Noha a szervezők hónapokkal korábban beadták az engedélykérelmet, a sárbogárdi rendőrkapitányság – szakhatósági állásfoglalásra hivatkozva – a nyitás előtti napokban elutasította az engedélyek megadását. Ekkor azonban a fesztivál helyszínén már ezrek várták a buli kezdetét. A szervezők katasztrófáról beszéltek, mikor a megyei kormányhivatal másodfokon felülírta a korábbi határozatot. A „pszichadelikus paradicsom” így megnyithatta kapuit.

Drog nélkül nem megy

Aki rendszeresen látogat fiataloknak szóló országos zenei fesztiválokat, tudja jól: drog szinte mindenhol van. Ott van a Soprontól Budapesten át Tokajig a levegőben olykor-olykor terjengő, semmi mással össze nem téveszthető édes-szúrós szag, és gyanúra adnak okot a verőfényes napsütésben kezeikkel öntudatlan „szeletelést” végző fesztiválozók is. Aki elkerüli az efféle eseményeket, annak a lefülelt dílerekről szóló híradások teszik egyértelművé, hogy a hatóságoknak bőven van tennivalójuk minden fesztiválon.

Ahogy azonban a szakállas vicc is mondja, bár mindenki belepisil a medencébe, nem mindegy, hogy a vízben vagy a trambulinon állva teszi-e azt.

A Hír TV 2012-ben készült rejtett kamerás felvételein egyértelműen látszik, hogy az O.Z.O.R.A. fesztiválon lakókocsiból, nyíltan, árral ellátva árultak különböző illegális szereket. Nem sokkal később a bulinak nagyszabású rendőri razzia vetett véget, mely során négy embert őrizetbe vettek, 39-et pedig előállítottak. A hatóságok akkor 2,5 kilogramm marihuánát, 25 csomag meszkalint, 40 ecstasy tablettát, 50 gramm hasisgyantát, 5 gramm kokaint, további jelentős mennyiségű, droggyanús anyagot, valamint kábítószer adagolásához, terjesztéséhez, fogyasztásához szükséges eszközöket foglaltak le.

Minden jel arra utalt, hogy a hippi-paradicsomnak egyszer és mindenkorra vége. Pedig az Ozora a maga módján igazi sikertörténet.

Az első fesztivált az 1999-es napfogyatkozás idején tartották, 2005 óta pedig rendszeres a rendezvény. Az évek során az egykori szűk körű buli húszezres „pszichedelikus paradicsommá” nőtte ki magát, ahová évről-évre a világ legtávolabbi pontjairól zarándokolnak el a hippik, hogy bódulatban hallgassák meg a nagyközönség számára ismeretlen, de szubkulturális szinten széles körben kedvelt goa, trance és egyéb elektronikus zenei előadókat. Talán éppen ez volt a baj. Egy ekkora és pláne ilyen jellegű eseménynél törvényszerű, hogy az előbb vagy utóbb szemet szúr valakinek.

Igar-Vámszőlőhegy határánál már messziről feltűnik az út jobb oldalán veszteglő kocsik és kisbuszok sora. A negyvenfokos hőségben rendőrök kisebb serege egyenként ellenőrzi a járműveket és azok utasait. Néhányuk hátán sófolt mutatja, hogy a sötétkék egyenruha kiválóan begyűjti a napsugarakat.

– A fesztiválra mennek? Akkor jobbra legyenek szívesek leállni, és két személyit, jogosítványt, forgalmit kérek – szól oda nekünk egy fiatal, gyöngyöző homokú rendőr, mikor lassan a sor végére gurulunk.

A 2012-es razziát követően az országos rendőrfőkapitány indoklás nélkül visszavonta a sárbogárdi rendőrkapitány megbízatását, és leváltotta a megyei rendőrfőkapitányt is. Látszik, hogy az utódok el kívánják kerülni elődeik sorsát. Ha rajtuk múlik, a fesztivál területére egy gramm nem sok, annyi tiltott szer sem jut be.

Tíz méterrel előttünk rendőrkutya szaglássza egy francia busz utasainak járdára kipakolt csomagjait. Mikor befejezi, és a busz elejénél álló rendőr is int, hogy minden rendben, a huszonéves utasok tapsban és üdvrivalgásban törnek ki. Egy rendőr éppen egy fiatal, félmeztelen, rasztahajú fiú zsebeit pakolja ki a motorháztetőre. Mi azonban, csakúgy, mint az előttünk guruló fekete Mitsubishi taxi, komolyabb ellenőrzés nélkül jutunk át.

