi ibrány-esbóhalmi, a Nagy Sárréten található sárrétudvari-hízóföldi temető – gyűjtöttünk maradványokat 202 egyénből, amelyekből 169 tartozott a köznépi csoporthoz. A mintaválasztásban régészek és antropológusok is segítettek, hogy a lehetőségeinkhez mérten jól reprezentáljuk az adott korszakot.

– Genetikai értelemben nagyon eltér az elit és a köznép, vagy vannak közös pontok?

– Mindkét csoport genetikai összetétele nagyon heterogén. A szállási temetők népességében, amely a beérkező honfoglalók első vagy második nemzedéke lehetett, nagyon gyakoriak (30-40 százalék) a Kelet-Eurázsiából eredeztethető anyai és apai vonalak. A nagyobb sírszámú és hosszabb ideig használt falusi temetők népességében a helyben találtakkal való keveredés miatt már csökken ezen keleti elemek aránya. Viszont vitathatatlan bizonyítékok vannak arra is, hogy a beérkezők leszármazottai révén fennmaradtak ezek a genetikai vonalak. Az általunk vizsgált falusi csoport anyai vonalainak összetétele lényegesen eltért a szállási csoportétól mind a kelet-, mind a nyugat-eurázsiai vonalak tekintetében, ami arra utal, hogy a két csoport valószínűleg eltérő eredetű. Populációgenetikai elemzéseink rámutattak, hogy a falusi csoport főként európai és közel-keleti népességekhez hasonlít, míg a szállási csoporttól genetikai szempontból elkülönül.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy a falusi jellegű temetőkben talált egyének nagy része a korábban is helyben élt népcsoportok leszármazottja. A kelet-eurázsiai anyai vonalak jelentős arányú jelenléte a falusi csoportban világos jele a keleti eredetű bevándorlókkal, feltehetően avarokkal és/vagy honfoglalók szállási csoportjaival való keveredésnek. Egyébként ez különbözteti meg a falusi csoportot a kortárs európai népességtől, valamint a mai magyaroktól is, akikben a kelet-eurázsiai haplocsoportok aránya elhanyagolható. Jelentős különbségeik ellenére sikerült kimutatunk a falusi és a szállási csoport közötti keveredést is. Arra utaló jeleket is találtunk, hogy a falusiból a szállási csoportba is történhetett génáramlás, mivel bizonyos anyai vonalak eddig Kelet-Eurázsiában ismeretlenek voltak, viszont a Kárpát-medencében már a neolitikumtól kezdve jelen vannak. Vizsgálatainkból azonban nem következtethetünk világosan a létszámarányra, mivel mindkét csoport más, eddig ismeretlen populációktól is vehetett át genetikai elemeket.

– Tehát a köznép az itteni ősi népeket rejti?

– A honfoglalást megelőzően a térségben vegyes etnikumú, leginkább avar, szláv és frank elemekből álló csoportok éltek. A hun birodalom kevert, késő római, szarmata és germán eredetű alaplakossága pedig idővel beolvadt az avar kori közösségekbe. Vizsgálatainkból arra következtettünk, hogy a köznépi csoport nagyrészt a Kárpát-medence korábbi népeinek leszármazottja, és régészeti bizonyítékok is utalnak arra, hogy a honfoglalás előtti korokból is sokan megélhették a honfoglalást. Az avarokkal már korábban is érkeztek kelet-eurázsiai anyai vonalak a Kárpát-medencébe, és a falusi csoportban talált kelet-eurázsiai haplocsoportok nagy része az avaroknál is megtalálható volt. Ezek a haplocsoportok azonban hiányoznak a szállási csoportból, ami arra utalhat, hogy a falusi csoport genetikai öröksége nagymértékben kapcsolódik az avarokhoz. A teljes genomadatok vizsgálatból az is kiderült, hogy a falusi temetőkben alig található első generációs bevándorló, de azért akad. A vizsgálatok megerősítették az anyai vonalakból levont következtetéseinket, miszerint a temetők nagyobb része helyi, a honfoglalás előtt is itt élt egyéneket vagy azok leszármazottait tartalmazza.

– Árpád népének beköltözésekor mekkora lehetett a Kárpát-medencei őslakosság aránya?

– Erre a kérdésre egyelőre érdemben még nem tudunk válaszolni, de különböző becslések vannak. Annyi bizonyos, hogy Kárpát-medencei ősnépesség egy része megélte a honfoglalást, de nem tudjuk, milyen arányban. Az nagyon valószínű, hogy az összes bevándorlási hullám népessége kisebbségben volt a helyben lakókhoz képest, és a honfoglalók a helyben lakókat gyorsan és hatékonyan integrálták. Árpád népének beköltözésekor a Kárpát-medence őslakossága jelentős többségben volt, becslések szerint 80-90 százalékos arányt képviselve. A honfoglalók genetikailag heterogén, kisebb létszámú csoportot alkottak, amely azonban társadalmi és politikai vezető szerepük révén meghatározóvá vált. Az archeogenetikai és régészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy a honfoglalók néhány generáció alatt összeolvadtak a helyi lakossággal, létrehozva a középkori magyar népesség alapját.

