Pisztoly és kamera
Nem lőttek. Pedig ott voltak az első vonalban. Ám nekik exponálniuk, jegyzetelniük, forgatniuk kellett, hiszen ez volt a dolguk. Rendhagyó kültéri kiállítást rendezett a Hadtörténeti Intézet és Múzeum a budai Várban, emléket állítva a második világháború magyar haditudósítóinak.
Az első újkori, mai értelemben vett haditudósító az ír Sir William Howard Russel volt, aki 1850-ben jelent meg a dán–porosz konfliktus csataterein, hogy tudósítsa a The Times olvasóit az összecsapásokról. De nem maradtak le a magyarok sem a csatákról szóló összefoglalók terén. Volt már katonai sajtója és több tábori lapja is az 1848–49-es szabadságharc honvédseregének. Az idesorolható Alföldi csaták című kiadvány például 1848 augusztusában látott napvilágot. Történelmi jelentőségű a több mint egy évtizeddel később kirobbant amerikai polgárháború haditudósítóinak munkája is. Az ő sajtófotográfiáikból ismerte meg vizuálisan is a háború véres borzalmait az amerikai közvélemény.
Tolsztoj híres műve, a Szevasztopol tulajdonképpen rendkívül plasztikusan megírt haditudósítás: az író maga is részt vett a krími háborúban, így a mű tele van naturalista részletekkel, vagyis a borzalmak nyers leírásával.
Kiképzett emberek
A második világháború magyar haditudósítói nem voltak kivételezett személyek. Legtöbbjük gyakorlott, sőt ismert újságíróként, fényképészként, grafikusként, illetve filmoperatőrként és rádiós riporterként kapta kézhez katonai behívóját 1941-től kezdve. Velük egy csoportba tartozott a műszaki személyzet: elsősorban nyomdászok, elektroműszerészek, a filmkamerák és a rádiózás technikai berendezéseihez értő emberek alkották. Az első világháborútól eltérően a harctéri tudósítás nem a különféle újságok szabad terepe volt. Az ország 1941-es hadba lépésétől kezdve a Vezérkarfőnökség megkezdte egy haditudósító-osztály kiépítését. A múzeum kutatója és fotóarchívumának vezetője, Nagy-Lukács Fanni azt mondta, a következő évre, 1942-re került pont a szervezési munka végére, az osztály ekkor három századdal és 142 haditudósítóval működött, akik nemcsak megfelelő szakmai felkészítést, de rendes katonai kiképzést, valamint fegyvert is kaptak, például pisztolyt és kézigránátot…
A tudósítókat amúgy a legmodernebb felszerelésekkel küldték ki a frontra. A fotósokat például a kor vezető típusaival, Leica és Contex fényképezőgépekkel látták el, a rádióriporterek korszerű hangrögzítő berendezéseket, stúdióként is használható hangvágó kocsikat kaptak, az újságírók apró, de annál jobban működő táskaírógépet. Szólni kell a guruló nyomdákról is, ezeket többnyire speciálisan átalakított autóbuszokban rendezték be.
Nagy-Lukács Fannitól megtudtuk, hogy többrétű feladatuk volt a tudósítóknak. Hazaküldött beszámolóikkal egyrészt meg kellett nyugtatniuk a hátországot és erősíteniük annak harci morálját, másrészt tartaniuk kellett a lelket a fronton küzdő honvédekben, és tájékoztatni az adott kötelékeket a más részeken elhelyezkedő csapattestek, vagyis a bajtársak életéről, harcairól. E lapok között lehetett megtalálni a Donparti Járőr vagy a Keleti Front című kiadványt is. Utóbbi első száma az író Herczeg Ferenc vezércikkével jelent meg.
Volt két különleges részlege is az osztálynak. Az egyiknek a katonák szórakoztatásáról, például olyan népszerű hazai filmek vetítéséről kellett gondoskodni, amelyekben mondjuk Karády Katalin és Jávor Pál volt a főszereplő. A másiknak viszont az ellenség harci szellemét, egységeinek összetartó erejét kellett bomlasztania. Például repülőgépekről szórt röplapokkal vagy hatalmas hangszórók segítségével, amelyekben felváltva hangzottak el fegyverletételre buzdító beolvasások és könnyed zenei betétek.
Filmek elégetve
A hadsereg persze cenzúrázta a tudósításokat. Alaposan megnézték a tudósítók kötelékében tevékenykedő képzőművészek grafikáit, festményeit is, mielőtt képeslapok készültek volna belőlük. A filmtekercseket – legyen szó fotóról vagy mozgóképről – nem hívták elő a fronton. Leszámítva azokat a fényképeket, amelyeket a tábori újságok használtak. Az anyagot és a hozzá tartozó információkat Budapestre, a tudósítóosztály Lanária nevű laktanyájába küldték, ott dolgozták ki a felvételeket, ott vágták meg a filmeket, filmhíradókat, és szintén itt szerkesztettek aztán hozzájuk kommentárt.
A filmek és a fényképek döntő többségét 1944-ben, amikor már az ország nyugati felébe hátrált vissza az osztály, megsemmisítették. A történész Gorda Éva azt írja doktori értekezésében, hogy mindez vélhetően a Vas megyei Csepregen történt. A most kiállított fotók többsége is az egykori újságok archívumaiból maradt az utókorra, tette hozzá Nagy-Lukács Fanni.
Golyót fogott a Leica
A kiállítás anyagában számos olyan felvétel akad, amelyet a keleti front háborús viszonyai között készítettek a haditudósítók. Nagy erénye ez a tárlatnak.
Nem tudni pontosan, hány tudósító esett el a második világháborúban, de ahogy a kutatók is mondják: a Dontól például egyikük sem jött vissza. Bátorság és elszántság kellett ahhoz, hogy valaki a helyszínen, az események sodrában készítsen felvételeket, beszámolókat. Gorda Éva idézte az amerikai írót, John Steinbecket, aki tudósítóként tevékenykedett a második világháborúban. Szerinte „ha elég sokáig haditudósító maradt az ember, és közvetlen közelből kísérte figyelemmel az eseményeket, minden esélye megvolt, hogy otthagyja a fogát”.
Dr. Szentpétery Tibor fényképész például hat lövést is kapott egyszer Korotojaknál. Azonban a golyó, amely kioltotta volna az életét, elakadt a maga elé tartott Leicában. A szétroncsolt fényképezőgép a múzeum második világháborús tárlatának egyik érdekes darabja. De sok más érdekesség akad még a raktárakban is.
A második világháború magyar haditudósítói ugyanakkor túlléptek a naturalizmuson, nem megdöbbentő képekkel és leírásokkal operáltak, hanem azt keresték, ami meghaladja a naturalizmus világát: a katonát, a magyar honvédet és helytállását, hősi tetteit, törhetetlen szellemét.