Tóth László római katolikus pap, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálatának munkatársa, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ megbízott lelkésze
Hirdetés

A koronavírus miatt már több mint egy éve szünetelnek a kórházi istentiszteletek. És mivel látogatási tilalom van érvényben, a kórházlelkészek is csak azokhoz a betegekhez mehetnek be, akiknek a családja vagy ők maguk kérik a látogatást. Ilyenkor maszkot húznak, és kezüket fertőtlenítve lépnek be az intézmény ajtaján, a Covid-osztályokon pedig teljes testet befedő, zárt védőruhát öltenek. Noha így a betegek az arcukat sem látják, mégis nagy igény van rájuk.

– Lelki beszélgetésre sajnos nincsen lehetőség, aki azonban súlyos beteg, attól nem tagadható meg a szentségekre való felkészítés és ellátás. Ezekben az esetekben a klinikák mindig nyitottságot mutatnak – mondja Dohány Zoltán plébános, a Pécsi Egyházmegye Betegek Gyógyítója Kórházlelkészség vezetője.

Önkéntes segítők

Az egyházmegyei kórházlelkészi szolgálatot 2016-ban alapította dr. Udvardy György megyés püspök azzal a céllal, hogy a kórházakban fekvő betegek lelki gondozását és szentségi pasztorációját megszervezze és ellássa. Jelenleg Pécs városának összes klinikáján szolgálnak lelkészek, és az egyházmegye számos kórházában besegítenek, ahol igényt tartanak rájuk.

Munkájukat önkéntes beteglátogatók is támogatják, akik békeidőben heti rendszerességgel mennek a betegekhez. Van, hogy hívásra, van, hogy maguk az önkéntesek kezdeményeznek beszélgetést, de olyan is előfordul, hogy a nővérpultnál informálják őket, ki szeretné, ha bemennének hozzá. Mióta a járvány tart, az ő munkájuk szünetel.

Korábban írtuk


Dohány Zoltán atya szerint nincsenek általános irányelvek vagy útmutató arra, miként vegyék fel a beszélgetés fonalát, hiszen azt úgyis a beteg alakítja. Lényeges viszont, hogy ne egyoldalúan csak a betegségről essen szó, legyen a spektrum ennél szélesebb.

– Sok esetben tör fel valamilyen keserv, panasz, bánat a betegből. Nagyon fontos, hogy ki tudja beszélni magából mindazt, ami nyomja a lelkét, az önkéntes feladata pedig, hogy meghallgassa, bátorítsa, együttérezzen vele – mondja.

Mivel a látogatási tilalom miatt nem oldható meg a személyes jelenlét, elindították a Lélekerősító telefonos szolgálatot. Az egyházmegyéhez tartozó szekszárdi plébánia önkéntesei minden csütörtökön élőben, az interneten közvetítenek szent cselekményeket a kápolnában, legyen szó akár igeliturgiáról vagy szentmiséről. Így akinek van internetelérése, kapcsolatba léphet az egyház képviselőivel.

A szentség ereje

Amennyiben a beteg-önkéntes kapcsolat során felmerül a szentségi szolgáltatás vagy a papi szolgálat igénybevétele, akkor jön el a kórházlelkész ideje. Dohány Zoltán atya elmondja, hogy jellemzően fele-fele arányban jelzik az önkéntesek vagy a családtagok: kéri a beteg a szentség kiszolgáltatását. A hozzátartozók végstádiumos, súlyos beteg hozzátartozójukhoz hívják a papot.

– Előfordul, hogy későn érünk oda. Sokakban felmerül a kérdés, hogy mégis mi értelme van a jelenlétünknek egy öntudatán kívül levő, haldokló beteg ágyánál. Én azt gondolom, senki ember nem tudja megmondani, hogy ilyen állapotban mit fog fel valaki a körülötte zajló világból. Látszatra nincs sok haszna, hogy ott legyünk, de az emberi életnek ez pont olyan területe, ahol nem szabad a hasznosság elve szerint vagy túl racionálisan gondolkodni.

Hasonlóan vélekedik Tóth László római katolikus pap, a Debrecen-Nyíregyházi Egy­házmegye Kórházlelkészi Szolgálatának munkatársa, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ megbízott lelkésze is.

