Otthonom: a Moszkva tér

– Mi volt a célod a könyv megírásával?

– Eleinte nem akartam könyvet írni. Az ELTE társadalmi tanulmányok alapszakára jártam, ott kezdtem el érdeklődni a szubkultúrák, a devianciaelméletek iránt. A szakdolgozatomat végül a Moszkva téri hajléktalanokról írtam, ez vált később a könyv alapjává. A fő célom az volt, hogy az olvasók komplexebben lássák a hajléktalanság kérdését. Ha már egy embernél is elérem, hogy a hajléktalanokat nem csak egy sima masszaként látja, hanem felfedezi bennük az embereket, akkor már megérte megírni. A hajléktalanság egy olyan társadalmi réteg, melyről, egyebek mellett peremhelyzetéből fakadóan, a többségi társadalom nagyon keveset tud. Hajlamosak vagyunk elmenni a kérdés mellett, mert annyira távolinak tűnik. Én láttam őket, és megpróbáltam a hétköznapi emberek számára is érdekesen és érthetően írni róluk. Lehet szakmailag írni, száraz statisztikákat például, de ha konkrét emberekről írunk, az sokkal jobban megérinti az olvasót.

– Hogyan zajlott az anyaggyűjtés?

– A hajléktalanok nagyon sok rosszat tapasztaltak már, éppen ezért nagyon bizalmatlanok. Ezért sem működhetett volna az, hogy kimegyek hozzájuk egykét órára, készítek néhány interjút, és az alapján írok róluk. Ez szakmailag teljesen hiteltelen lett volna, nem tudtam volna eldönteni, mi igaz, mi nem, biztosan sok izgalmas kérdés maradt volna rejtve. Úgy láttam, ahhoz, hogy belülről lássam a csoport működését, a normákat, a hierarchiát, a résztvevő megfigyelést kell alkalmaznom, ezért kiköltöztem hozzájuk két hónapra a Moszkva térre.

– Ismerted előtte a csoport tagjait?

– Annyit tudtam róluk, amennyit addig külső szemlélőként láthattam, hogy fiatalok, harminc év körüliek voltak akkor, másrészt, hogy hajléktalanok. Az is világos volt, hogy zárt csoportot alkotnak, és én éppen ezt akartam vizsgálni: mi alakítja a közösségen belüli hierarchiát, mi alapján lesz valaki vezető, mit kell tenni ahhoz, hogy valakit kiközösítsenek. Gondolkodtam, vajon régi barátok-e vagy esetleg ugyanabból az intézetből kerültek ki. Ezeket tudva megvoltak tehát a kérdéseim, kiköltöztem a térre. Ott születtek a válaszok, amelyek egyébként nagyjából nyolcvan százalékban mások voltak, mint amiket eleinte feltételeztem.

– Hogyan történt az érkezésed?

– Kimentem a Moszkva térre, leültem közéjük és elmondtam a csoport egyik tagjának, hogy szeretnék kiköltözni hozzájuk. Elmondtam, hogy az ELTE-n tanulok, hogy hány éves vagyok. Mindenki csodálkozott, nem értették, hogy miért jó ez nekem, de én mondtam nekik, hogy ne aggódjanak, jó lesz. És én annyira idealista voltam! Őszintén hittem, hogy ez jó lesz. Ők meg azt gondolták, a huszonéves kislány nem tudja, mit vállal. Fogadásokat kötöttek, hány napot bírok ki. A legmerészebb tipp két nap volt, én pedig úgy voltam vele, ha ennél többet leszek kint, akkor már talán tisztelni fognak. Egyébként így is lett.

– De gondolom nem ők voltak a legjobban meglepődve. Mit szólt a családod, a barátaid, az egyetemi tanáraid, mikor előálltál az ötlettel?

– A tanáraimmal nagy szerencsém volt, meg sem próbáltak lebeszélni. Velem együtt lelkesedtek, szakmailag és lelkileg is hatalmas segítséget nyújtottak, amiért nem bírok elég hálás lenni. A családom pedig… Tudták, hogy mennyire önfejű vagyok, ezért nem is szóltak bele. Azt azért kérték, hogy éljem túl.

– Soha nem gondoltál arra, hogy feladod? Hogy vár az otthonod, étellel-itallal, fürdőszobával?

– Dehogynem. Voltak mélypontok, de ezeket inkább az érzelmi kérdések okozták. Kint egyáltalán nem ritkák a halálesetek, ahogy nem meglepő az sem, ha az egyik ismerősödet a rendőrök viszik el, és nem tudod, mikor láthatod viszont. Persze, az ő lelkük már edződött, láttak már kemény helyzeteket, én viszont sok szituációt ott éltem át először. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de kitartottam.

– Meddig jutottál el a csoporthierarchiában?

– Általánosan elmondható, hogy engem szerettek. De mivel kívülálló voltam, ezért nem kerültem be a hierarchiába. Mindenki peremen kezdi, a bizalmatlanság általános a kívülállókkal szemben. Nekem szerencsém volt, mindenki a lányaként vagy a húgaként kezelt. De a férfiaknak sokat kell küzdeni, hogy státuszuk legyen, elkezdjék őket tisztelni. Sok szempont van, ami ebbe beleszámít, például hogy a közös pénzbe mennyire ad bele valaki, mennyire jószívű, mennyit tesz a közösségért. Ott szabály, hogy helyezd magad mindig másodlagos szemponttá, mert a közösség az első. Aki „hiénázik” vagy „púlozik”, tehát önző, azt kizárják a közösségből.