De ugye tudják, hogy a forgalmi hónap végén lejár? – szól még utánunk a gyöngyöző homlokú rendőr.

Igar-Vámszőlőhegyből kijutva jobbra fordulunk. Az útszéli parkolónak kijelölt sávban fiúk, lányok, sőt idősebbek sétálgatnak. „Welcome to Paradise” – köszönt az út felett átívelő fa-szalma ív. A rendezvényt idén a Valton Security biztosítja. Látszik, hogy – az egyébként magas kapcsolatokkal rendelkező – biztonsági cég elfekvőben lévő emberanyagát vonultatta fel erre a feladatra. Az őrző-védők derékhadát hölgyek, idősödő urak és kigyúrtnak korántsem mondható fiatal srácok adják. Sok dolguk nincs is. A színes ruhás, rasztás hippik nem éppen agresszív népség. Többségük fűben üldögél, vannak, akik átlagos hangerővel beszélgetnek, míg a „balhésabbak” a hangszórókból szóló ritmusokra „eveznek” a kezeikkel a verőfényes napsütésben.

– Dolgoztam már a Szigeten is – legyint kérdésünkre egy fiatal biztonsági őr. – Ez semmi ahhoz képest, hogy ott milyen arcok vannak. Ott azért akad balhé. Ezek meg csak itt nyugisan fotoszintetizálnak a napon – mosolyog.

Rendhagyó dohánybolt

Fiatal brazil párral elegyedünk szóba. A félmeztelen, rasztás, bőrékszerekkel bőségesen felvértezett fiú elmeséli, hogy idén fesztiválról fesztiválra járják Európát. Ozorára már régen el akartak jönni. Tudtak a tavalyi razziáról, de ennek ellenére már elővételben megvették a 120 eurós jegyeket.

– Otthon is volt olyan, hogy a rendőrök szétvertek egy bulit – teszi hozzá.

A vendégsereg nagyon sokszínű: vannak, akik egyenesen Japánból érkeztek, de a nagy részük európai. Túlnyomó többségben talán a franciák vannak, de idén az eddigieknél több az izraeli is, akik a Wizz Air olcsó, fapados járatait kihasználva érkeztek. A közönség soraiban szép számmal vannak magyarok is.

Az emberek közt bóklászva hirtelen ismerős embléma tűnik fel. Egy Nemzeti Dohánybolt az, de nem úgy, ahogy eddig megszoktuk. Megtudjuk, hogy a vakolatlan, lyukas tetejű kalyiba negyedik falát egy hete húzták fel. Miután a törvény betűje „négy fallal” rendelkező helyet ír elő, az egykor vélhetően ólként funkcionáló, háromfalú épület némi átépítésre szorult.

A völgyben több színpad és sátor áll, köztük szürreális színű és formájú, szalmából és fából készült szoborköltemények. Noha a látvány hosszas bámészkodásra késztetne, inkább hátat fordítunk a fesztiválnak, hogy szétnézzünk a környéken. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a helyiek miként vélekednek a falut évről-évre elözönlő hippik áradatáról.

A fesztivál hátterében

Igar-Vámszőlőhegy fő – és tán egyetlen – utcáján egy vendéglátó alkalmatosságnál állunk meg. Belül az alul fehér csempés, felül fehérre meszelt fal és régi, művelődési házakra jellemző berendezés nem hagy sok illúziót az intézmény kora felől.

Az ajtó melletti asztalon mózeskosárban kisbaba pihen. Kosarát ringató anyukája láthatóan nem inni jött, hanem a hőség elől menekült be a kintihez képest kellemesen hűs 30 fokba. Az egyik asztalnál negyvenes férfiak iszogatnak.

A fehér csempés pult mögül csinos, fekete hajú lány kérdezi, mit kérünk. A kínálat egyszerű: néhány fajta üdítő, Soproni, illetve 150 forintos, fura német nevű sör. Gondolván a finnyás külföldiekre, az üvegajtós hűtőben pár üveg 280 forintos Heineken is sorsára vár.

– Nem zavartak ezek senkit – mondja az ablakon kifele bámuló kopasz férfi. – Tíz éve, hogy idejárnak, de soha nem volt semmi balhé.

– Ez a sok rendőr inkább zavar minket – szól közbe az asztalnál üldögélő, ősz hajú társa. – Jó, minket nem szednek széjjel, de így is sokat kell várni a kocsik mögött.

