– Ön sokat foglalkozik energiahatékonysági, vízgazdálkodási kérdésekkel. Hallatta a szavát az oroszlányi erőmű kapcsán, amelyben sikerült a lakosság összefogása révén megakadályozni a nemkívánatos technológiaváltást. Hol tart Magyarország a környezetvédelem, az energiagazdálkodás terén?

– Továbbra is az a baj, hogy nincs nemzeti energiastratégiánk. Teljes mértékben kiszolgáltatottá váltunk a kelet-európai gázszállító társaságoknak, amelyek mögött idegen nemzetállami érdekek húzódnak meg.

– Mit ért ez alatt?

– Az orosz gáz szinte az egyetlen energiaforrásunk, és láthattuk az elmúlt években, hogy bármikor elzárhatják a csapokat. Kizárólag a piac hosszú távon történő, maximális megtartása lebeg a szemük előtt. Ezzel valójában a közép-európai országokat energiarabszíjra fűzik.

– Nem lehet változtatni a függőségen?

– Tudunk és kell is változtatni, ám ehhez szükség van egy olyan nemzeti energiaprogramra, amelyik több lábon állóvá teszi a magyar energiagazdálkodást. Ezt a munkát mindenekelőtt a természeti erőforrásaink feltérképezésével kell kezdeni.

– Vannak erre vonatkozó tanulmányok?

– Résztanulmányok vannak, azonban átfogó, a Kárpát-medence magyarországi területeire vonatkozó digitális kataszteri nyilvántartásunk nincs. Egy ilyen térképnek nemcsak a termőföldeket, hanem minden természetes közösségi monopóliumot jelölnie kell. Tartalmaznia kell az ivóvízbázisainkat, ezek elhelyezkedését, a termálvízvagyont, a jelenlegi állóvizeinket, köztük azt a 230 holtágat, amelyek jelenleg elmocsarasodóban vannak. Napjainkban a húsz évvel ezelőttihez képest az egyötödére csökkent az öntözött mezőgazdasági területek nagysága.

– Új környezetvédelmi, illetve vízgazdálkodási politika kell?

– A környezetvédelem nem a megfelelő kifejezés. Amire ennek az országnak szüksége van, az egy fenntartható ökológiai-gazdasági program. Maga a táj, amibe beleszületünk, anyaként biztosítja a felnövekedésünkhöz szükséges erőforrásokat. Ezekkel az erőforrásokkal meg kell tanulnunk tisztességesen gazdálkodni. Ám ahhoz, hogy felelősen tudjunk gazdálkodni, tisztában kell lennünk ezeknek az erőforrásoknak a sokszínűségével és térbeli elhelyezkedésével. Nem mindenhol találhatók meg ugyanazok az erőforrások. Vannak vízben szegény területek, és vannak vízben gazdag térségek. Valahol sok az erdő, máshol kevés, van, ahol gáz, illetve kőolaj van, és van, ahol a szél fúj. Ameddig nem rendelkezünk egy olyan ismeretbázissal, amelybe mindezeket az adatokat be tudjuk táplálni az egyik oldalon, a másik oldalon pedig akár utcára lebontva nem tudjuk összesíteni a felmerülő igényeket, addig nem tudunk megfelelő stratégiát kialakítani. Ha az igényeket az adott térségben lévő erőforrásainkkal össze tudjuk vetni, akkor meg tudjuk tervezni egy kistérségnek, egy régiónak, akár az adott településnek az ellátását. Nem beszélhetünk önmagában környezetvédelemről, mert az céltalan lenne. Fenntartható környezetgazdálkodásról kell beszélnünk, amely a folyamatos megélhetésünket és megerősödésünket biztosítani tudja.

– Épp az ellenkezőjét tapasztaljuk.