– A segítséghez hogyan viszonyulnak? Könyvedben írtad, hogy sokan azért isznak, hogy a kéregetés könnyebben menjen, máskülönben ezt megalázónak tartanák.

– Ez az életmód a méltóság egy bizonyos szintű feladása. Képzeld el, hogy oda kell menned egy idegenhez és azt kell mondani neki, hogy: „Kérlek, adj!” Józanul nehéz kéregetni, mert azt hiszem, szégyellik magukat. Vannak embertípusok, akikhez egyébként sem mennek oda. Például anyukákhoz, terhes nőkhöz, idős emberekhez, de azokhoz sem, akikről azt gondolják, hogy nekik is kell az a pénz. Csak azokat a jól szituált embereket igyekeznek megtalálni, akikről azt gondolják, hogy talán nem fáj nekik egy pár forint. Többen kérdezték már tőlem, hogy mennyit illik adni egy hajléktalannak, ciki-e például, ha egy húszast adunk. A válasz egyértelműen nem. Persze én a Moszkva tériekről beszélek.

– A Moszkva téri csoport reprezentatívnak tekinthető?

– Nem. Szerencsém volt, jó társaságot fogtam ki. De nagyjából olyan ez, mint a teljes társadalom, a hajléktalanok között is megtalálhatók az önzetlen, jószívű emberek is, de azok is, akiket érdemes elkerülni.

– Olyan példát is említesz a könyvedben, amikor az egyik férfi hajléktalanszállóra került, munkát kapott, de mégis visszajött a Moszkva térre. Miért?

– Igen, ilyenek is vannak, meg olyanok is, akik végképp kimentek innen. Ebben a kérdésben nem lehet általánosítani. Az ő esetében konkrétan arról volt szó, hogy megint beszippantotta a tér. Neki elég volt az, hogy egyszer találkozott a régi barátaival, a moszkvásokkal, és azonnal visszatért hozzájuk. Azóta ismét változás van, éppen szállón lakik, munkát keres, és abszolút nem megy a tér környékére sem, mert pontosan tudja, hogy megint ott lesz a csapat, és megint ott köt ki. De most már így, harmincas éveiben azt gondolja, családot szeretne alapítani. Egyébként van, akinek sikerült is. Ismerek egy olyan párt, akik régen mindketten a Moszkva téren voltak, és ma már van egy kisgyerekük, falun élnek, de évente egyszer feljönnek és megmutatják, mekkorát nőtt a gyerek.

– Mikor a hajléktalanszállókról van szó, szokták mondani, hogy a szabadság hiánya miatt nem mennek oda.

– Ez egy fals szabadságtudat, az a véleményem. Addig nem lehetsz szabad, amíg mindent a pénz irányít, ez a mozgatórugója az egész napjuknak, hogy nekik pénz kell erre-arra. Ennek a rabságában élnek, mint mindenki más. Innentől kezdve ez egy nagy illúzió, egy utópia.

– Ők hogyan látják a jövőjüket?

– Mindegyikük dolgozni akar.

– És milyen esélyeik vannak?

– Semmilyenek. Akármilyen alkalmi munka adódik, mennek dolgozni, ha tehetik. Ha van annyi pénzük, megpróbálnak elmenni olyan helyre, ahol tudnak olcsón szobát szerezni, és akkor tudnak rendesen fürdeni, ágyban aludni. Szeretnének állandó munkát, de vannak olyanok is, akik hosszabb időt töltöttek mondjuk büntetés-végrehajtási intézetben, tehát erkölcsi bizonyítványuk nincs. Milyen munkavállaló lenne az, aki bevállalja, hogy olyat vesz fel, aki tizenhárom évig ült fegyházban? A legtöbbjüknek van egyébként szakmunkás végzettsége, festő-mázoló, lótenyésztő vagy éppen kertész. Mindannyian próbálkoznak, ha valakinek már adódik munkalehetőség, az megpróbál a térről kiszabadulni. Sajnos nagyon kiszolgáltatottak, de hiszem, ha lehetne, örömmel dolgoznának.

– Mire tanított meg ez a két hónap?

– Egyrészt, hogy mindent megbecsüljek, amim van. Arra törekedtem, hogy megpróbáljam tényleg átélni a hajléktalan létet, elhittem, hogy nincs semmim, holott nekem ott volt a tudat, hogy bármikor hazamehetek. Amikor a Moszkva térről visszajöttem, akkor kezdtem el hálás lenni azért, hogy tanulhatok és mellette dolgozhatok is. Minden nap el szoktam ezen is gondolkodni, hogy ilyen csodák vannak az életben, hogy ennyi ember pozitívan viszonyult a könyvemhez, pedig féltem a visszajelzésektől. A másik, amit megtanultam, hogy nem attól függ, mennyire számíthatsz valakire, hogy milyen státusza van, hol helyezkedik el a társadalomban. Akkor is lehet valaki ember, ha a ranglétra alján van. Persze szakmailag is nagyon sokat tanultam, például a devianciákról, függőségekről, megtanultam kezelni a mentális zavarral küzdőket, mi az, amit mondhatsz nekik, és mikor kezdd el kerülni őket.

– Maradtak benned kérdések? Lesz folytatása a művednek?

– Kérdések persze maradtak, a témát pedig a végtelenségig lehetne folytatni. Azt nem tudom, érdemes-e újból írni róla, ugyanazt a témát nem akarom tovább rágni. A Moszkva tér gyermekeit azért írtam meg, mert szerintem tanulságos, megmutat egy másik aspektust is. Most a legfontosabb, hogy dolgozhassak és tanulhassak, de a későbbiekben szeretnék még szubkultúra- és hajléktalanelméletekkel foglalkozni.

Tóth Eszter