Jakab Péter performanszaival rendszeresen próbálja megzavarni a parlament munkáját
Hirdetés

Az idei évi parlamenti botránypolitizálás képzeletbeli különdíját kétségkívül Jakab Péter, a Jobbik elnöke kapná. A képviselőt legutóbb 4,4 millió forint büntetéssel sújtotta a házelnök, amiért az őszi borsodi választások után, fittyet hányva a járvány miatt előírt maszkviselési és távolságtartási szabályokra, egy zsák krumplival a kezében megindult a kormányfő felé. A botránypolitikus tavaly júniusban egy tésztászacskóval hadonászott, pár hónappal később pedig nemes egyszerűséggel beült Orbán Viktor parlamenti székébe, amit a házelnök felszólítása ellenére sem volt hajlandó elhagyni.

Bár eddig az ellenzék egyetlen obstrukciója sem volt sikeres, és Magyarországon a parlamenti határozathozatal efféle hátráltatását egyetlen házszabály sem engedélyezi, a botránypolitizálásról nem mondanak le, hiszen ettől is a protestszavazók bevonzását remélik.

A parlamenti obstrukció célja a törvényhozás akadályozása. A gyakorlatban ezalatt jellemzően az ellenzéki pártok azon tevékenységét értjük, amikor egymást követő hosszú hozzászólásokkal, büntetőtapssal, bekiabálásokkal vagy egyéb módon nehezítik, lehetetlenítik el a nekik kedvezőtlen döntések meghozatalát. Legutóbb 2018 decemberében fulladt botrányba a parlament plenáris ülése, amikor közel háromezer módosító indítvánnyal próbálták meggátolni a túlóratörvény elfogadását, de végül nem sikerült, ugyanis az előterjesztésekről egy csomagban, egyetlen szavazással döntöttek. Miután az akció meghiúsult, kiabálással és sípolással zavarták a munkát.

Következő alkalommal az ellenzéki képviselők lezárták a karzat felé vezető összes lépcsőt, így a levezető alelnök, Latorcai János nem jutott fel az emelvényre, ezért Kövér László házelnök a képviselői helyéről vezette le az ülést. A szavazást hangos sípszóval és bekiabálásokkal zavarták, a Jobbik padsoraiban molinót feszítettek ki, LMP-s képviselők pedig a karzatról cédulákat szórtak a kormánypárti padsorokba. Közben egyesek körbeállták Orbán Viktort.

Korábban írtuk

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Eme műsor láttán úgy tűnhet, hogy az Országgyűlés morális nívójának szisztematikus rombolása a közelmúltban tetőzött, ám törtetésük ellenére ez koránt sincs így.

Más idők

A modern kori magyar parlamentarizmus kezdete 1848-ra tehető, ám az Országgyűlés rendszeresen csak 1865-től ülésezik. Kezdettől kritikákat szült, hogy egyes képviselők aláássák a parlament tekintélyét és méltóságát. Törs Kálmán hírlapíró és országgyűlési képviselő például egy írásában háborgó tengerhez hasonlította a képviselőház ülését.

Tisza Kálmán tizenöt évi regnálása stabilizálta az 1875-ben létrejött új kormányzó erő, a Szabadelvű Párt hatalmát. A kormánypárti többség megszilárdulása következtében egyre súlytalanabbá váló ellenzék így mind többször nyúlt a botránypolitizálás eszközéhez.

Az 1870–1880-as évek fordulóján a parlamenti munka éles szóváltásoktól, párbajok zajától és tüntetők kiabálásától volt hangos. A fizikai erőszak is ekkor jelent meg először a képviselőház falai között: Istóczy Győző, a Szabadelvű Párt képviselője, majd később az Országos Antiszemita Párt alapító elnöke párbajra hívta ki képviselőtársát, Wahrmann Mór szabadelvű párti képviselőt, a pesti izraelita hitközség akkori vezetőjét. Wahrmann visszautasította a kihívást, mire Istóczy nyakon vágta a képviselőház könyvtárában. E durva, becsületsértő provokáció után már nem volt kibúvó a párbajozás elől. Az összecsapás végül sérülés nélkül zajlott le.

Ebben az időszakban az utcai zavargások, az ellenzéki tüntetők parlamenti előcsarnokbéli rendbontásai és a honatyákat érő támadások okán szigorúbban szabályozták a képviselőház épületében az újságírók és a látogatók mozgását.

Az ellenzéki obstrukció 1904. december 13-án

Az ülésterem küszöbén túl

A folyosói és karzati összetűzések után a fizikai erőszak és az azzal való fenyegetés 1903-ban átlépte az ülésterem küszöbét is. A törvényhozó testület méltóságvesztésének az újonnan átadott Országház tekintélyt parancsoló épülete sem volt képes gátat vetni. A bekiabálásokkal tarkított tárgyalásokat több alkalommal is fel kellett függeszteni, és egymást követték a zárt ülések is. Egyik alkalommal az ellenzéki képviselők a ház jegyzőjének kezéből kitépték Tisza István miniszterelnöknek a napirend megváltoztatására irányuló indítványát, székeket borítottak fel, a házelnököt pedig megfenyegették.