– Sajnos igen. Jelenleg a közösségi erőforrások lepusztítása folyik. Megműveletlen földek, elmocsarasodó árterületek jelzik, hogy vagy nincs tisztában a kormány azzal, hogy Magyarországon milyen erőforrásokra van szükség ahhoz, hogy az ország működőképes maradjon, vagy szándékosan helyzetbe kívánja hozni a globalizáció nyerteseit. Az erdőgazdálkodás egyet jelent a túlhajszolt fakitermeléssel: a biomassza-erőműveket ma erdei fával fűtik, és annak érdekében, hogy ezt a gyakorlatot még tovább lehessen fokozni, megváltoztatják az erdőtörvényt. De sorolhatjuk tovább, privatizálni akarják a regionális vízművek szolgáltatási feladatait, a közösségi közlekedés, elsősorban a környezetbarát vasút pénzügyi ellehetetlenítésével pedig fokozódik a levegőszennyezés és a települések zajterhelése. Közben közel az az idő, amikor egyes térségekben elviselhetetlenné válnak az éghajlati viszonyok, hozzáférhetetlenné válik az ivóvíz. Ezekből a térségekből tömegesen érkezhetnek a Kárpát-medencébe azok, akik most még az olcsó földek felvásárlásával gondolják a problémáikat megoldani. Ennek a folyamatnak a kezelésére is egy követhető nemzeti stratégiát kellene kialakítani.

– Mi a teendő?

– Szögezzük le, hogy a közösségi monopóliumok fölött az állam rendelkezési jogát fenn kell tartani. Semmiképp nem szabad kiengedni a közösség ellenőrzése alól a legfontosabb erőforrásokat, a termőföldet, a vizeinket, az erdőt, illetve a még meglévő ásványi kincseinket. Jelenleg a kormány minden törekvése, a Nemzeti Vagyonkezelővel karöltve arra irányul, hogy ezektől az erőforrásoktól megfosszák az országot.

– Vannak, akik úgy vélik, a XXI. század háborúi az ivóvízért folynak majd.

– Ez már most is így van: az ENSZ által kiadott tanulmányokban a szegényt úgy határozzák meg, hogy aki nem tud hozzájutni a napi szükséges ivóvíz-mennyiséghez.

– Akkor mi nagyon gazdagok vagyunk.

– Ilyen szempontból nagyon gazdagok vagyunk, de nem vagyunk tisztában az adottságainkkal. Nekünk a vízzel gazdálkodnunk kell, állami, közösségi társaságok révén, mert ebből hasznot lehet teremteni. Ezt a hasznot azután vissza lehet forgatni a nemzeti erőforrás-gyarapító rendszerek működtetésére, oktatásra, egészségügyre, kultúrára, infrastruktúrára. Ha eladjuk ezeket az erőforrásokat, az országot teljesen kiszolgáltatottá tesszük.

– A klímaváltozásról egyre többet hallani. Mit hozhatnak a megváltozó éghajlati viszonyok a Kárpát-medence lakói számára? Hogyan lehet felkészülni az új helyzetre?

– A klímaváltozás itt van a nyakunkon. Hargitai Miklós akadémikus készített egy tanulmányt, amely azt mutatja, hogy egy évtized alatt mintegy másfél-két fokkal növekedik majd a Kárpát-medence átlaghőmérséklete. Ez azt jelenti, hogy a szárazság fokozódik az alföldi térségben. Ahhoz, hogy a Duna–Tisza köze, a Homokhátság népességmegtartó képességét helyre lehessen állítani, meg kell építeni a Duna–Tisza csatornát, a két fő folyónk mesterséges összekötését. Valamikor ez népi kezdeményezés volt, régóta halogatott terveink egyike. Amennyiben ez sikerrel jár, az a térség alkalmassá válik a biogazdálkodásra. Olyan vízgazdálkodási programot lehet elindítani, amely képes biztosítani az egészséges ivóvizet és az öntözéshez szükséges vízmennyiséget is. Ehhez szükséges a Tisza és mellékfolyóinak újraszabályozása, a holtágak eliszaposodásának megállítása, annál is inkább, mert ezek az iszapos folyómedrek metángázt bocsátanak ki, ami az üvegházhatást tovább fokozza. A holtágak élővé tételével a helyi lakosság életminőségének javításán túl elősegíthetjük az idegenforgalmi lehetőségeink jobb kihasználását. A szomszédos államokkal minél előbb meg kell kötnünk a vízjogi keretegyezményeket, amelyek révén szabályozni kell a kitermelhető vízmennyiséget. Arra kell számítanunk, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a környező országokat is sújtani fogja az aszály, kevesebb lesz a folyók vízhozama és valamennyien arra fognak törekedni, hogy a folyókból minél nagyobb mennyiségű vizet tartsanak vissza. Ezért elemi érdekünk, hogy időben, tisztességes körülmények közt korrekt megállapodásokat kössünk. Erre fel kell készülnünk.

