Bár a kormány eredetileg tervezett törvényalkotási menetrendje szerint az Országgyűlés már februárban szavazott volna a földtörvényről, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt frakcióinak közös gyulai évadnyitó ülésén – ahol kiszivárgott hírek szerint minden eddiginél indulatosabb vita volt Orbán Viktor miniszterelnök és Ángyán József lemondott vidékfejlesztési államtitkár között – a képviselőcsoportok úgy döntöttek, elhalasztják a végszavazást. Ennek hátránya, hogy kevesebb idő áll majd rendelkezésre az esetleges utólagos módosításokra. A csúszásnak azonban előnye is van, hiszen így párhuzamosan lehet tárgyalni a későbbiekben a T. Ház elé kerülő jogszabálytervezetekkel: az üzemtörvénnyel és az integrációs törvénnyel.

Bár Bencsik János fideszes országgyűlési képviselő kezdeményezte, a Vidékfejlesztési Minisztérium sajtóirodájának tájékoztatása szerint az Alaptörvénybe annak újabb módosítása során nem kerül be a „családi gazdaságok” fogalma, mivel az – mint meghatározó mezőgazdasági üzemtípus – a tárca szerint közvetett módon már szerepel benne. Az Alaptörvényben annak tavaly decemberi módosításakor ugyanis rögzítették, hogy a földforgalomról, az integrált mezőgazdasági termelésszervezésről, valamint a mezőgazdasági üzemekről sarkalatos törvény rendelkezik. A VM tájékoztatása szerint ez utóbbi magában foglalja majd a családi gazdaságokat is. Ugyanakkor az Alaptörvény negyedik módosítására irányuló, a Fidesz és a KDNP képviselői által jegyzett törvénytervezet szövegében az áll, hogy a decemberi módosításkor rögzített szöveg („…az integrált mezőgazdasági termelésszervezésre és a mezőgazdasági üzemre vonatkozó szabályokat sarkalatos törvény határozza meg”) az „…a családi gazdaságokra, továbbá más mezőgazdasági üzemekre…” fordulattal bővül. Itt tehát ellentmondásos kommunikációba ütközünk – ezt jó volna mielőbb föloldani.

Cél a földbéke

A földjogi törvények átformálását számos félreértés, indulat és kérdőjel övezi. Ebben a kormánynak is van felelőssége, hiszen az integrált mezőgazdasági termelésszervezés fogalma biankóként, konkrétumok nélküli keretként került be az Alaptörvénybe, márpedig nem mindegy, hogy a kétségkívül kívánatos integráció mit jelent majd a valóságban. A földügyekben egymásnak feszülő félelmek és indulatok nagyobb része vélhetően enyhíthető volna, ha a törvényhozói szándékokat pontosan, akkurátusan fogalmaznák meg.

A homály eloszlatásához mindenesetre hozzájárulhat a földjogi törvénycsomag párhuzamos tárgyalása. Ezek ugyanis szorosan összetartoznak, ezért rendkívül szerencsétlen dolog lett volna, ha úgy születik meg a földtörvény, hogy az később megalkotandó, vagyis jövő idejű jogszabályokra hivatkozik. A párhuzamos napirendre vétel megnyugtathatja a kedélyeket, hiszen egyetlen érintett termelői érdekcsoportnak sem kell attól tartania, hogy egy későbbiekben megszületendő törvény utólag kárára lesz.

A társadalmi cél ugyanis a földbéke megteremtése volna. Ennek eszköze a nagyüzemek, illetve a közepes és kicsi gazdaságok egészséges egyensúlyának akkurátus – és korántsem egyszerű – kiméricskélése.

Történelmi torzulások miatt jelenleg az összes gazdaság nyolc százaléka birtokolja a teljes termőterület kilencven százalékát, a nagybirtokok átlagmérete pedig több mint háromezer hektár. Összehasonlításként érdemes tudni, hogy az Európai Unió tagállamaiban az átlagos birtokméret alig huszonöt hektár, és például Franciaországban kétszázhetvennégy hektártól már nagybirtoknak minősül egy gazdaság. Persze a statisztika önmagában nem sokat árul el egy ország agráriumáról, hiszen nem mindegy, hogy valaki zöldséget termeszt, bort készít vagy épp állatokat tart – utóbbiak legelőt, illetve takarmánytermő területet is kívánnak, addig legalábbis mindenképpen, amíg monopolhelyzetben lehet néhány takarmánygyártó cég.

A földjogi törvénykezés legfőbb rendezőelve tehát az egyensúly és a valódi versenysemlegesség (vagyis a tőkeerővel való visszaélés és monopóliumok kialakulásának, illetve fennmaradásának megakadályozása) kell legyen. Ezzel egyszersmind a spekuláns nagytőke is távol tartható a földtől.