Megszaporodtak az elnökséget durván bíráló ellenzéki bekiabálások is, és többször lehetetlenítették el obstrukcióval a törvénykezést. Erre 1904. november 18-án a kormánypárt is az alkotmányos formák áthágásával reagált: a késő estébe nyúló ülésen Perczel Dezső házelnök a parlamenti eljárások megsértésével lezárta a vitát, majd felszólítására (más források szerint zsebkendővel adott jelzésére – „zsebkendőszavazás”) a Szabadelvű Párt megszavazta az ellenzéki jogokat szűkítő új házszabályokat. Ezek után a házelnök az ellenzék rendbontása közepette egy hónapra berekesztette az ülésezést.

A képviselőház következő ülését december 13-ára hívták össze. Az ellenzéki politikusok az ülés megnyitása előtt szimpatizánsaik kíséretében vonultak át az Országházba. A bebocsátást ellenőrző rendőrtisztet megütötték és félrelökték, kérdőre vonták a parlamenti alkalmazottakat, majd szétverték az ülésterem berendezését. Mi­után kimenekültek a terembiztosok, elfoglalták az elnöki emelvényt, a miniszteri székeket pedig összetörték. Több képviselő kést rántott, mások hegyes lécekkel fenyegetőztek, néhány honatya pedig ököllel támadt a karzatot védő teremőrségre. A terembe lépő Tisza Istvánt rosszízű bekiabálások fogadták, mire az sztoikus nyugalommal körülnézett, majd elhagyta a helyszínt.

Újabb mélypont

Amikor Tisza Istvánt 1912. május 22-én a képviselőház elnökévé választották, a törvényhozást ismét ellehetetlenítették a véget nem érő ellenzéki obstrukciók. Az első kormánypárti cédula bedobása után a Tisza házelnökké választását sérelmező Kovács Gyula ellenzéki képviselő az urnát a terem közepére hajította. Ez olyan felháborodást váltott ki a Munkapártból, hogy több képviselő rávetette magát Kovácsra, és agyba-főbe verte.

Kovács Gyula, aki 1912. június 7-én a parlamentben háromszor rálőtt Tisza István házelnökre

Június 4-én Tisza nem engedte szóhoz jutni az ellenzéket, és vita nélkül szavaztatta meg a véderőtörvényt, amit a többség el is fogadott. Az emiatt tiltakozó, lármázó képviselőket rendőrséggel vezettette ki. Az előbb említett Kovács Gyula, akit a korábbi incidensért harminc napra eltiltottak a parlamenti munkától, pár nappal később, június 7-én az újságírói karzatról leugorva „Van még itt egy ellenzéki!” felkiáltással pisztoly rántott, és Tiszára lőtt. A házelnök ösztönösen elkapta a fejét.

„A következő pillanatban már Tisza István fölegyenesedett az elnöki székben és újra eldördült a revolverlövés. Kinyújtott karral, Tisza felé célozva, állott Kovács Gyula. Füst töltötte be az üléstermet. Egy pár munkapárti képviselő megmozdult, egy pillanatig haboztak, ekkor még egy revolvergolyó röpült a levegőbe, majd negyedszer is eldördült a pisztoly, de ekkor már önmaga ellen fordította Kovács Gyula a fegyverét: magát lőtte fejbe” – írta a Pesti Hírlap. Egyik golyó sem ért célba, az ülést pedig Tisza hidegvérrel tovább vezette.

A nagy botrányokat lezáró, 1913-as házszabály tovább szigorította a fegyelmi jogi rendelkezéseket. Bevezették a pénzbüntetést is. 1918 novemberében a Magyar Országgyűlés képviselőháza feloszlatta magát, az új törvényhozó szerv létrehozására pedig csak 1920-ban kerülhetett sor, ám a fegyelmi jogot érintő korábbi szigorítások hatályukat vesztették.

Az 1922–1923-as esztendő 214 ülésének körülbelül 1051 vitaórájából 336 óra ment el személyeskedésre, viszálykodásra és időpazarlásra. A Bethlen-kormány általi 1924-es házszabály-módosítás a beszédidő korlátozásával és az egyszerűsített döntéshozatallal eredményes választ adott az obstrukció problémájára. A házszabály 1939. évi reformjáig mindössze három alkalommal fordult elő a vita berekesztése.

Míg korábban elsősorban a szociáldemokrata és a radikális-liberális képviselőket érték a szankciók, addig 1939 után a parlamentbe nagy számban bejutó nyilasok okozták a legtöbb galibát, ami a fegyelmi ügyek számát is megdobta, bár a húszas évek mennyiségét nem érte el. Az obstrukciók kora tehát a húszas évek közepével lezárult.

A Tisza Istvánt célzó golyó nyoma egyébként ma is látható a házelnök előtti karzaton egyfajta mementóként. A jelenlegi ellenzéknek pedig nem maradt más, mint a krumpli.