– Milyen további, mind ez idáig kihasználatlan alternatív lehetőségeink vannak?

– A megfelelő vízgazdálkodás lehetőséget biztosít arra, hogy az ártereinken egyrészt élelmiszer-alapanyagot, másrészt pedig energetikailag hasznosítható növényeket termesszünk. Energiaerdők telepítésével (fűz, nyár, gyorsan növő fafajták) és hasznosításával a helyi biomassza-erőművekben biztosítani lehet egy-egy településnek, vagy településcsoportnak az energiaellátását. Nemcsak a nagy erőművi beruházásokra, hanem olyan helyi kis erőművekre van szükség, amelyek alkalmazkodva a sokszínűséghez a helyi igényeket ki tudják elégíteni.

– Mi a nagyvárosok energiaellátásának kulcsa?

– Ha a környezetvédelem egy más aspektusát tekintjük, a nagyvárosok környékén lévő szennyvíztisztítókban megtermelődő szennyvíziszapot nem a földekre kell kihordani, mert tele van nehézfémmel, hanem biogáz-erőművekben kell hasznosítani. Azonban a nagyvárosokban elsősorban az energia-hatékonysági beruházásokra kell összpontosítani. A hazai energiafelhasználásunk közel hatvan százaléka épületekhez kötött. Ha korszerűsítjük és mérhetővé tesszük a fűtési rendszereinket, szigeteljük az épületeinket, legalább ötvenszázalékos megtakarítást tudunk elérni. Amit pedig nem kell felhasználnunk, azt nem is kell megtermelnünk, és főleg nem kell megvásárolnunk külföldről. A külső energia-függésünket ezzel jelentősen csökkenteni tudjuk.

– Csodálkozik az ember azon, hogy miért van télen Budapesten átlagosan öt fokkal melegebb, mint vidéken ugyanabban az időben. A szigeteletlen épületek közelében megolvad a hó.

– A pazarlást meg kell szüntetni. Egy új, nemzeti épületkorszerűsítési programmal a hazai építőipart és beszállítóit olyan lehetőségekhez juttatjuk, amelyek legalább egy évtizeden keresztül tudják biztosítani mintegy négyszázezer ember munkahelyét és a családtagokat is beleszámítva közel másfél millió ember megélhetését, miközben országosan a teljes energia-felhasználásunkat legalább harminc százalékkal csökkentjük, mert egy ilyen program eredményeként ennyivel kevesebb energiát használnánk fel.

– Mi a helyzet a hőforrásainkkal?