– Az anyai európai vonalak milyen régészeti kultúrákhoz köthetők, ezek a népességek mikor kerülhettek a Kárpát-medencébe?

– A vizsgált egyének között több európai anyai vonal is jelen volt már korábban ezen a területen. Ilyenek például a legmagasabb arányban előforduló H, T2b és T1a haplocsoportok, amelyek már a neolitikum óta ismertek a térségben, és vonaldíszes kerámia kultúrájához, illetve a Lengyel-kultúrához (ennek nincs köze a lengyelekhez, a Tolna vármegyei Lengyel községről kapta a nevét – a szerk.) tartozó egyéneknél írták le őket először, majd folytatólagosan megtalálták például a bronzkori Vatya-kultúránál és a rézkori Baden-kultúránál is. A H5 és H7a1 haplocsoportokat vaskori szkíta kultúrkörbe kategorizált mintákból írták le, a H6a1a és U4a anyai vonalakat legkorábban longobárd kultúrához tartozó egyénekből mutatták ki. A H7-es haplocsoportot a Bükki kultúra korai, Tiszadobi fázisából mutatták ki, szintén a neolitikumban. A J2b1a haplocsoportot itthon először a rézkori Balaton–Lasinja régészeti kultúrkörből írták le. Az U5a2b anyai vonalat a rézkori Harangedényes kultúrához köthető egyénnél találták meg először, és szintén föllelték a bronzkori Maros-kultúrához tartozónak határozott egyénnél is.

– Hát az ázsiaiak? Jól értettem, hogy most már meg tudják pontosabban határozni az avar géneket és ezek alapján a fennmaradt avar népesség arányát?

– Ez egy népszerű, sokszor hallott, fogalmi tévedés, ami picit tévútra vihet. Valójában nincs olyan, hogy „avar gén”, ilyesmivel nem találkozhatunk semmilyen genetikai szakirodalomban. Helyesebb, ha olyan genetikai markerek összességéről beszélünk, amelyekkel jellemezhetünk egy adott népcsoportot. Ezek az egyedi markerösszetételek populációkra jellemzők, és segítik az egyes népcsoportok genetikai alapú geográfiai eredetvizsgálatát. A honfoglalás korában megfigyelt keleti eredetű anyai és apai leszármazási vonalak több forrásból is származhatnak: egy részük valószínű a honfoglalókkal érkezett a Kárpát-medencébe, más részük pedig már jelen volt és a korábban keletről érkező bevándorló népekkel került ide, mint például az avarok vagy egyéb lovas nomád sztyeppei népcsoportok.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– Ha mai magyarság genetikai összetételére vagyunk kíváncsiak, hogyan lehetne összefoglalni, milyen fő haplocsoportókból és ezeket kibocsátó kultúrákból tevődik össze? Magyarán, kik az ősanyáink, ősapáink?

– A Kárpát-medence genetikai összetétele legjelentősebben a neolitikumban (Kr. e. 10 000–Kr. e. 2200) változott, amikor először az Anatólia felől érkező földművelők keveredtek az itt lakó vadászó-gyűjtögetőkkel, majd ezt a neolitikum végétől a Fekete-tenger északi régiójából származó kurgánsíros sztyeppei népek rétegezték felül. A térség átjáróházi szerepe a bronz- és vaskorban is fennmaradt, bár az akkori populációk pontos keveredéséről egyelőre hiányosak az archeogenetikai adatok, de már van bizonyíték olyan bronzkori apai vonalra, amelyet megtaláltak például a kora középkorban és a modern mai magyar népességben is. A Kárpát-medencei vaskor és római kor archeogenetikai elemzése még szintén várat magára. Ahhoz, hogy kiderítsük, milyen forráspopulációkból, régészeti kultúrákból alakult ki egy-egy népcsoport, illetve a modern magyar génkészlet, le kell vinni a nagy léptékű vizsgálatokat regionális, illetve mikroregionális szintre, mely vizsgálatok az utóbbi néhány évben kezdődtek el. A mai magyarság genetikai összetétele rendkívül gazdag és sokrétű, ami a Kárpát-medence történelmi népességmozgásainak, kulturális interakcióinak és keveredéseinek eredménye. Az archeogenetikai kutatások alapján a magyar népesség genetikai állománya számos haplocsoportból áll, amelyek a különböző időszakokban itt élt vagy erre vándorló népességeket tükrözik.

– Például?

