Pozsgay Imre neve és személye összeforrott a kelet-európai rendszerváltással. Az egykori államminiszter – aki ha emberi jogokról, szabadságról és demokráciáról van szó, akkor szabadelvű, ha gazdaságpolitikáról, társadalmi szolidaritásról, akkor baloldali, ha kultúráról, hagyományról, közösségről, akkor pedig nemzeti konzervatív – meghatározó szerepet játszott abban, hogy a magyarországi rendszerváltás békés úton, lényegében a politikai erők közötti konszenzussal valósult meg. A rendszerváltás azonban távolról sem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Most pedig igen nagy a baj.

– Professzor úr! Tizenhat év után milyen érzések kavarognak önben, ha azt hallja, rendszerváltás? Milyen volt ez a rendszerváltás? – Sokféle írást olvastam a rendszerváltásról. Van, amelyik jelentéktelenné nyilvánítja, mondván, a nemzetközi viszonyok jó egybehangzásán múlott az, hogy sikerült. A másik túlságosan viszontagságosnak tartja, van viszont írás, amelyik egyszerű diadalmenetként tünteti fel. Úgy gondolom, hogy ezek a leegyszerűsített megközelítési módok nem a valóságot tükrözik, sokkal inkább az egykori illúziók továbbéléséről szólnak. A mi rendszerváltásunk nagyon bonyolult, sok kockázattal járó feladat volt. Magyarország szerencsére vérontás nélkül végigcsinálta ezt a folyamatot. – Ezeknek a gondolatoknak időszerűséget ad az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója… – Pontosan így van, hiszen mi a véradót már megfizettük ezért a rendszerváltásért az ötvenes évek közepén. Úgy gondolom, hogy 1956 forradalma nélkül ez a változás Kelet-Európában – ezen belül Magyarországon – nem következett volna be. De legalábbis nem így valósult volna meg. A rendszerváltás előkészületei közben nem véletlenül bukkant fel ismét 1956. – Ön mondta ki elsőként Magyarországon, hogy 1956 népfelkelés volt és nem ellenforradalom. – Az újdonság nem a népfelkelés kimondásában volt igazán, hanem sokkal inkább abban, hogy én, mint az akkori hatalom egyik képviselője – aki reformerként küzdöttem azért, hogy a rendszerváltás bekövetkezzék – mondtam ki. Ettől kezdve az MSZMP nem hazudhatta azt, hogy 1956-ban a nép érdekei szerint cselekedett, amikor behívta a szovjet csapatokat. – Miért időzítette kijelentését éppen 1989. január 28-ra? – Ennek az az oka, hogy az akkori állampárton belül tovább folytatódott a huzavona, hogy miként viszonyuljunk az átalakuló világhoz, mi legyen a dolgunk a rendszerváltás ügyében. Én még olyan pillanatban jelentem meg a nyilvánosság előtt, amikor még valóban kockázatos volt ezt megtenni. Itt volt a szovjet hadsereg, hatalmon volt az a párt, amely ebben az egész hazugságban érdekelt volt, az én igazságomat nem akarta elfogadni, végül azonban bejött a számításom. Kádár leváltását követően az MSZMP történelmi önvizsgálatra szánta el magát, amit tulajdonképpen én provokáltam ki. Ezt az önvizsgálatot indokolttá tette az a körülmény is, hogy a rendpárti, keményvonalas MSZMP-vezetők ismét polgárháborús fenyegetésekkel álltak elő. – Grósz Károly kijelentésére gondol? – Igen. Grósz 1988 novemberében a Sportcsarnokban tartott beszédében fehérterrorról és utcai összeütközésekről adott elő rémlátomásokat. Gyorsan kellett cselekedni. Ezért a legfontosabb feladatomnak tartottam, hogy gyengítsem azt a politikai erőt, amely bajt okozhat az országnak, s amely szembekerülhet az elkerülhetetlen politikai változásokkal. Ez az erő az MSZMP-ben gyülekezett akkor, annak története, háttere, tagsága, annak meggyőződése eléggé kockázatos elem volt az átalakulásban. Tenni