Otthon, Csíksomlyón

A csíksomlyói búcsú hagyománya 1567-ig nyúlik vissza. Abban az évben Erdély akkori ura, János Zsigmond erőszakkal unitárius vallásra akarta téríteni a székelyeket, akik azonban az alfalvi István pap (akinek szobra áll Gyergyóalfaluban) vezetésével harcba szálltak ősi katolikus hitük védelmében, és a hargitai Tolvajos-tetőn zajlott ütközetben győzelmet arattak a vallását rendszeresen váltogató János Zsigmond serege fölött. A diadalmas csata után nyírfaágakkal ékesített zászlók alatt Csíksomlyóra vonultak, hogy hálát adjanak a Szűzanyának, amiért megsegítette őket küzdelmükben.

Csíksomlyó ugyanis akkor már népszerű kegyhely volt. A szakrális örökség valószínűleg az ősidőkből ered, annyi írott források alapján bizonyos, hogy a XV. században itt megtelepedő ferences barátok 1448-ra felépítették az első, akkor gótikus stílusú kegytemplomot. Ebben nagy segítségükre volt Hunyadi János, aki a Gyulafehérvártól kissé észak-északkeletre fekvő Marosszentimrénél a török ellen győztesen megvívott csata hadizsákmányát a marosszentimrei, a tövisi, a szászorbói és a csíksomlyói templom építésére, esetenként újjáépítésére ajánlotta fel.

Azt pedig, hogy Csíksomlyó már akkor kedvelt zarándokhely volt, IV. Jenő pápa 1444. január 27-én kiadott Dum precelsa (Amíg távolt vagy) című bullájából tudjuk: „A híveknek nagy tömege szokott összegyűlni ájtatosságnak okából, gyakorta nem szűnik meg odaözönleni a nép.”

A csíksomlyói búcsú tehát eredendően a katolikus székelység hagyományosan erős Mária-tiszteletére épülő ünnep. Pünkösd szombatján ma is katolikus szentmisére gyűlnek össze a zarándokok, ám a trianoni békediktátum óta a búcsú egész Erdély, mára pedig az összmagyarság nemzeti sereglésének ünnepe is lett.

Az idei búcsún Korodi Attila, Csíkszereda RMDSZ-es polgármestere közlése szerint 335 ezer zarándok vett részt – a sajtóban megjelent totálképek alapján ez erősen alulbecsültnek tűnik, a magunk részéről legalább félmillió résztvevőt mondunk. De nem a pontos számadat a lényeg. Mindenesetre sok százezer keresztény magyar gyűlt össze idén is a Nagy-Somlyó és a Kis-Somlyó közti hegynyeregben. Távoli vidékek, más vallások tömeges zarándoklatairól szóló hírek gyakran adnak hírt tömeghisztériáról, eltaposott, agyonnyomott, fulladásos kínhalált halt emberek tragédiájáról – a csíksomlyói búcsún ilyesminek soha esélye sincs, köszönhetően a szűzmáriás lelkületnek, az égi segítségnek és persze a mindenre felkészült, gondos szervezésnek, amelynek része volt a szentmisét megelőző nap hajnalán elvégzett medvehajtás, valamint az egészségügyi mentésre hivatott szervek áldozatos munkája.

A búcsú előestéjén a csíksomlyói Fodor-ház udvarán a Potápi Árpád János Alapítvány a Magyar Nemzetért kezdeményezésére felavatták a névadó, a tavaly ősszel tragikus hirtelenséggel elhunyt nemzetpolitikai államtitkárnak, a somlyói lovas zarándoklat alapítójának emléktábláját. Ezen a néhai politikus fontos gondolata olvasható: „Mindenki a saját közösségében, a saját településén kell megtegyen mindent annak érdekében, hogy a magyarságnak ne csak múltja, jelene, de jövője is legyen.”

Az idei csíksomlyói pünkösdszombati szentmise előtt a Kisebb Testvérek Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Ferences Rendtartományának elöljárója, Urbán Erik érseki helynök köszöntőjében úgy fogalmazott, hogy a csíksomlyói zarándoklat közösségi tanúságtétel, olyan közös kiállás, amely azt üzeni, hogy a világ bajai közepette sem engedünk a csüggedésnek, mert nem a közöny, a félelem, a reménytelenség, hanem a hitből fakadó remény pártján állunk.