– Ilyen férfiági haplocsoportok például az R1a (indoeurópai sztyeppei haplocsoport), amely az indoeurópai népekkel, különösen a sztyeppei pásztornépekkel, például az indoirániakkal hozható kapcsolatba. A magyar honfoglalók egy része is ezt a haplocsoportot hordozta, vagy az R1b (nyugat-eurázsiai eredetű) apai vonal, amely az európai kőkori és bronzkori népességek domináns haplocsoportja, a Kárpát-medencébe a neolitikus földművesekkel és a bronzkori bevándorlókkal érkezett. Az N1c („finnugor eredet”) haplocsoport elsősorban az Urál-vidéki és szibériai népességekre jellemző, ez a honfoglalók között kisebb arányban mutatható ki. Az I2 (ősi európai vadászó-gyűjtögetők) az európai mezolit vadászó-gyűjtögetők leszármazottja, amely az őskortól kezdve jelen van a Kárpát-medencében. Az E1b1b (közel-keleti és balkáni eredet) a neolitikus földművelőkkel érkezett Európába, és a későbbi balkáni népességeken keresztül hatott a magyar genetikai összetételre.

– És az anyaiak?

– Ezek között megtaláljuk a H-t (európai neolitikus földművelők), amely az egyik leggyakoribb európai mitokondriális haplocsoport, a Kárpát-medencébe a kőkor során érkezett, valamint az U-t (ősi vadászó-gyűjtögetők), ez a mezolit vadászó-gyűjtögetők domináns haplocsoportja, amely ma is nagymértékben jelen van a magyar népességben. A J és T (közel-keleti neolitikus eredet) a földművelés elterjedésével érkezett a Közel-Keletről Európába, beleértve a Kárpát-medencét is. A W és X (sztyeppei eredet) a sztyeppei népekkel, például az indoeurópai harcos pásztornépekkel hozható kapcsolatba, és a honfoglalók között is előfordult. Azt nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek fő haplocsoportszintű, nagyon nagy léptékű és általános leírások. Egy-egy anyai és apai vonal teljes mélységű haplotípus-elemzése ad csak pontos és teljes képet a valódi genetikai kapcsolatokról.

– A közbeszédben néha elhangzik, hogy a magyarság rendkívül kevert népesség. Az archeogenetika tükrében ez tudományosan mennyire helytálló megállapítás?

– Az, hogy a magyarság „rendkívül kevert népesség”, egy árnyalt kérdés, amely az archeogenetika és történeti népességkutatás eredményei alapján több szempontból vizsgálható. Az archeogenetika, amely elsősorban ősi, de modern populációk genetikai összetételét is elemzi, valóban azt mutatja, hogy a magyar népesség genetikai háttere több forrásból táplálkozik. Az azonban, hogy ez mennyire rendkívüli, már viszonylagos. A magyar népesség genetikai állománya a történelem során több hullámban érkező népességek genetikai örökségét hordozza: a IX. században a Kárpát-medencébe érkező honfoglalók génkészlete kapcsolatot mutat az Urál térségével, de jelentős török (sztyeppei) és iráni jellegű (közel-keleti) keveredést is. Ezeket az elemeket az eurázsiai sztyeppéken való hosszú vándorlás során vették fel. A honfoglalók érkezéskor egy olyan régióba telepedtek le, amelynek lakossága (romanizált lakosság, avarok, szlávok, germánok) már több ezer éves helyi keveredés eredménye volt. A középkorban pedig a Kárpát-medencébe számos más népesség érkezett, például besenyők, kunok, jászok, németek, szlávok és zsidók. Ezek tovább formálták a genetikai állományt. A modern magyar populáció genetikai profilja sok szempontból hasonlít a közép- és kelet-európai országok népességére. Az Y-kromoszóma (férfiág) és a mitokondriális DNS (női ág) vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok genetikai állománya jelentős európai komponenst tartalmaz, de a honfoglalók által behozott ázsiai eredetű markerek kisebb arányban továbbra is jelen vannak. A „kevertség” tehát nem egyedi a magyarság esetében. Európa népei általában rendkívül sok rétegű genetikai örökséget hordoznak, ami az évezredek során bekövetkező migrációknak, invázióknak és kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhető. Ebben az értelemben a magyar népesség kevert jellege nem tekinthető rendkívülinek. Az egyediséget az adja, hogy a honfoglaláskor érkező populáció és a helyi népesség találkozása genetikai és kulturális szempontból is sajátos folyamatokat indított el.

– Készül kibővíteni, részletezni a kutatásait a jövőben? Milyen tervei vannak?

– Rengeteg lehetőség rejlene még a régészeti genetikában, amivel a magyarság népességtörténeti kérdéseihez lehetne közelebb kerülni. Az Urál térségében és a sztyeppei övezetben található temetők, különösen a Baskíriában, Volga-Káma vidéken és a Kaukázus területén fellelt temetkezések genetikai elemzése lehetővé tenné a honfoglalók keleti eredetének pontosabb feltárását. Ezekkel kapcsolatban szerencsére már folynak kutatások. Érdemes lenne a magyar történeti hagyományban központi szerepet elfoglaló hun–magyar kapcsolatok narratíváját is tisztázni, ehhez szükség lenne hun kori anyagok genetikai vizsgálatára, nemcsak a Kárpát-medencéből, hanem Kelet-Európából, Dél-Szibériából, Közép-Ázsiából és Mongóliából is.