– A zaj sem zavaró. Este lehet hallani, a dum-dumot, de aki álmos, az tud aludni – feleli a kopasz férfi.

– Valakit biztos kihagytak a buliból, ezért keresztbe tett nekik – vélekedik barátja, mikor a fesztivál betiltásának okáról kérdezzük.

Való igaz, hogy 2011-ben több hír jelent meg arról, hogy az eredeti szervezőgárda jelentős része távozott, miután nem tudtak megegyezni a terület tulajdonosával.

– De kié a terület? – tesszük fel a kérdést a kopasz férfinak.

– Hát a Zimányi Árpádé – feleli. Megtudjuk, hogy a hatvanas éveiben járó férfi régen birkázott, aztán meg addig vásárolta az eladó földeket, míg ő lett a legnagyobb birtokos a faluban. – Nem tudni róla sokat – veszi át a szót másik beszélgetőpartnerünk.

– Magának való ember.

A fesztivált a fia szervezi. Az öreg már elkezdte átadni neki a gazdaságot.

– Igen, de a főnök még mindig az öreg – vágja rá a kopasz. Felhajtjuk a sörünket, és átsétálunk a szomszédos kisboltba.

Iskolakezdésre megy a pénz

A tulajdonos egy ötvenes hölgy, a pénztár mögött ül. Lánya épp a polcot rendezgeti.

– Ilyenkor legalább van forgalom. Máskor meg van úgy, hogy két órában egyszer nyitják ki az ajtót.

– Igen, de akkor olyan is van, hogy viszik, amit árultál – vágja rá mosolyogva a lánya. Értetlenül nézünk.

– Nem a fesztiválozók a veszélyesek itt, na – zárja rövidre a hölgy.

Nyílik az ajtó. Harmincas évei elején járó szőke nő lép be 2012-es narancssárga Ozora pólóban. Ismerősként köszön a boltosoknak. Kiderül, hogy a fesztiválon dolgozik.

– Nincs év közben semmi munka. Legközelebb csak Simontornyán, de ott se mindig – magyarázza. Szavait bólogatva hallgatjuk.

Igarban a munkanélküliség több mint négy és félszerese az országos átlagnak. Ipar nincs, a nagy mezőgazdasági vállalkozások pedig már rég tönkrementek. A kistérség tragédiája, hogy miután megyehatárra esik, sem Fejér megye sem Tolna nem érzi sajátjának. Utoljára a Gyurcsány-kormány próbálkozott felzárkóztató programokkal. Lévai Katalin „esélyházai” azonban itt sem jártak sikerrel, hiszen errefelé nemhogy a hamvába halt program által preferált „nőknek, romáknak és fogyatékkal élőknek” még az életerős férfiaknak sincs munka.

Megtudjuk, hogy az öt ötvenes órabér, amit a szervezők kínálnak, az igariak számára máskor szinte elérhetetlen fizetség. Éppen ezért nem csupán vámospusztaiak, de a galástyaiak és dádpusztaiak is szép számmal dolgoznak a fesztiválon. Sokan már az esemény előtt egy hónappal elkezdik a tereprendezést, mások a rendezvény alatt, majd utána szedik a szemetet, megint mások pedig egyéb kisegítő munkákat vállalnak.

Ekkor jut eszünkbe, hogy már a jegysátorban is furcsa volt a pénztár mellett ülő, szőke lány, aki szolid, visszafogott külsejével messze kitűnt a többi rasztás-tetovált szervező közül.

– Nem költöznek el a fiatalok innen, ha ennyire nincs munka? – kérdezzük a fesztiválon dolgozó hölgyet.

– Miből költöznének? – vágja rá. – A huszonkét ezres segély épphogy ennivalóra elég. Elmondja, hogy nemcsak ebben a százötven fős faluban, de Igar többi településén is hasonló a helyzet.

A narancssárga pólós nő megissza kávéját és elköszön.

– Edit a fesztiválos pénzből iskolázza be a gyerekeiket – mondja az eladóhölgy, mikor az ajtó becsukódik. – De lehet, hogy könnyebb lenne rabolni vagy betörni.

Ozora helyett O.Z.O.R.A.