A kulcs az üzemszabályozás

A kijelölt irány a kis és közepes méretű gazdaságok arányának, súlyának növelése a nagybirtokok rovására. Ezt azonban csak fokozatosan lehet végrehajtani, hiszen a nagybirtokok jelenleg az említett történelmi torzulások miatt bele vannak ágyazódva a magyar gazdaságszerkezetbe, ezért még akkor is kockázatos volna egyetlen tollvonással felszámolni őket, ha nem rendelkeznének rendkívül erős politikai és gazdasági szövetségesekkel. De rendelkeznek, így az arányok, mármint az agrárium szerkezetének megváltoztatása elsősorban nem a földtörvény feladata lesz. E jogszabály csupán a földpiaci forgalmat fogja szabályozni, ide értve az erdőket és a halastavakat is. Igaz, a földtörvényben szabályozandó elővételi és elő-haszonbérleti jog élvezőinek sorrendje is meghatározó; ezt illetően joggal merülnek föl kételyek, hiszen az eredeti törvényszöveg a pályakezdő gazdákkal szemben elsőbbséget biztosít a helyben (vagyis húsz kilométeres körzetben) lakó korábbi haszonbérlőnek, illetve az üzemüket kiegészíteni szándékozóknak, a gazdasági társaságok számára előírt ezerkétszáz hektáros birtokkorlát pedig jelen állás szerint átléphető lesz, amennyiben a cég tagjainak saját tulajdonú földjeit is bérli, mivel ezek a szöveg szerint nem számítanak bele a jogszabályi maximumba.

Izgalmas lesz tehát az összesen kétszázkilenc módosító javaslat vitája, melyben egyebek mellett az említett, még nyitott kérdésekre is választ kell adnia az Országgyűlésnek. Arra is megoldást kell találni, miként lehet érvényesíteni a birtokpolitikai elveket úgy, hogy a földtörvény csak 2014. május 1-jén, a külföldiek földszerzését tiltó moratórium lejártakor lép majd hatályba, így a korábbi ügyletekre nem fog vonatkozni; ezt néhány nagytőkés társasági igyekszik is kihasználni, amennyiben sietősen újabb húsz-huszonöt évre megpróbálják meghosszabbítani jelenlegi haszonbérleti jogukat, s amennyiben magántulajdonú földet bérelnek, az államnak jelenleg nincs beavatkozási lehetősége.

Komoly küzdelem zajlik tehát, és a harc kimenetelét hosszú időre eldöntheti az üzemszabályozási törvény. Valójában ez lesz az egész földbirtok-politika kulcsa. Ennek lényege, hogy függetlenül a gazdálkodó státusától (őstermelő vagy mezőgazdasági vállalat), a földhasználat jogcímétől (tulajdonos vagy bérlő) és a földterület nagyságától megszabja a létesíthető üzemek mennyiségét. A földtörvény kapcsán gyakran hivatkozott francia modell e téren minden gazdálkodó egység számára csak egyetlen üzem létesítését engedi, ennek méretét maximálja, és kötelezővé teszi. Aki túllépi a felső határt, elesik az agrártámogatásoktól, és elveszíti az üzemméret-maximumot meghaladó területét is. Ezzel biztosítják, hogy a tőkeerő nem gyűrheti maga alá az ésszerű és sokaknak megélhetést adó birtokpolitikát.

Hogy a magyar üzemszabályozás milyen lesz, még nem tudjuk, a törvénytervezeten egyelőre az agrárkormányzat műhelyei dolgoznak. Az előzetes tervek szerint februárban került volna az Országgyűlés elé, ám – tekintve, hogy annak előtte a kormánynak is meg kell vitatni és rá kell bólintani – erre vajmi kevés esély mutatkozik. Annyi bizonyos, hogy a földjogi törvénycsomagot a Ház még a tavaszi ülésszakon el akarja fogadni. Ez viszont azt is jelenti, hogy a földtörvénnyel ellentétben érdemi társadalmi szakmai vitára ezúttal nem lesz idő – ami borítékolhatóan újabb politikai frontokat fog eredményezni. Jobb lett volna, ha a földtörvényhez hasonlóan a másik két jogszabálytervezet is tavaly nyáron napvilágot lát.

Integrációs kérdőjelek

Sorskérdés az integrált termelésszervezés is. Hogy ez mit jelent majd a gyakorlatban, hamarosan – a vonatkozó törvénytervezet napvilágra kerültekor – kiderül. Az ekörül dúló viharok mindenesetre jelzik a tét nagyságát. Ángyán József volt vidékfejlesztési államtitkár több alkalommal tényként jelentette ki, hogy információi szerint a hét hazai eurorégiónak megfelelően hét nagytőkés vállalkozás látja majd el az integrátori feladatokat.

Szabó Csaba, a Vidékfejlesztési Minisztérium földhaszonbérletekért felelős miniszteri biztosa ezzel szemben egy budapesti sajtótájékoztatón a Demokrata kérdésére azt mondta, a kormányzat nonprofit integrátorokat akar látni, ami kizárja, hogy a termelés haszna kiszivattyúztassék a rendszerből. Ugyanakkor az integrátori rendszer nem szövetkezeteket jelent, noha a Nemzeti Vidékstratégia és általában a kormányzati kommunikáció e szerveződéseket is támogatásáról biztosítja.

