Aradszki András 2017-ben
Hirdetés

– November második felében értesült a közvélemény, hogy elkapta a koronavírust, majd néhány nap múlva már arról jött a hír, hogy kórházba került. Hogyan kezdődött a betegség?

– Gyorsan történt minden. November közepén magas lázam lett, majd egy köhögés után véres lett a zsebkendőm, a teszt pedig kimutatta, hogy koronavírusos vagyok. Négy nap múlva be kellett vinni a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájára, ahol a súlyos tüneteim miatt szinte azonnal lélegeztetőgépre kerültem, amiről csak öt héttel később, karácsony után vehettek le, de egy darabig még ezután is kaptam oxigént. Január 7-én aztán az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe vittek át, ahonnan nagypéntek előtt két nappal mehettem haza.

– Vagyis majdnem öt hónap után.

– És amíg lélegeztetőgépen voltam, legalább öt alkalommal volt válságos az állapotom… Mivel ebben az időszakban altattak, így ezekre a hetekre nem emlékszem, már csak azzal szembesültem, hogy fizikailag teljesen leépültem. De túléltem. Nagyon hálás vagyok a klinika minden munkatársának, a szakorvosoknak, az ápolóknak és az intézmény vezetőinek, hogy győztesen vívhattam meg ezt a küzdelmet a koronavírus ellen, testközelből láthattam, hogy egymást segítve mindent megtesznek az összes ott kezelt betegért.

Korábban írtuk


– Volt korábban valamilyen krónikus betegsége?

– A szakemberekkel is beszélgetve három tényezőt találtunk, amelyeknek köszönhetően felépültem ebből a krízishelyzetből. Az első a szakszerű orvosi ellátás. A másik ok, hogy viszonylag jó fizikai állapotban voltam, amikor elkaptam a vírust, és nem volt krónikus betegségem. Mindezek mellett pedig annak köszönhető a felépülésem, hogy rengetegen imádkoztak értem. Nem csupán Érden vagy Budapesten a Parlamentben szerveztek imaláncot, de az ország számos más pontján, sőt Erdélyben, Spanyolországban és Svédországban is imádkoztak a gyógyulásomért. Az imák ereje pedig összeadódott, így ki tudtam jönni egy olyan helyzetből, amiből kevesen. Sok mindent átgondoltam, újraértékeltem, és amin keresztülmentem, megerősített az istenhitemben is. Amikor január közepén már olyan állapotban voltam, hogy tudtam olvasni, megkértem a feleségemet, hogy hozza be a Szentírást, és a mindennapos bibliaolvasás sok erőt adott a rehabilitáció időszakában. A családom egyébként más trükköket is bevetett: például a gyermekeim és a feleségem felvettek egy olyan hanganyagot, amiben biztattak, hogy ne adjam fel, küzdjek tovább, és ezt lejátszották nekem, amikor altatásban voltam. Ha nem is voltam magamnál, biztos vagyok benne, hogy tudat alatt éreztem a szeretetüket és támogatásukat. A barátaim és a képviselőtársaim is mindvégig folyamatosan érdeklődtek, aggódtak értem, ami szintén nagyon sokat jelent. Egyébként ezt az említett felvételt éppen most a napokban adta oda a feleségem, hogy meghallgathassam.

– Azt mondta, fizikailag teljesen leépült. Milyen állapotból kellett visszaerősödnie?

– A súlyom a novemberinél több mint húsz kilóval lett kevesebb, amikor kijöttem a kórházból, nagyon sok izmot veszítettem: a kezemet fel tudtam emelni az altatás után, de a lábamat nem, megfordulni sem bírtam az ágyban. A rehabilitáció során módszeresen építettek fel, hiszen nem csupán az izomzatomat, de a tüdőkapacitásomat is helyre kellett állítani, újratanultam járni. Tulajdonképpen mondhatom, hogy elég gyorsan haladtunk, hiszen január első felében kerültem be az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, és húsvétra mozgásképessé, önellátóvá formáltak. Ahogy a klinika, úgy a rehabilitációs intézet kapcsán is elmondhatom: lenyűgöző az a szakmai tudás és betegek iránti alázat, amivel találkoztam az egészségügyben.

– Mikor dolgozhat?

– A szakirodalom azt mondja, és magamon is érzem a tüneteket, hogy ez a poszt-Covid-időszak hosszú hónapokig, akár egy évig is eltarthat. Persze bízom benne, hogy ennél hamarabb kijövök belőle. Telefonon keresztül már most is intézem a választókerületem ügyeit a munkatársaim segítségével, egy-másfél hónap múlva pedig talán a parlamenti munkát is folytathatom. Az biztos, hogy az április még inkább a lábadozással – gyógytornával, az előírt gyógyszerek lelkiismeretes beszedésével, pihenéssel – telik majd.

Hazatérés öt hónap után

Milyen tünetei vannak?

– A legjellemzőbb a fáradékonyság. Öt-tíz perces fizikai aktivitás után az ember legszívesebben lefeküdne, de persze nem lehet, mert ezzel aláásná az addig elvégzett munkát. A másik pedig, ami nehézzé teszi a napközbeni teendőket, a gyógy­tornákat, az az álmatlanság. Megesett, hogy hajnali négyig-fél ötig nem tudtam elaludni, aztán két óra alvás után felébredtem, ez azért megviseli a szervezetet. De úgy tűnik, szép lassan e téren is javul a helyzet, bár még nem az igazi.

– A járványkezelés, az oltások körüli vitákat tudta követni?

– Februártól már igyekeztem. A baloldal hozta magát, szerintük amit a kormány csinál, az nem lehet jó, csak az a baj, hogy ez nem játék. A járvány kezelése, az emberek beoltása nem lehetne a politikai pofozkodás terepe: az ország számára sorskérdés, hogy minél kevesebb megbetegedéssel és halálesettel járjon ez a járvány. Éppen ezért tartom nagyon helyesnek a kormány döntését, hogy nem csupán Brüsszelre vártunk, hanem keleti vakcinákat is beszereztünk, aminek köszönhetően lassan hárommillió ember be lesz oltva. Magam egyébként múlt szerdán kaptam meg a második kínai vakcinát. Szomorúnak tartom, hogy még most is vannak, akik a maszkviselés vagy az oltóanyagok ellen hangolnak. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ne kockáztasson: ahogy Merkely professzor mondta nekem, ez egy olyan vírus, ami hátulról támad és leüt, mint egy bandita. Nem lehet tudni, hogy kire milyen hatással van.

– A közélethez, politikai vitákhoz való viszonyát megváltoztatta ez az időszak?

– Azt hiszem, eddig sem tartoztam a leghangosabbak közé, nem is tervezek ezen változtatni. Továbbra is nagyon fontosnak tartom az ember- és nemzetközpontú, konzervatív, keresztény építkezést, annak a hosszú távú célnak az elérését, hogy Európa legjobb, legfejlettebb, legjobban élhető országai közé tartozzunk.