kellett tehát valamit annak érdekében, hogy egyszerűbben, simábban, békésen menjenek a dolgok. – Ekkor már meggyőződése volt, hogy 1956 népfelkelés volt? – Igen. – Szintén híres kijelentése volt 1988 októberében, amikor azt mondta: a vasfüggönyt le kell bontani… – Kimentem a hegyeshalmi határra, és egy nemzetközi sajtóértekezleten kijelentettem, a vasfüggönyt, ezt a szégyenteljes művet, el kell takarítani, mert egyértelműen Európa kettéosztása, illetve megfélemlítése céljából épült. A magyarok szabadok lesznek, zsebükben világútlevél lapul, mondtam, az pedig nem a mi dolgunk, hogy más országok polgáraira vigyázzunk. Kijelentésem ez utóbbi része elég nagy ellenkezést váltott ki Moszkvában és Kelet-Berlinben egyaránt. – A Kádár-rendszer idején magas posztokat töltött be, 1956 ügyében is sokáig elfogadta a hivatalos álláspontot. Mégis határozottan a rendszerváltás mellé állt. Miért? – Eljutottam addig a felismerésig, hogy a rendszer nem reformálható, jobbá nem tehető, alkati, születési hibái vannak. Így érdekeltnek éreztem magamat abban, hogy mindenképpen megtörténjék a változás. Úgy éreztem, ha sikerül az MSZMP-t legyengíteni, akkor ennek nem lesz akadálya. – Mivel lehetett legyengíteni az állampártot? – Azzal, hogy a tagságát hitében és meggyőződésében megingatják. Kétségtelen, hogy ingatta azt a magyar valóság is, hiszen a kiábrándulás már a párt tagságát is elérte. Azt a hiedelmet is le kellett győzni, hogy 1956-ban Magyarországon egy pusztító ellenforradalom zajlott le, amely veszélyeztette a nemzet sorsát, és a kommunista párt mint a forradalom leverője s egyben mint nemzetmegmentő erő, jogosult az ország kormányzására. Ebből a hamis hitből kellett kizökkenteni az MSZMP-t. Ezt pedig csak úgy lehetett, ha kimondom, harminc éven át hazug elméletet gyártottunk 1956-ról és a párt szintén hazugsághoz kötötte legitimitását. – Ekkor már rendszeresen tartotta a kapcsolatot a mindenkori ellenzékkel… – Így van. 1987-ben ott voltam Lakiteleken, mindemellett különböző kezdeményező akciókba kezdtem a Hazafias Népfronton, majd a párton belül. Ez azonban engem nem elégített ki. Az önmagammal való leszámolás is beletartozott ebbe a folyamatba. Megváltozott álláspontomat, véleményemet olyan kockázatos körülmények között közöltem a nyilvánosság előtt, amelyek hitelesítették mondanivalóm őszinteségét. – Hogyan értékeli az elmúlt másfél évtizedet? – A rendszerváltás megnyitotta az utat a különböző egészséges nemzetépítő kezdeményezések megvalósításához, a szólásszabadság, a különböző társadalmi megnyilvánulások kibontakozásához. Rendkívül fontos, hogy a magyarság – idegen hatalom fenyegetésétől, nyomásától megszabadulva – hozzáláthatott saját sorsának intézéséhez, megszerezte nemzeti függetlenségét. Ezzel az ország nemzetközi mozgástere is kitágult, s joggal nyerte el az európai közösségbe való visszatérés lehetőségét. A dolog hátulütője viszont az, hogy nagyon sok értékteremtő szándék nem valósult meg. Tapasztaltuk, hogy milliók kerültek létbizonytalanságba, akiknek nem adatik meg az önrendelkezésen alapuló, félelem nélküli élet. Az elmúlt tizenöt év túl sok haszonszerzésre adott lehetőséget olyan társadalmi és politikai csoportok számára, amelyek azt nem érdemeikkel, hanem szerencséjükkel – hogy rosszabbat ne mondjak – szerezték meg. Az állami bevételek gyors növeléséhez az állami vagyont le kellett értékelni, hogy gyorsan lehessen rá vevőt találni. Nem véletlen tehát, hogy a privatizáció beindítását nem előzte meg a nemzeti vagyon felmérése, leltára. Ezek