– Covidos betegeknél előfordult, hogy már nem mutatkoztak az élet rendes jelei, de még lélegeztek, és csupán néhány órájuk volt hátra. De hittem és hiszek benne, hogy még abban az állapotban is tudomásuk van róla, mi zajlik körülöttük. Érzik a jelenlétet, valahogyan hallják az imádságunkat, és hiszem, hogy lélekben kapcsolatba tudunk még kerülni. Hiszen ott van az imának, a szentségnek az ereje, amiben hiszünk – mondja a lelkész.

Dohány Zoltán plébános, a Pécsi Egyházmegye Betegek Gyógyítója Kórházlelkészség vezetője

Mérhetetlen fájdalom

A családtagok elvesztése különösen fájdalmas a mostani időszakban, amikor a járvány miatt a hozzátartozók nem lehetnek ott szeretteik ágyánál.

– A családtagok nagyon nehezen dolgozzák fel, hogy nem lehetnek ott, nem foghatják meg hozzátartozójuk kezét, nem beszélhetnek hozzá. Mérhetetlen fájdalmat látok rajtuk. Él bennük a remény, hogy mégsem igaz, hogy mégsem úgy lesz, mint ahogy tájékoztatták őket – mondja Tóth László atya.

A kórházlelkész ilyenkor a családtagokat is biztatja, vigasztalja. Tóth László elmeséli, nemrég egy beteg hozzátartozói kérték meg őt, imádkozzanak közösen a haldoklóért.

Úgy tűnik, a koronavírus a megannyi fájdalom ellenére mégiscsak ráébresztett minket arra, amit eddig nem vettünk komolyan, mégpedig hogy földi életünk egyszer véget ér, és létezik a halál; hogy nem vehetjük biztosra a holnapot. Most nagyon sokan rádöbbennek, milyen törékeny és sebezhető az életünk.

Tóth László atya ritkán találkozott olyan esettel, hogy egy eltávozott beteg családtagjainak megingott volna az Istenbe vetett hite.

– Sokkal inkább a hit jellemzi a látogatást kérőket. Hisznek a szentség erejében, a föltámadásban, az örök életben, abban, hogy a pap által Krisztus szeretete jelenik náluk. Még inkább szükségük van a hitre, mint bármikor máskor.

László atya mesél egy tumoros betegről, akinek nagyon rövid ideje volt hátra.

– A kórházban dolgozó kedves nővérek kerestek nekünk egy csendes helyet, ahol nyugodtan tudtunk beszélni. A hosszas beszélgetésnek az lett a vége, hogy az illető nagyon őszintén és nagyon mélyen kiengesztelődött önmagával, a Jóistennel, a családtagjaival, és nagy békességre jutott a szívében, ezért el tudtam látni a szentségekkel. Úgy emlékszem, két nappal később jött az értesítés, hogy elment. Szomorú, de mégis szép találkozás volt. Jó lett volna, ha tudunk többet beszélgetni, de hálás vagyok az Úr Jézusnak, amiért ezt a gyógyító, szeretetteljes találkozást éltem meg azzal a beteg testvérünkkel – emlékezik vissza.

Tóth László atya szerint a fő nehézség, hogy a papot mindig akkor hívják, amikor nagy a baj, ezért nem is jut második vagy harmadik lehetőség a beszélgetésre. Olyan is előfordult, hogy mire odaért egy beteghez, akihez a családtagjai hívták ki, az már eltávozott.

– Ilyenkor imádsággal szoktam ott lenni mellette, aztán a hozzátartozókkal beszélgetek, és együtt imádkozunk – mondja az atya.

Az egyéni és családi tragédiák a kórházi dolgozókat is megviselik. A kórház­lelkészség feléjük is nyitott, azonban Dohány Zoltán atya úgy látja, most, a koronavírusos időkben nem tekintik elsődlegesnek, hogy a saját lelkükre figyeljenek.

– Sokszor nem is tudom, hogy honnan merítik a türelmüket, az erejüket, az emberségüket, a jóságukat. Valószínűnek tartom, hogy fölülről, még ha ezt sokan nem is tudják.