– Legyünk a remény hordozói, a béke munkatársai, a teremtett világ őrzői mindennap – hívta tettre a zarándokokat a tartományfőnök.

A szentmise főcelebránsa, Kovács Gergely, a gyulafehérvári főegyházmegye érseke arról beszélt, hogy őseink nyomán zarándokokként jöttünk Csíksomlyóra hálát adni Istennek az ajándékokért, a sok kegyelemért, egyszersmind segítséget kérni a nehéz időkben. Elődjét, a román kommunista diktatúra által meghurcolt, bebörtönzött, tiszteletre méltó Márton Áront idézve azt mondta: „Szétzilált, megtébolyodott világunkban ma is fáj az élet, de teremtő Istenünk ma is gondot visel ránk. Fogjuk meg egymás kezét, zarándokoljunk közösen együtt úgy, ahogy Szentatyánk biztatott, járuljunk az Úr Jézus elé és a Szűzanyán keresztül forduljunk hozzá.” Gergely érsek azt kérte, legyünk mind a hit és a remény zarándokai, és maradjon meg Csíksomlyó, Erdély és az egész Kárpát-medence hitben gazdag, kedves helynek.

– Kedves égi édesanyánk! Segítő csíksomlyói Szűz Mária! Hazajöttünk hozzád, hogy gyógyíts és megáldj bennünket! – kezdte szentbeszédét György Alfréd kamilliánus szerzetes, aki Csíkszentdomokoson született, ugyanott, ahol Márton Áron, Erdély nagy püspöke.

Alfréd atya a megélt, gyakorolt hit jelentőségéről beszélt.

– Ne küldjétek gyermekeiteket templomba! Ne magyarázzátok el nekik a hitet! Vigyétek el a templomba, maradjatok vele! Ne csak elvigyétek és mise végén hazavigyétek, maradjatok ott imádkozni gyermekeitekkel! Az imát nem elmagyarázni, imádkozni kell! – mondta Alfrád atya homíliájában. – Tanítsátok meg gyermekeiteket imára kulcsolt kézzel élni, tanítsátok meg őket imádkozni, hiszen az imádság a remény kapuja és bölcsője – folytatta, lelkiismeret-vizsgálatként feltéve a kérdést, hogy emlékszünk-e még, ki tanított minket imádkozni, és mi kit tanítottunk meg legutóbb imádkozni, kinek kulcsoltuk imára a kezét.

– Ha a remény zarándokai, a remény hordozói szeretnétek lenni, vigyázzatok! Ne szennyezzétek lelki környezeteteket, gyermekeitek lelkét meggondolatlan szavaitokkal, káromkodással, csúnya beszéddel! – intette a sok százezer zarándokot Alfréd atya, léleképítő gyakorlatként javasolva, hogy ahány percet csúnyán beszélünk egy nap, annyi percet töltsünk hallgatással és imával.

– Őrizzük meg a hitet és az emberi élet méltóságát a fogantatás pillanatától a természetes halálig! Őrizzük meg az emberi család méltóságát, a család szentségét! Imádkozzunk Mária anyai oltalma alatt, és legyünk reményhordozók! – adott útravalót Alfréd atya, hozzáfűzve: meg kell tartani a hitet, kereszténynek és magyarnak maradni, nem mások kárára, hanem mások javára.

A szentmise végén a sok százezer zarándok közösen énekelte el a pápai himnuszt, a Himnuszt, a Csanády–Mihalik-féle és az Ó, én édes, jó Istenem… kezdetű régi székely himnuszt, amelynek utolsó versszaka így szól: „Vándor fecske hazatalál, édesanyja fészkére száll, hazajöttünk, megáldott a csíksomlyói Szűz Mária.” Kívánjuk minden keresztény magyar honfitársunknak, hogy legalább egyszer az életben hazataláljon Csíksomlyóra!