a jelenségek igen riasztóak egy olyan országban, amelynek vagyonát a huszadik században vagy ötször szétosztották. Már az elején nagyon sok balfogás terhelte a rendszerváltást. A nemzeti alapon szerveződő első szabad kormány nem tudta a rá nehezedő feladatokat elég eredményesen elvégezni. Belement egy igen rossz alkuba, konkrétan az MDF-SZDSZ-paktumba, belement továbbá egy rossz koncepciójú privatizációba. Félreértés ne essék, én nem a piacgazdaság, nem a magántulajdon ellen beszélek, hanem arról, hogy például az állami vagyon sorsát társadalmi ellenőrzés mellett kellett volna eldönteni és érvényesíteni. Szintén társadalmi felügyelet és érdekképviselet mellett kellett volna eldönteni a kormányzás, illetve a civil szféra sorsát. Ezek a tényezők 15 éven keresztül hiányoztak a kormányzásból. Szinte ellenőrzés nélkül maradt az államháztartás, és látjuk, hogyan folynak el milliárdok következmények nélkül. Nem beszélve arról, hogy rengeteg esélyt kihagytunk. A rendszerváltás egésze az én szememben nem vitatható. Sommás konklúzióm azonban az, hogy jobban, tisztességesebb eszközökkel kellett volna végrehajtani. – Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt húsz évben nem alakult ki egy egészséges népi baloldal? – Ebben a népi és plebejus eredettel szembeni fenntartások, előítéletek játszanak a legnagyobb szerepet, mondván, ez anakronizmus. Akik ezt mondják, elfelejtik, hogy anakronisztikus az egész magyar politikai kultúra, negyven év kihagyása terheli. És anakronisztikus az egész mentalitásrendszerünk, gondolkodásmódunk. Ennek kifejező eszközei pedig olyan modernizációs kísérletek, amelyek nem vágnak egybe ezzel a társadalmi mentalitással. Így aztán a legjobb szándékú politikai erők figyelméből is kiesett a népi baloldal és a népi jobboldal, s egyáltalán a népiség, mint magyar hagyomány. Sőt szokványfrazeológiák környezetébe burkolva még gyanúba is keveredett a népiség, holott nincs másról szó, mint arról, hogy a kommunizmus bukása után egy ideológiai sivatagban mindössze két olyan eszmerendszer maradt, ami az emberek számára használható és vonzó lehetett volna: az egyik a nemzethez, a néphez való viszony, a másik a hit, a vallás. Mindezek az úgymond modernizációs újjáépítés időszakában idejét múlt dolognak számítottak, ennek most érezzük a hiányát. – Van-e létjogosultsága a baloldalnak? – Igen, van, de nem oly módon, mint ahogyan az most történik Magyarországon. A baloldalnak nem egy teljesen új társadalmi program megfogalmazásával kell jeleskednie, nem is a társadalmi forradalom előrejelzésében. A baloldalnak egyetlen kötelessége volna: zablát vetni a tőkére s ezzel irányítani, hogy társadalmi szolgálatot teljesítsen, és nem pedig a maga spontán módján uralkodjék a társadalom fölött. Ezt a viszonyt kellene a baloldalnak tisztáznia. Ma a magukat baloldalinak nevező politikai erők a tőke felhalmozásának a szolgálatában állnak. – Megteremthető-e Magyarországon a valódi szociáldemokrácia? – Erre nagyon kevés esély van, ugyanis a szociáldemokrácia elvesztette pozícióját. Ma Magyarországon a politikai küzdelmekben és a lelkek vásárán egyaránt a pénz beszél, s itt nem jut, nem juthat szerephez a valódi szociáldemokrácia. József Attila szavai jutnak eszembe hirtelen, aki azt mondja: a jogállamban a pénz a fegyver. Ezt megtapasztaltuk az elmúlt tizenhat év alatt. – Gyurcsány Ferenc a választási kampányban becsapta az ország polgárait, választóin is csattan az ostor… – A 2006-os választási kampány bizonyos tekintetben kísértetiesen hasonlít az 1988-1989-es