– Éppen ezekben a napokban készül a kormány arra, hogy a hazai termálvízkészlet hasznosítására is kiírják a koncessziós pályázatot. Már a tavaszi parlamenti ülésszak alatt tervezték, úgy tudjuk, most ősszel napirendre tűzik. Ezt a törekvést minden törvényes eszközzel meg fogjuk akadályozni. Világosan megüzentük a befektetőknek: nem érdemes pénzt fektetniük ezekbe a vagyontárgyakba, mert a kormányváltást követően ezeket a szerződéseket fel fogjuk bontani. Tisztességes befektetőnek ebből értenie kell. A termálenergia hasznosításával ugyanis tovább tudjuk csökkenteni a külső függőségünket, a nagyvárosokban és vidéken egyaránt. Ahol már van öntözővíz, a termálvíz segítségével a téli fűtés is megoldható, a termálvíz hőenergiájának felhasználásával folyamatos zöldségkertészetet lehet működtetni. Ez újabb munkahelyeket biztosít a helyi kistelepülések lakói számára. Erre olyan feldolgozóiparnak kell települnie, amely képes arra, hogy visszaszerezze a hazai élelmiszeripar korábbi hírnevét egészséges, jó minőségű, közkedvelt termékei révén. Harmadsorban az idegenforgalmi lehetőségeinket is tovább tudjuk bővíteni a gyógyturizmus kínálta adottságaink még jobb kihasználásával. Az elmúlt évtizedekben elkényeztetett helyzetben voltunk és nem kezeltük megfelelő módon az erőforrásainkat. A megváltozó éghajlati viszonyok ráébresztenek bennünket arra, hogy ha az erőforrásainkkal megfelelően gazdálkodunk, nemcsak a környezetünk védelmében teszünk lépéseket, hanem új lendületet adunk a gazdaságnak, és sok új munkahelyet teremtünk.

– Ahhoz, hogy ezek a projektek beindulhassanak, pénz kell, sok pénz.

– 2013-ig a rendelkezésünkre állnak az uniós források. Az Európai Unió kiemelt figyelmet fordít a környezet védelméhez kapcsolódó programokra. Ennek tükrében még érthetetlenebb, miért költünk euró-milliárdokat környezetromboló presztízsberuházásokra, ahelyett, hogy a néhány szennyvíztisztító-beruházáson, illetve regionális hulladékkezelőn kívül megvalósítanánk mindazt, amire az országnak valóban szüksége van.

– Szavai egy szép jövőt rajzolnak elénk. Nyolc-tíz év múlva valóban ilyen lesz?

– Az élő és álló vizeink újra a térség megtartó erejét fogják erősíteni. Erre rászerveződik egy víz-, illetve öntözésigényes zöldség- és gyümölcskultúra. Nem a parlagfű ellen fogunk küzdeni, hanem a most parlagon lévő területeken energianövényeket fogunk termelni. A kistelepülések a szükséges hőenergia egy részét biomassza-erőművekből és termálforrásokból biztosítják majd. Összebékül a város és a vidék, nem lesznek a piacokat ellehetetlenítő jogszabályok: a gazda az élelmiszert beviszi a városi piacra és megvásárolja ott helyben a jó minőségű városi szolgáltatásokat. A rendezett tájakat szeretni fogják a turisták. Nem ismerünk majd rá az épületeinkre, mert nyolc-tíz év alatt mind külsőleg, mind belsőleg megújulnak és energiahatékonnyá válnak. Az így képződő megtakarításainkat fel tudjuk használni az oktatás, az egészségügy és a kultúra finanszírozására, s ennek az eredménye egy öntudatosabb és türelmesebb nemzet lesz, amely tisztában van a saját értékeivel.

Hernádi Zsuzsa


BENCSIK JÁNOS

1965-ben született Békésszentandráson.

1990-ben teológus-hitoktatóként végzett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, 1993-ban szociális munkásként diplomázott a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai és Tanárképző Főiskolán, 1996-ban az ELTE-n szociológusi, a Debreceni Agrártudományi Egyetemen településüzemeltető mérnöki diplomát szerzett.

1989-ben belépett az SZDSZ-be, 1990-ben Tatabányán SZDSZ–Fidesz jelöltként képviselő, majd polgármester lett.

1991–1993 a Megyei Jogú Városok Szövetségének alelnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja.

1994-ben újra polgármesterré választották, a Komárom-Esztergom megyei közgyűlés területfejlesztési bizottságának elnök lett.

1998-ban a parlamenti választás után kilépett az SZDSZ-ből és visszaadta képviselői mandátumát.

1998 és 2002-ben függetlenként elnyerte Tatabánya polgármesteri címét.

2005 óta a Fidesz megyei választmányának elnökségi tagja.

2006-ban megyei listán szerzett országgyűlési képviselői mandátumot, jelenleg ötödik polgármesteri ciklusát tölti.