Nagy általánosságban azon gazdasági társaságokat hívják integrátoroknak, melyek termelésszervezési és -finanszírozási, terményfelvásárlási, illetve –feldolgozási feladatokat látnak el, partnerségben a velük szerződött termelőkkel, feldolgozókkal, kereskedőkkel. Leegyszerűsítve afféle logisztikai központként funkcionálnak, ami ideális esetben hasznos minden együttműködő fél számára, mert kiegyenlítő szerepet is képesek betölteni a kisebb termelők és a tőkeerős kereskedők között. Ilyenek eddig is működtek Magyarországon, ám a rendszer előnyei mellett komoly hátrányokkal is járt, legfőképpen azért, mert a termelők kiszolgáltatottsága kormányzati ciklusokon átívelően fennmaradt, miután az egykori kommunista vörös zöldbárók és a hozzájuk később felzárkózott újtőkések – gazdasági erejüket politikai befolyásra váltva – e téren is nagy súllyal nehezedtek rá a magyar mezőgazdaságra. Valóságos integráció helyett sok esetben inkább begyűrés zajlott, s így a termelés haszna a rendszer felső rétegeiben összpontosult, a kockázat és a munka ellenben a képzeletbeli piramis alján oszlott meg.

Érthető tehát az integrált termelésszervezés fogalma által kiváltott aggodalom – ezért is kellene részleteiben is kifejteni a kormányzati szándékot. Ugyanez igaz a szövetkezetekre is, e fogalomhoz is rossz történelmi emlékek tapadnak, noha a szövetkezet és a kolhoz nem ugyanaz. Utóbbi kisemmizést, a tulajdon erőszakos elrablását jelenti, előbbi viszont jól működő rendszer világszerte, és Magyarországon is komoly hagyományai vannak, hiszen gróf Károlyi Sándor kezdeményezésére már 1870-ben létrejöttek ilyen szerveződések. Alapvetően abban különbözik az integrátori rendszertől, hogy ez alulról szerveződik, nincs sem gazdaság, sem politikai kényszer.

Szabatos jogszabályok mellett, érvényesíthető biztonsági garanciákkal, a legjobb törvényhozói szándék mellett is logikusan rendszerbe ékelődni kívánó nagytőke megregulázásával mindkét út üdvös lehet a hazai mezőgazdaság számára. „Az eredményes piacra lépéshez a kisvállalkozások összefogására, új típusú együttműködési formák kialakítására van szükség. Olyan szövetkezetek, részvénytársaságok létrehozására, amelyben minden tag megtarthatná a saját földjét, eszközeit, ahol a termelés egyénileg, de a feldolgozás, az értékesítés, az elszámolás, a beszerzés együttesen történne” – írja Mellár Tamás közgazdász (Parasztpolgárosodás kellene Magyarországon, Napi Gazdaság, 2013. február 7.)

A Pécsi Tudományegyetem Közgazdasági és Regionális Tudományok Intézetének igazgatója a lényeget ragadta meg. A XXI. század kíméletlen versenyében világosan kell látni, hogy a legkisebb termelési egységek egyedül, elszigetelten alig-alig maradhatnak talpon. Összefogásra, az erők és erőforrások összeadására van szükség, hogy súllyal jelenhessenek meg a piacon. Ugyanakkor ragaszkodni kell a sok-sok kis és közepes gazdasághoz, ezek megerősítéséhez, mert minél sokszínűbb a magyar mezőgazdaság, annál értékesebb társadalompolitikai és gazdasági szempontból egyaránt. Hogy ez megőrizhető legyen, egymást kiegészítő „mozaikok” mellérendelt viszonyra felépített rendszerét kell megalkotni, a jó hagyományok mellett nem félve új – ha tetszik, unortodox – ötletek gyakorlatba ültetésétől.

A globalizáció kiteljesedésével párhuzamosan ugyanis a lokalitások folyamatos felértékelődése is megfigyelhető; ennek élelmiszer-biztonsági, tehát nemzetbiztonsági jelentősége is van, hiszen belátható, hogy annál kevesebb kockázattal lehet egy-egy térség lakosságát jó minőségű élelemmel ellátni, minél inkább helyben termelik azt meg, és minél inkább közösségi tulajdonú, tehát közösségi hasznú összefogásokra épül mindez. Így tehát a mezőgazdaság összeszervezése, integrálása során helyes volna maximálisan előnyben részesíteni egy olyan rendszert, mely a termeléstől akár a fogyasztásig helyben nyomon követi a folyamatokat. Így biztosítható az egészségtelen mértékű tőkebefolyástól független, erős, széles parasztpolgári réteg kialakulása, mely Magyarország történelmi adóssága önmagával szemben.

Ágoston Balázs