évekre, hiszen a rendszerváltó politikai elit akkor eltitkolta, hogy az országnak mintegy 20-22 milliárd dollár államadósága van és a Nemzetközi Valutaalap adósságspiráljába került bele. Most az MSZP szintén eltitkolta, hogy nagy bajban van az ország, csakhogy megnyerhessék a választásokat. A társadalom számára a turpisság csak a választások után derült ki. Ez nem csupán visszaélés, hanem óriási balfogás volt, amellyel a jelenlegi kormányzat maga ellen fordította a népet. – Ezek szerint teljes mértékben igaza volt Orbán Viktornak, aki mindvégig azzal érvelt, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, és hogy gazdaságilag tragikus helyzetben van az ország? – Orbán Viktor előre látott. Ma pedig éppen azoktól halljuk az ország tragikus anyagi helyzetéről szóló hangzatos tudósításokat, akik ezt a választások előtt véka alá rejtették. A kormányok a saját hangjukat szeretik hallani, ezt azonban úgy szeretik hallani, hogy a nép hangját hallják. Ebben a politikai elitnek óriási felelőssége van. – Magyarországon tüntetések, tiltakozó gyűlések, petíciók sorozata jelzi az emberek növekvő elégedetlenségét. Kicsúcsosodhat ez valahogy 1956 ötvenedik évfordulóján? – Az ötvenedik évforduló idejére izzó társadalmi hangulat és helyzet alakulhat ki Magyarországon, amely párosulhat a társadalmi elégedetlenséggel. Attól azonban nem tartok, hogy ez lázadásszerű, forradalmi cselekménnyé válik. Egy dolog azonban óriási veszteséggel jár majd: spontán, ösztönös megnyilvánulások, és eszmei-szellemi elszánás nélküli, közönséges éhséglázadások törhetnek ki. Tehát egy ösztönös protestáló hangulat alakulhat ki, amely bénítja a cselekvést, a társadalmi összefogást, és csak az elégedetlenség kifejezésére alkalmas. Sajnos a kormányzati oldalon semmilyen tervet nem látunk, ami javítana ezen a helyzeten. – A kormány azzal érvel, akkora a baj, hogy ezt senki nem tudná másként rendbe tenni. Ha például Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Kósa Ferenc és mások meghatározó kormányzati egyéniségek lennének, milyen receptet írnának fel az ország számára? – Meggyőződésem, hogy azokat az egyensúlyi zavarokat okozó terheket, mulasztásokat, amelyek itt bekövetkeztek, egy igazságosabb, tisztességesebb elosztással, társadalmi közreműködéssel orvosolni lehetne. A mostani kormány lemondott erről a lehetőségről. – Ön hatékonyan részt vett a Nemzeti Konzultációban a választások előtt. Milyen meggondolásból vállalta a felkérést Orbán Viktor csapatában? – Az előbbiekben már említett meggondolásból. A 2004. december 5-ei népszavazás előtt még azt hittem, hogy a magát baloldalinak nevező politikai erőkkel kapcsolatot tudok teremteni ahhoz, hogy józan, és a nemzeti céloknak is megfelelő társadalmi döntés szülessen. S miután ezt reménytelennek láttam, sőt fölháborítóan rossznak tartottam, amit csinálnak, örömmel elfogadtam a felkérést, miszerint vegyek részt a Nemzeti Konzultációban. Azért fogadtam el, mert a Nemzeti Konzultációban a nemzeti érdek volt a fő szempont minden más előtt. – Nem vetik a szemére, hogy többször is önvizsgálatot tartott és megváltoztatta a véleményét? – De igen, a szememre vetik. Ha a politikai küzdelmeimre gondolok, nem bántam meg semmit. Úgy érzem, döntéseim nagy része helyes volt és a nemzet érdekében cselekedtem. Akik pedig a változásaimat kifogásolják, azoknak azt válaszolom: az elmúlt 25 év alatt én változtam a legkevesebbet. Ez semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy negyedszázada ugyanazok a politikai ellenfeleim. Tarics Péter