Az útszéli házak előtt idős és fiatalabb emberek kínálják portékájukat. Dinnye, alma, ami épp terem a háznál. A fesztivál alatt fellendül a bolt. Ezzel azonban pesti szemmel alig élnek vissza. A dinnye kilónkénti 80 forintos ára azonban helyi mércével merészen soknak tűnik a simontornyai 65 forinthoz képest. A fesztivál azonban fesztivál. Egy hét, és a jó dinnye már a kutyának sem kell.

Igar-Vámszőlőhegy egyébként teljesen magyarok lakta település. Nem így a fesztivál névadója. Az Igarnál láthatóan módosabb Ozorán egyébként nem mindenki örül a fesztiválnak, különösen a tavalyi rendőri razziának. A település tavaly ugyanis közel másfél milliárd forintnyi állami támogatást kapott a központban álló régi várkastély felújítására.

A tavalyi razziát követően a polgármester attól tartva, hogy a rossz hírverés elzárja a pénzcsapokat, felszólította a szervezőket, hogy ne használják a továbbiakban a település nevét. A bejáratott brand azonban mégiscsak bejáratott brand, így lett az Ozora fesztiválból O.Z.O.R.A. fesztivál.

Ha már itt vagyunk, úgy döntünk, megnézzük a falu nevezetességét, a Döröcske nemzetségből származó Ozorai Pipó főnemesi rezidenciáját, melyre az építési engedélyt még maga Luxemburgi Zsigmond adta ki.

Úri romák

Utunk a vár melletti házsorban lévő, nem túl fantáziadúsan „Vár Presszó” névre keresztelt létesítménybe vezet. Belépve a látvány mellbe vág. Bársonyfüggönyök, élénk berendezés, díszes stukkók és művirágok szürrealisztikus egyvelege. A fa pult mögött karcsú magyar lány álldogál. A presszó közönsége, ha lehet, tovább erősíti a szürreális hangulatot. Az egyik asztalnál négyfős roma társaság kártyázik. Egyikük, egy hatvanas, kopaszodó, félmeztelen férfi épp harsányat kacagva csapja lapjait az asztalra, majd elégedetten simítja meg tekintélyes hasát.

A Sláger Tibó „Lecsó” című nagy sikerű lakodalmasát üvöltő zenegép melletti asztalnál egy világos szemű, világítóan fehér, felhajtott gallérú teniszpólót viselő pocakos roma ember ül barátjával.

– A fesztiválra jöttetek? – kérdezi barátságosan.

Az ötvenes férfiról hamar kiderül, hogy ő a hely tulajdonosa.

– A falu negyven százalék a roma – mondja, hangjában némi büszkeséggel. Elárulja, hogy a helyi cigányok nem olyanok, mint a többi mezei roma. – Mi vidámparkozunk – mondja. – Én csak úgy hívom magunkat: úri romák.

Elárulja, hogy a presszót egy éve vette át régi tulajdonosától, és súlyos összegeket költött a felújítására. Az eredményt azonban legnagyobb csalódására nem mindenki ismeri el.

– Úgy higgyétek el, mióta ilyen szépen megcsináltam, a magyarok be sem teszik ide a lábukat. Nem szeretik ezek a szépet, meg irigyek a máséra.

Mi inkább a fesztiválra vagyunk kíváncsiak.

– Sok ozorai dolgozik kint? – kérdezzük az úri romát.

– Nem dolgozik ott senki – legyint. – Zimányiék irigy emberek. Árpival lebeszéltem, hogy én csinálom majd a büfét a fesztiválon, de aztán nem úgy lett. Az öreg juhász volt, de most hogy felvitte az isten a dolgát, nem foglalkozik senkivel. Megbízhatatlanok ezek – panaszkodik.

Megisszuk italunkat és távozunk. Mielőtt hazaindulnánk, még leszólítunk egy harmincas, biciklis magyar férfit. Megtudjuk, hogy a húga is a fesztiválon dolgozik szemétszedőként. Kérdésünkre még azt is megsúgja, hogy magyarok azóta nem járnak a Vár Presszóba, mióta az új tulajdonos úri rokonságának törzshelyévé vált, akiket, ha balhéznak – hiszen mégiscsak rokonok – már nem dobnak ki a helyről.

Elbúcsúzunk Ozorától. Elhaladunk a dávidpusztai völgybe vezető bekötőút, majd a frissen érkezőket azóta is lankadatlanul igazoltató, izzadó rendőrök mellett. Az úton külföldi autók karavánja közeledik Ozora felé. Később a rádió bemondja, hogy megkapták az engedélyeket, a fesztivált hivatalosan is megtartják.

Sayfo Omar